25. fejezet!

Sziasztok!

Ezúttal írok nektek egy kis üzenetet a rész előtt!
FONTOS!
A rész vissza emlékezés Lena egy korábbi emlékébe, így várhatóak durva jelenetek, amik talán néhányotoknak sokkoló vagy felkavaró lehet, így csak a saját felelősségetekre olvassátok tovább.

Jó olvasást!

Esther xx
----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Vissza emlékezés

 

El sem hiszem, hogy pont most szököm vissza a házba, így hajnal háromkor. Mondhatom, hogy nem érte meg a hatalmas kockázatot, hogy Cole-al találkozhassak. Még mindig a könnyeimen át figyelem az eseményeket. Cole, csak egyszerűen közölte velem, hogy megkapott és innentől kezdve nem tart igényt rám. Határozottan kitépte a szívemet és még jól rá is taposott, hogy az millió darabban heverjen a lába alatt. Elhitette velem, hogy szeret engem, hogy fontos vagyok neki és én naivan hittem is neki. Hittem benne, a semmiért. Amióta elsétált tőlem, azt kérdezgetem magamtól, hogy nem vettem észre, hogy csak játékszer vagyok neki. Úgy érzem magam, mint egy régi játék, aki a kopottsága miatt már nem kell, eldobható, amint egy új és szebb játék tűnik fel. Hiába a sok szép emlék, senki sem foglalkozik többé vele, egyedül marad, hogy egy letűnt emlék kép legyen.

 

A könnyeimet törölgetve mászok fel az ereszen, ami pont az ablakom mellett helyezkedik el, így könnyen be és ki tudok surranni anélkül, hogy bárki meglátna. Ennek ellenére minden egyes alkalommal egy hatalmas gombóc keletkezik a gyomromban. Kitárom a két szárnyas ablakot és belépek rajta egyenesen a szobámba. Senki nem várt rám, hogy megkeserítse még jobban az életemet, amiért titokban hálát is adtam istennek, még akkor is, ha tudom, hogy az isten, aki mindenkit irányít a folyosó végén alszik a hálószobájában. Az apám.

 

Nem titok, hogy ki Ő. A nevét mindenki ismeri és félve ejtik ki. Daniel Summers, Anglia maffia vezére, aki kegyetlenebb mindenkinél és nem ismer kegyelmet senki iránt. Még irántam sem. Már meg sem tudnám számolni, hogy hány alkalommal okozott nekem fájdalmat, mint testileg, mint lelkileg. Most is több kék és zöld folt helyezkedik el a testem különböző területein, azért mert veréssel próbál engem nevelni, amióta anya elhagyta őt és így engem is egyetemben. Éjszakánként kísért az emlék, amikor a lépcsőn állok és könnyfátyolomon figyelem anyám karcsú, magas alakját, amint örökre elhagyja e ház falait. Az elején rettentő dühös voltam rá, amiért itt hagyott engem, Vele. De ahogy nőttem és jobban megértettem a tettek súlyát, rájöttem, hogy én is ezt tettem volna a helyében. Arról a mai napig nincs fogalmam, hogy engem miért hagyott hátra. Az agyam folyamatos tévképzeteket szőtt, hogy nem szeretett. Persze erről szó sincs, csak a tudatalattim nagyon szeret velem játszadozni. Sajnos az egész életen át tartó félelem, ami körül vesz, egyre inkább megváltoztat és az a legszörnyűbb, hogy nem tudok ellene tenni. Kezdem megvetni az embereket és az életüket egyaránt. Félő, hogy olyanná válok, mint Ő.

 

Másnap reggel hatalmas csapkodásokra és különböző tárgyak törésének hangjára ébredek fel. Van egy olyan érzésem, hogy apám megint itthon végzi el a piszkos munkát, amit nagyon nem kellene. Annyira szeretnék átlagos életet élni. Csak a filmekben látni efféle erőszakot, oda és akkor menni, amikor szeretnék. Azzal barátkozni, akivel a saját ízlésem és megítélésem szerint érdemes. De ez sosem fog megadatni. Bármit teszek, ebben a pokolban kell lennem, amíg a tűz el nem ér és hamuvá nem válik a testem.

 

- Lena. - hallottam a földszintről apám megemelkedett hangját, ami semmi jót nem ígért a számomra. Vonakodva indultam meg lefelé és olyan lassan lépkedtem, amennyire, csak telt tőlem. Minél később kerülök vele szembe, annál jobb, a számomra. Sajnos az oda vezető út rövidsége miatt, nem telt el két perc és már szemtől-szembe álltam az ördöggel, a saját tulajdon apámmal.
- Igen? - remegő hangon kérdezek vissza, míg rá vezetem a tekintetem, amit rögtön meg is bánok az arcát látva. Nem jó előjel, hogy az erek kidagadnak a nyakán, határozottan ideges. Nekem végem van. - Ezt még is, hogy képzelted? - kezdett üvölteni, ami számára egy bevett nevelési forma volt, mondanom sem kell, hogy sosem működött.
- Nem csináltam semmit, csak az osztály társaimmal voltam egy kávézóban. - hazudtam amennyire csak telt tőlem, bár tisztában voltam vele, hogy átlát rajtam, ahogy eddig minden egyes alkalommal, amikor megpróbáltam elhitetni vele a kamu igazságomat.
- Ne hazudj nekem..tisztában vagyok vele, hogy azzal a fiúval találkoztál, miközben tisztán emlékszem a tiltásomra az irányába. - kezdett hevesen gesztikulálni az üvöltés mellett párhuzamosan, ami nekem a biztos véget jelentette.
- Ne haragudj. - csak ennyit mondtam, mielőtt megéreztem a szorítását a csuklómon és egy másodperccel később a hűvös padlón koppant a fejem és vér szag borított be mindent. Innen tudtam, hogy felrepedt a koponyám.
- Olyan vagy, mint a kibaszott anyád. - csattant rám, majd nem is törődve azzal a sérüléssel, amit ő okozott, elhagyta a nappalit és egyetemben a lakásból is felszívódott az én örömömre.

Feltápászkodtam a földről és az elsősegély dobozt kerestem miközben többször is elismételtem hangosan egy szót, csak egyetlen egyet.

 

GYŰLÖLLEK!

 

A vér a fejemből egyre inkább folyik és nem igen akar elállni. Ha így folytatom a végén még elvérzek, bár nem hiszem, hogy Őt ez annyira meghatná. Fölém állna és csak annyit mondana, túl gyenge volt, kár belé a nevelés. Előveszem a ragtapaszt és a fejemre ragasztom, rá a sebre, hogy csillapítsam a vérzést. Az egész kezem csurom vér, így a mosogatóba helyezem és rá engedem a hideg vizet, hogy lemossa azt. Bár ennyire egyszerűen ellehetne mosni a kínzó emlékeket. Először anya, aztán apám kegyetlendedése és a hab a tortán Cole, aki nem tisztelt semennyire. Határozottan nem érte meg, hogy kiszökjek, csak azért, hogy szakítson velem. És most itt állok betört fejjel, csak miatta és a hülye szívem miatt, aki nem tudja kibe szeressen bele és kibe nem. Mire feleszmélek a konyha ajtónak támaszkodva csúszok le a földre és az arcomat a kezembe temetve zokogásban török ki. Úrrá lesz rajtam a félelem. Meg fogsz halni! Üvölti a kis hang újra és újra a fejemben. A legrosszabb, hogy teljes mértékben igaza van. Ha itt maradok, csak a halál vár rám. Vagy mások személyében vagy a sajátomban, ami egyre elkerülhetetlenebbnek látszik.

 

A nappaliba sétálok vissza és feltakarítom a véremet, ami a padlón kis cseppekben helyezkedik el és pettyezi össze azt. A felmosó hamar vált át fehérből élénk pirosba, mire még jobban zokogni kezdek. Miért érdemeltem ki ezt? Horkanok fel magamban, majd a felmosót kicsavarom, hogy lássam, amint a piros szín távozik belőle, de fehér színe soha többet nem tér vissza. Mint anyám és a béke az életembe, míg itt vagyok. Tudom mit kell tennem. El kell innen tűnnöm messzire, amennyire csak lehet. Alig két hónap van a gimnáziumból és az egyik Londoni egyetemre jelentkeztem, hogy ne lehessen a közelemben. Talán minden megváltozik, ha nem leszek itt. Tudom, érzem, hogy egy jobb élet vár. Távol a haláltól, távol Lancaster-től és távolt az édesapámtól.