39. fejezet! +18

Harry

- Lena, egy valamit érts meg, én nem vagyok jó.
Ahogy a szavak elhagyták a számat, az arcvonásai úgy merevedtek meg és azonnal kifejezéstelenre váltott. Legszívesebben megrángattam volna, hogy szólaljon már meg, mondjon bármit, csak beszéljen hozzám. Ne hagyjon bizonytalanságban, küldjön el vagy ugorjon a nyakamba, de lépjen, mert megőrjít a várakozás.
- Hogy mit mondtál az előbb? - szólalt meg nagy sokára és a hangszíne azt tükrözte, amit láttam rajta, hogy teljesen meg van döbbenve a mondatomon. De azt nem értettem, hogy miért.
- Azt, hogy nem vagyok jó, de ez most miért annyira nagy dolog?
- Nem az a megdöbbentő, amit mondtál, mert ismerlek, hanem az, ahogy mondtad. - ült le az ágyra és igazán aggasztott a viselkedése.
- Mi van? - kérdeztem vissza, míg járkálásba kezdtem.
- Lehet, hogy nincs jelentősége, de több alkalommal is álmodtam veled és pont ezeket a szavakat mondtad nekem akkor is. - nézett fel rám, ahogy követett a szemeivel.
- Komolyan?
- Komolyan Harry, ez rohadtul megijeszt. - dől hátra az ágyon, mire muszáj közelednem felé.
- Miért ijeszt meg, ez csak véletlen. - ülök le mellé, majd simogatni kezdem fedetlen bőrét, ami kilátszik a pólója alsó részéből.
- Tudom, de túl különös. Sosem hittem, hogy valaha hallom ezt tőled. - nézett mélyen a szemembe és én ott már nem tudtam vitatkozni vele, ahhoz túl régen voltunk már kettesben.
- Már kimondtam, de ha akarod visszaszívom. - csináltam úgy, mint aki beszívja a levegőt. - Látod?
- Harry ne viccelődj és különben is miért nézel, így rám? - ül fel kissé, ezzel még közelebb kerülve hozzám.
- Édes egy hete nem láttalak és, hát.. - kezdtem bele, de félbeszakított szokás szerint.
- Ne is álmodj róla Harry, nekem ahhoz most nincs ingerenciám. - tolta el a fejem magától, de tudtam, hogy alig bír ellenállni nekem, láttam a szemében a megszülető vágyat.
- Meddig bírod? - kérdeztem meg, majd egyszerűen magam alá fordítottam.
- Micsodát? - nyelt egy hatalmasat, tudtam győztem.
- Az ellenkezést baby. - hajoltam hozzá annyira közel, hogy a szavaimat ajkaira leheltem.
- Harry. - nyögött fel, amikor a csípőmet az övének dörzsöltem.
- Ne ellenállj nekem, csak add át magad, ígérem nem bánod meg.

Ajkait sietősen nyomta az enyémnek és karolta át a nyakam, hogy még közelebb vonjon magához. Hevessége nem tükrözte az előbbi ellenkezését, hihetetlen, hogy ekkora hatással vagyok rá puszta szavakkal is. Kicsi kezei rátaláltak a pólóm szegélyére és sürgetően emelte át az anyagot a fejemen. Ujjaival végig szántott a hajamon, ami egy nyögést csalt elő belőlem, egyszerűen imádtam, ha a hajamat húzta, rettentő izgató volt számomra. Én azonban cseppet sem voltam vele finom, pontosabban a ruháival, amilyen hamar csak tudtam megszabadítottam tőlük és ezt csak úgy tudtam kivitelezni, ha leszaggattam róla. Érdekes mód nem szólt semmit, csak a nadrágom csatjához nyúlt és kioldotta azt. A cipzár hangja csapta meg a fülem, így felemelkedtem és lehúztam a lábamról a szűk fekete farmert, hogy ezzel is előrébb legyünk. Lenyűgözött a látvány, amit Lena csodás teste nyújtott nekem, főleg a vadítóan szexi csipkés szett, ami a bőrét fedte előttem. Még sosem láttam rajta ezelőtt, de őrjítő volt a fekete csipke és a leopárd minta kontrasztja. Mivel ezt többször is látni akartam rajta, ahogy azt a pirosat is, ami eddig a pillanatig a kedvencem volt, óvatosan vettem le róla, hogy végre teljesen meztelenül feküdjön alattam. Szerencse, hogy a bokszerem már nem takart, így nem választott már el semmi, hogy belé tudjak temetkezni. Lassan hatoltam belé, ahogy éreztem, hogy a hátamat markolja az érzés hatására. Tudtam, hogy hozzám kell szoknia, így hagytam neki időt, mielőtt ténylegesen mozogni kezdtem volna. Hangosan zihált a fülembe, így tudtam, hogy fokoznom kell a tempómon, hogy épüljön benne az érzés, ami az őrületbe kergeti a testét és a lelkét egyaránt, ahogy engem is. Imádtam hallani a hangját, ahogy nyögött, de a végső döféseket az hozta el számomra, amikor a nevemet sikította az élvezettől. Amikor a lábait a derekamra kulcsolta, tudtam, hogy többre vágyik, így mélyebbre löktem magam benne, mire a feje automatikusan hajlott hátra. A nyakát kezdtem csókolni, de épp, hogy elkezdtem megéreztem, hogy a falai milyen intenzitással záródnak a farkamra, ezzel nem csak Ő, de én is elélveztem. Zihálva feküdtem mellé, míg a mellkasomra hajtotta fejét, majd néhány perc múlva ütemes légzése jelezte, hogy elaludt a karjaim között. Néhány percig hallgattam még édes hangjait, majd én is követtem az álom világba, hogy egy perce se váljunk szét többé.


Csörömpölésre riadtam fel és arra, hogy Lena nem fekszik mellettem. Elsőre nem foglalkoztam a dologgal, hisz biztos Ő csap zajt odalent, de amikor egy üveg betörő hangját hallottam már túl gyanús volt a dolog, így felkeltem és a farmerem magamra húztam, mielőtt kiléptem a folyosóra. Körülvett a sötétség, így nem túl sok mindent láttam, de a hangok forrását teljesen kitudtam venni, tudtam, hogy a nappali felől jött. Épp, hogy elindultam, amikor a mellettem lévő ajtó kivágódott és Zayn dühös tekintete fogadott.
- Mi folyik itt? - kérdezett rá, de nem válaszoltam, csak meg vontam a vállam és felemeltem a szám elé az ujjam, hogy ne szólaljon meg.
Együtt mentünk tovább, míg a lépcsőn már mind az öten egyszerre haladtunk lefelé. Louis ment előre, míg mi fedeztük őt, ha esetleg már páran elhagyták a nappali területét. Fogalmam sem volt, hogy miért törtek be a házamba, de az biztos, hogy nem egy piti rablóval van dolgunk, aki némi pénzhez szeretne hozzá jutni az által, hogy megfúj ezt azt. Aztán jött az első lövés, Louis adta le, mire a sötétből elénk zuhant egy alak. Nem ismertem fel, eddig még sosem láttam, így nem tudtam azonosítani ki küldte vagy, hogy miért van itt. A nappaliba beérve azt hittem, hogy szív rohamot kapok. Lena állt középen és az egyik férfi a pisztoly csövét a fejéhez szorította. A látvány borzasztó volt, Lena zokogott, míg a férfi a haját tépte, hogy elhallgasson.
- Harry. - sikított fel, amikor a ragasz kattanó hangot adott ki, ahogy a pasas kibiztosította azt az átkozott fegyvert.
- Ereszd el. - csattantam fel, mire a pasi egy mosolyt küldött felém.
- Előbb add ide, ami a miénk. - szűrte fogai között, de semmit nem értettem.
- Még is mi a tiétek a házamban? - kérdeztem vissza, míg előrébb sétáltam a fiúkkal a nyomomban.
- Tudod te azt jól Styles. - húzta magához közelebb Lenát, aki nyöszörgött valamit nekem.
- Halvány lila fingom nincs, hogy mi a faszról beszélsz és most engedd el vagy ketté lövöm a kibaszott fejedet. - üvöltöttem vele, mire csak hangosan felnevetett.
- Előbb én lövöm szét a fejét ennek a gyönyörűségnek. - simult Lena arcához és megnyalta a füle melletti területet. Több se kellett felemeltem a pisztolyon és homlokon lőttem ezt a faszt, aki hozzá mert nyúlni az én csajomhoz. Lena zokogva esett a földre és azonnal oda szaladtam hozzá és leguggoltam mellé, míg átkaroltam őt. Az arcát a mellkasomba fúrta és úgy zokogott tovább. A hátát simogattam, hogy megnyugodjon.
- Baby hányan voltak? - kérdeztem rá, amikor már kissé nyugodtabban vette a levegőt.
- Nem tudom, azt hiszen négyen. - nézett rám könnyes szemeivel.
- Liam mennyetek fel és nézzétek meg, Niall te velem jössz. - álltam fel, majd elindultam volna, de Lena elkapta a kezem.
- Harry, kérlek vigyázz magadra. - szavaitól megszakadt a szívem, gyorsan magamhoz öleltem és szenvedélyesen megcsókoltam.
- Én mindig vigyázok.

Lent nem találtunk senkit, de amikor egy lövés, majd kettő jött az emeletről, tudtam, hogy Liamék nagyon is találtak valakit. Futó lépésben tettük meg az utat a szobámig, döbbenten álltam a felforgatott szobában és az ajtóban fekvő két testet néztem és a körülöttük elterülő vért. Utáltam, ha a lakásomban volt vérfürdő, szerencse, hogy ritkán előforduló tényező. Lena sietett fel utánunk, mire döbbenten nézett a romhalmaz szobára. Minden bútor darabokra volt törve és az ágy is cafatokra volt szaggatva. Egyértelmű volt, hogy kerestek valami, a kérdés inkább az, hogy meg is találták-e.
- Oké, ezt tegyük itt rendbe és nézzünk át mindent, hogy elvittek-e bármit is, ami fontos lehet. Nem a pénz érdekel, azt pont leszarom, van elég. - irányítottam el mindenkit, míg körülnéztünk a szobában.
Legalább három órán keresztül pakoltuk z atom bomba nyomait, ami szétrobbant a hálóban, mire semmi sem hiányzott látszólag. Semmit sem értettem. Mi a faszért törnek be, ha nem visznek el semmit? Lena a kiborított ékszereit pakolta vissza, amikor szitkozódni kezdett erőteljesen.
- Az isten bassza meg. - dobta földhöz az egészet, mire minden újra a padlót fedte be.
- Mi az baby? - kérdeztem meg, tudtam, hogy nagy a gáz, hisz egyértelmű volt, hogy be van pánikolva.
- A kicseszett pendrive. - fogta meg a fejét kínjában.
- Mi?
- A dokumentumokat keresték Harry, azt vitték el. - temette az arcát a kezébe.
- A kurva életbe, de ugye nem tudnak vele ártani nekünk? - kérdeztem rá azonnal.
-Persze, hogy nem, hisz minden adaton apám szerepel, tuti, hogy azért kellett nekik, hogy ne tudjuk Őt felnyomni. Az istenit, már rég el kellett volna vinni azt a szart a rendőrségre. - csattant fel, ami baromi szokatlan volt.
- Ne aggódj, nekem meg vannak a gépen a fájlok. - szólt közbe Niall.
- Tényleg?
- Persze, lementettem az ilyen esetekre. - most először magamhoz tudtam volna ölelni az idiótáját.
- Hála istennek. - engedett fel Lena és felállt a földről.
A pillanatnyi sokk után, mind vissza mentünk a szobáinkba és aludtunk még pár órát, ami maradt a hajnalból.

***

- Harry ez nem korai? – megfordulok, ahogy Louis a hátam mögött akadékoskodik.

- Lehet, hogy az, de nem érdekel. – vetem oda fél vállról és visszanézek a pult mögött álló nőre.

- Akkor ezt kéri fiatalember? – kérdezi meg már vagy tizedik alkalommal.

- Igen, köszönöm, ez tökéletes. – nézek a gyönyörűen csillogó tárgyra, míg elképzelem Lena arcát, amint meglátja.

Alig fél óra múlva sétálunk ki az üzletből és a mosolyom a fülemig ér. Nem hiszem el, hogy ez megtörténik. Az sem volt biztos, hogy látom még, így nem késlekedhetek. Muszáj mihamarabb lépnek vagy késő lesz és elveszítem. Tudom, nem élném túl a hiányát, örökre magam mellett akarom tudni. Halálosan szerelmes vagyok ebbe a nőbe, szó szerint, érte képes vagyok akármennyi életet is kioltani, azonban érte jó akarok lenni, nem csak egyszerűen jó, a legjobb számára. Hozzám tartozik. Az övé vagyok, attól a ponttól, hogy akkor ott a klubban a háta mögé sétáltam. Mikor kifizettem helyette az italát, amikor táncoltunk, és ahogy éreztem, hogy reagál a teste az enyémre. Ő a jobbik felem, még ha bennem nem is létezik, Ő hozzám teszi, kiegészít. Olyan dolgokra sarkall, amit magamtól nem tettem volna meg, de általa sikerült és talán egy nap méltó leszek hozzá teljes egészében. Mert ebben a pillanatban egyáltalán nem vagyok az, csak reménykedem a pozitív vég kifejletben, egy happy endben, amit nekünk írt az élet vagy én. Harry Styles vagyok és nem adom fel, míg élek.

- Most komolyan, mire készülsz? - állított meg Louis, így vissza hozva a jelenbe.

- Szerinted egy kibaszott eljegyzési gyűrűvel mire készülök Lou? - csattantam fel, mert rohadtul nem tetszett az akadékoskodása.

- Szerintem elsieted ezt az egészet? Már is megakarod kérni a kezét? Alig ismered őt egy éve, sőt még annyi sincs. - komolyan felpofozom, ha akarja.

- Hagyd ezt abba Louis vagy beverem a képedet. Nem a te döntésed, én úgy gondolom, hogy ezt kell tennem. Te is ott voltál az éjjel, mi van, ha a legközelebbi ilyennél tényleg valaki lelövi és akkor sosem tudja meg, hogy mennyire szeretem őt. Ezért kell ez érted, mert nem veszíthetem el. Szeretem Őt, érted? - szabályosan kiabáltam vele.

- Értem, de attól még így gondolom. De a te döntésed, én támogatlak, akkor is, ha hülyeséget csinálsz.

- Pontosan, az én döntésem.

Alig vártam, hogy végre haza érjek és beszéljek Lenával. Nem ma akarom megkérni a kezét, hanem holnap egy vacsora végén, amit már meg is szerveztem. Muszáj rávennem, hogy eljöjjön velem, anélkül, hogy bármit is megsejtene a tervemből. Belépve a lakásba pont mosolygós arcát látom, ahogy a kanapén hülyéskednek Sarával. Ahogy megpillant az arca felragyog és én ezekért a pillanatokért élek, miatta. Nem élném túl, ha nem lenne többé velem, mellettem. Ő a mindenem és szeretem, az életemnél is jobban, sokkal jobban. Ő a legfontosabb, Ő a világom, a megváltásom.

- Lena kijössz velem egy kicsit? - mutattam az ajtó felé, Ő egyszerűen, csak felpattant a kanapéról és felém közeledett.

- Mi az Harry? - fordul velem szembe.

- Holnap elviszlek vacsorázni. - nyögöm ki kerek-perec, mit köntörfalazzak itt.

- Milyen apropóból?

- Semmiből, csak szeretnék veled egy estét kettesben tölteni, mindentől távol, távol az életemtől.

- Rendben, benne vagyok. - ugrik a nyakamba és az ajkait az enyémekre nyomja.

Sok mindent láttam az évek alatt, mióta a BAD-et létre hoztuk. Sok életet oltottam ki, sajnos gyakran a semmiért vagy pusztán unalomból. De mára minden megváltozott, valamiként más lett. Én is változtam, ahogy a többiek és a világ is körülöttünk más lett. Jobb semmiképpen sem, csak egyre torzul, míg el korcsul és a visszájára fordul. Nem lesz megmenthető, szemétre valóvá válik, velünk együtt, akik benne élnek. Sajnos a rossz mindig életrevalóbb lesz a jónál, ez a bennem tomboló vívódásból látszik a leginkább. Ismerem magam, tudom, hogy nem létezik jó oldalam, egyszerűen nincs. Én rossz vagyok, ez a valódi énem. A BAD név nem is lehetne találóbb és nem is véletlen. Mind az öten a rosszabbik énünket mutatjuk, de ez nem csak szín játék, ez a kő kemény valóság, ami körülvesz és felemészt. Az egyetlen fény ebben a kietlen pusztaságban, a nő, az egyetlen, akit szeretek. Kiegészít, egy olyan dolgot tesz hozzám a lénye, ami belőlem hiányzik maradéktalanul. Egy angyal a pokol kellős közepén, Lena Summers.

38. fejezet!

Lena

Hallottam a hangokat ismételten, zűrzavar volt körülöttem és azon gondolkoztam, hogy megint álmodok-e vagy ez a valóság és tényleg ölik egymást odalent. Az ágyon ültem és a fülemre tapasztottam a kezemet, nem akartam hallani a kinti hangokat, amik bekúsztak az ajtóm alatt. Nem akartam itt lenni, csak egy helyre vágytam ebben a pillanatban Harry karjaiba. Harry. Mi van, ha Ők jöttek el értem és ezért van zűrzavar. A remény halványan felsejlett bennem és lemásztam az ágyról, hogy az ajtóhoz közelebb érjek, amikor egy hatalmas puffanást hallottam. Ijedtemben, majdnem átestem az ágy sarkán. Aztán az ajtóm egy csattanás kíséretében kivágódott és feltűnt az a személy, akire sosem számítottam volna.

- Sara. – borultam zokogva a nyakába és olyan szorosan öleltem magamhoz, hogy félő volt nem kap levegőt.

- Istenem, jól vagy? – lépett el tőlem és végig mért. – Fal fehér vagy, istenem milyen az arcod?

- Jól vagyok, fogjuk rá. Semmiség, a régi sebek. – legyintettem, most már nem érdekelt semmi, csak az, hogy itt vannak, eljöttek.

- Nem hiszem el, hogy ezt tették veled. – horkant fel és átölelt ismételten.

- Hol van Harry? – tört fel belőlem a kérdés.

- Fogalmam sincs, levált tőlünk. Liam az apádat keresi. – informált.

- Mi? Nem találhatja meg egyedül, a többiekre is szüksége lesz. – szörnyedtem el egy perc alatt.

- Mindent kézben tartanak. Gyere. – fogott kézen és a kezembe nyomta a pisztolyt, amit eddig tartott.

- Ez miért van nálad? – kérdeztem rá.

- Óvintézkedés, kérdezd Liamet. – vonta meg a vállát, míg kisétáltunk a folyosóra, le a lépcsőn.

A látvány, ami fogadott, lefordította a gyomromat és szabályosan éreztem a torkomba szökő savat. Undorító volt, mindenhol holttestek hevertek. De egy valami megnyugtatott, a rosszak elbuktak. Megérdemelték. Aztán megláttam a másik lépcsőn lesétálni Harryt, de valami nagyon furcsa volt rajta. Tiszta vér volt az arca és a ruhája is. Kést szorongatott a kezében, míg a tekintet, amivel rám nézett, teljesen ismeretlen volt. Ember feletti, rémisztő. A háta mögött feltűnő alak miatt teljesen ledermedtem. Észre sem vettem mit teszek. Tudtam, hogy nem fogja észrevenni, hogy a közvetlen közelében van egy ember, aki fegyvert fog rá. A holt térben tartózkodott, várta, hogy lecsaphasson. Én gyorsabb voltam, a kezem a magasba lendült és a pisztoly csövével farkasszemet néző alak örökre lyukat égetett az elmémbe, ahogy a két szeme közé golyót kap, tőlem.

Az volt az a pillanat, amikor azt kívántam, bár tényleg álmodnék és nem a halállal néznék farkasszemet. Megöltem egy embert és szörnyű érzés volt. El sem tudom képzelni, hogy Harryéknek ez miként megy, hogy tudják feldolgozni, hogy kioltottak egy életet és egy lelket, ami soha többé nem tér vissza a testbe. A szoba forogni kezdett velem és a jelen lévő hányingerem egyre durvább méreteket öltött, mindaddig, míg előre nem hajoltam és ténylegesen ki nem adtam a gyomrom tartalmát, ami napok óta üresen állt. Még sem tudtam abba hagyni az öklendezést, akkor sem, ha semmi sem távozott belőlem. Sara megnyugtatóan simogatta a hátamat, míg én azt kívántam bár Harry lépne ide mellém és zárna szorosabban a karjaiba, hogy végül megnyugvást találjak általa. De nem mozdult, csak állt a lépcsőn továbbra is és kifejezéstelen arcával lefelé bámult, de mintha nem látott volna minket, a semmibe meredt, nem törődve velem. Temérdek kérdés játszott az agyamban kegyetlen harcokat, míg ki nem robbantak belőlem. Kinyitottam a szám, hogy mondjak neki valamit, de a néma hangokon kívül semmi sem jött fel a torkomból. Néha maradtam, míg az öklendező reflex egy percre sem hagyott nyugodni. Harry elindult felénk, de elsétált mellettem. Azonnal felegyenesedtem a görnyedésből és utána siettem, míg Sara követett engem. Megfogtam a karját, hogy végre megálljon.

- Harry mi van veled? Miért vagy csurom vér? - tettem fel neki néhány kérdést az ezer közül, amik a fejemben tolonganak.

- Cole.- csak ennyit válaszolt, míg vállát vonogatta, majd tovább sétált, nem törődve döbbenetemmel.

- Ez mi volt? - fordultam Sara felé, aki sokatmondón tekintett rám, míg könnyek folytak végig arcomon.

- Figyelj ne vedd magadra. Liam azt mondta, Harry mindig ilyen állapotba kerül, ha embert öl, ők sem tudják, hogy pontosan mi lesz vele ilyenkor, de hagyni kell egy ideig, aztán újra a régi lesz. - Sara szavaitól egyáltalán nem lett jobb vagy könnyebb, csak még inkább elhagyatottnak éreztem magam.

- Felfogja, hogy leszar engem? Azok után, amiken keresztül mentem, egyszerűen elsétál mellettem, mintha egy idegen lennék és nem a barátnője? - fakadtam ki és a földre vetettem magam, térdre zuhanva.

- Lena kérlek, csak légy erős. Megoldódik minden, Harry szeret téged, ebben biztos vagyok. - hajolt le elém és a karjaiba zárt.

- Honnan vagy ebben annyira biztos?

- Ott voltam az elmúlt egy hétben mellette végig, míg őrjöngött miattad, hogy mi lehet vele. Majd nem megfojtotta Zaynt, mikor nélküled mentünk haza és két telefont ripityára tört. Sosem láttam még Őt ennyire kikészülve és a többiek sem, akkor sem, ha hosszú évek óta ismerik. - Sara szavai kicsit segítettek, de a kialakult helyzet révén nehezemre esett elhinni.

Nem sokáig tudtam Harryn és a viselkedésén agyalni, mert körülöttünk a hangok egyre erőteljesebbekké váltak és vészjóslóvá. Liam jelent meg az apám irodájánál található folyosón és egy papírlapot szorongatott, miközben káromkodások milliói szabadultak fel ajkai fogságából. Láthatóan az apámmal egyikük sem futott össze és innen már tudtam mi áll a levélben. Ismertem apámat és a lépéseit. Félt ez egyértelmű, ami a levélből is kiderül, ahogy kikaptam Liam kezéből és hangosan felolvastam.

Valahogy sosem hittem el, hogy meghaltál és be is bizonyítottad nekem Styles, hogy élsz. Beismerem bátor húzás, hogy a házamba merészkedtél és lenyűgöztél. Sosem láttam egy embert sem, aki ennyi embert ilyen rövid időn belül képes kiiktatni. Amit Cole-al tettél zseniális. Tudtam mindig, hogy értékes ember vagy, de azt nem, hogy ennyire. Remekül tudnánk együtt dolgozni, ha csatlakoznál hozzám. Ha nem akarod elveszíteni a bandát, a BAD-et, hozd őket is, mert remek csapat vagytok. Gondold, gondoljátok át az átállást. Gondolom már mindenkinek feltűnt, hogy nem vagyok a házban, remélem nem gondoltátok egy percig sem, hogy nekem nincs B, C vagy akár D tervem is az ilyen esetekre? Nem tudtok legyőzni, ez már tiszta. Megtalálni sem fogtok, maximum, ha én úgy döntök, hogy akarom. A lányom ragaszkodása hozzád egy hülyeség, Ő nem szeret téged, csak fél, ezért nem hagy el. Ismerem őt, hisz az én vérem. Benne is rejlik gyűlölet és halál osztó vágy, remélem feléleszted benne. És Lena remélem egyszer alkalmasnak tartasz, majd az apa szerepre és vissza engedsz az életedbe. Ne légy olyan, mint az anyád.

A bukás nem szégyen Styles, de nem is erény. Szokj hozzá. És még valami, menekülj, ha megtalállak végetek.

Ahogy apám sorait végig olvasom, nem hiszek a szememnek, hogy gondolhatja azt, hogy nem szeretem Harryt és miért állít neki ilyesmit? Mi van, ha Harry ebben az állapotában tényleg elhiszi? Mi lesz velem nélküle? Összegyűröm azt a rohadt papírt és kiszaladok a bejárati ajtón az udvarra, ahol még több ember teste hever a gyepen. Nem akarom ezt nézni, így oldalra sétálok, ahol azonban egy nem várt test fogad. Cole. Közelebb sétálok hozzá, ahogy felismerem, tekintete üveges, élettelen. Érdekes, de nem érzek semmit, ha ránézek. Nem érzem úgy, hogy nem érdemelt halált, bármiben is volt része, míg élt. Mindenféle szenvedést megérdemelt, azok után, amiket velem művelt. Mire feleszméltem már az oldalába rúgtam több alkalommal, míg zokogtam és fojtott hangon hozzá beszéltem, akkor is, ha tudtam, nem hallhat engem, soha többé. Átkoztam őt, szembesítettem vele, hogy a halála megváltás volt a földön élőknek, hogy megérdemelte, amit kapott Harrytől, hogy a világ egyik legrosszabb embere végre pokolra került. De egy kéz megállított a cselekedetemben, ahogy körém fonta karjait és felemelt, elvitt a testtől. El tőle messzire, hogy ne érhessek hozzá. Tudtam ki volt, rá sem kellett néznem, az illata elég volt, hogy gond nélkül felismerjem kilétét.

- Engedj el, Harry. - kiabáltam vele, de nem eresztett, csak tűrte, hogy rugdosódom karjai között.

- Nyugodj le. - suttogta a fülembe, hangja már nem volt annyira érzelem mentes, de nem is volt a régi, ismerős hangszín.

- Engedj oda, nem fejeztem be. - csattantam fel és a lábába rúgtam, mire engedett a szorításán.

- Lena. - kiabálta el magát, amikor kitörtem karjai közül és futni kezdtem, az isten tudja hova.

Nem sokáig futottam, mert Harry ismét lefogott és a karjaiba zárt. Simogatni kezdte a hátamat, ami azonnal nyugtatóként hatott rám és mellkasába fúrtam a fejemet, míg a hajamba nyomot egy csókot. A karjaiba kapott, de nem sokáig voltam tudatomnál, elájultam karjai védő ölelésében.

***

Otthon tértem magamhoz, pontosabban Harrynél, a vendég szobában. Azonnal felkeltem az ágyból és az ablakba ültem szokásomhoz híven. Annyira megnyugtató volt, csak ott ülni és kibámulni az ablakon. Hirtelen úrrá lett rajtam a szorongás, minden, amit átéltem az elmúlt napokban, felszínre küzdötte magát. A fejem zúgott és úgy éreztem bekattanok. A könnyeim némán folytak, amit addig észre sem vettem, míg az arcomhoz nem nyúltam. Kibámultam az ablakon, míg nem foglalkoztam az ajtó nyílásával. Hallottam a lépteket, majd azt is, ahogy az ágyamra ül.

- Minden rendben Len? - hangjára azonnal az irányába fordultam, meglepődtem, hogy Ő az. Az agyam kikapcsolt, nem ismertem fel a jelenlétét, mint általában.

- Igen. - válaszoltam, de a hangom nem tükrözte a kijelentésemet.

- Nem úgy festesz. - tudtam, hogy nem mer közelebb jönni hozzám.

- Mi volt veled eddig?

- Ezt, hogy érted? - kérdezett vissza döbbenten.

- Mikor eljöttetek és a lépcsőn álltál, lelőttem egy embert miattad és te a levegőnél is kevesebbnek néztél, egyáltalán észre vettél? - csattantam fel és felálltam.

- Persze, hogy láttalak, de a te érdekedben nem közeledtem feléd. - állt fel Ő is, de hátráltam, a hangja nem volt nyugtató.

- Mi az, hogy az én érdekemben? Felfogtad mi történt velem? - kiabáltam vele, de a távolságot tartottam.

- Fel, ezért is tartottam távol magam tőled, mostanáig, de ha így folytatod, ismét elmegyek.

- Menny, ahhoz úgy is értesz. - ültem le az ablakba.

- Lena. - mondta ki a nevemet, mire rá kaptam a tekintetem.

- Igen?

- Szörnyű volt. El sem tudod képzelni, mekkora kő esett le a szívemről, amikor megláttalak. Oda akartam menni hozzád és megcsókolni, ölelni, de ismerem magam és abban az állapotomban biztos fájdalmat okoztam volna neked. - huppant le az ágyra és a hajába szántott idegességében.

- Így is meg volt.

- Tudom és gyűlölöm magam érte, amiért ezt tettem veled, de még mindig jobb, mintha fizikai fájdalmat okoztam volna. Nem tudom miért, de ha megölök egy embert, a haragom nem tűnik el, akkor amikor végre meghal, tovább bennem van és bárkit bántok, ha ilyenkor útban van. Veled ezt nem tehettem meg, ahogy a többiekkel sem. Ilyenkor mindenki békén hagy. Tudod, szerintem a bűntudatom miatt van az egész, csak a harag elrejti, elrejtem én, hogy kevésbé fájjon, hogy kevésbé legyek szörnyeteg. - utolsó szavára felkapom a fejem és többször megrázom azt.

- Harry te minden vagy, de szörnyeteg biztosan nem. Az tény, hogy rossz útra tévedtél, de tudod, hogy kell kontrollálni, hogy kell együtt élni vele.

- Lena, egy valamit érts meg, én nem vagyok jó.

Kivételesen írok a rész alá egy kis semmiséget! 
Szeretnék ezúton is Nagyon Boldog Névnapot kívánni, az egyik nagyon nagyon jó barátnőmnek, az egyik legjobbnak, Kovács Klaudiának! ♥♥♥

37. fejezet!

Harry

Már Ashford közelében voltunk, alig választott el minket tőle 50 kilométer. Lenát folyamatosan próbáltuk hívni, de semmi, ki sem csengett. Kezdtem percről-percre idegesebbé válni és a legvalószínűbb az volt, ha valakit meglátok konkrétan a két kezemmel tépem le a kibaszott fejét a nyakáról vagy bármely testrészét, nekem édes mindegy csak szenvedjen. Egy jelöltem volt, hogy ki lenne az a szerencsés, aki ebben részesülhet majd. Cole ki más. Nem fogok neki kegyelmezni, kegyetlen és véres halála lesz és hosszú, borzalmasan hosszú, ahol azért fog könyörögni, hogy a szenvedéseinek vessek véget, akár a halál árán is, de hagyjam abba. Meg lesz barátom.

- Harry. - szólt előre Zayn.

- Igen? - fordultam hátra, rá nézve.

- Itt vagyunk. - szólalt meg, mire Louis rögtön a fékbe taposott és megállította a száguldó járművet, alig pár másodperc alatt.

- Oké, mindenki kifelé. Keressük meg azt az átkozott alagutat. - kiáltottam fel és mind kipattantunk a kocsiból.

- Itt kell lenne nem messze az úttól. - szólalt meg Zayn kezében a telefonjával, amiben a térképet nézte mindvégig.

- Hazz, szerintem megtaláltam. - hallottam meg Niall hangját pár méterrel előttünk.

- Zseni vagy Niall.

- Csak most jössz rá? - viccelődött.

- Idióta. - verte hátba Liam, amin felettébb jól szórakoztam.

Egy növényekkel benőtt kerek rács előtt álltunk, ami kiemelkedett a földből és, csakugyan alagút bejáratnak nézett ki. Az évek során azonban a természet elrejtette a kíváncsi szemek elől, így is kedvezve nekünk. Louis és Zayn gyorsan lebontották a növényeket, amik akadályozták a rács kinyitását és a bejutást számunkra. A rács nyikorogva kitárult és mi beléptünk rajta, hogy végre elérjük a házat és Lenát. Alig vártam, hogy ismét a karjaimban tarthassam őt, hogy megcsókoljam és meg győzzem, hogy minden rendben lesz ezek után. Folyton rémképek kísértettek, abból a kibaszott álomból és nem tudtam elűzni halott tekintetét az agyam pereméről, bármennyire is próbálkoztam vele. Nagyon reménykedek benne, hogy még időben oda érek és nem esett még semmi baja. Nem élném túl, ha többé nem lenne, hisz nekem teremtették, Ő a másik felem, a jobbik felem, ami nem engedi, hogy teljesen a sötétségnek adjam magam. Józanul tart, ebben az elcseszett világban, amit életnek csúfolunk. Tudom jól, ha nem találkozok vele azon az estén a klubomba, már rég olyan lennék, mint régen. Egy kegyetlen gyilkos, akit nem érdekelnek mások érzései és az élet sem más számára, csak mulandó állapot, amin nagyon, de nagyon könnyű változtatni. Elég egy kis méreg, egy kés a szívbe vagy akár egy fegyver és egy golyó, ami áthalad a szíveden, hogy a halál magával vigyen, oda ahonnan soha nem térhetsz vissza. A semmi határára, az örök sötétségbe.

Mert, hogy ez volt az életem nélküle, ami annyira távolinak hat, mégis közelinek. Sosem tartoztam egyik tér félhez sem, de a halál egyszerű és kényelmes. Csak belesüppedsz és benne ragadsz örökre, ahogy én is tettem. Örökké a részemmé vált és nem tudom, hogy ez a rész mennyire nagy és domináns bennem, de attól félek a sötétség mindig felemészti bennem a jót, egy apró kis szikra nem elég, hogy kioltson valamit, ami hatalmasabb mindennél. Egy egész életet eltörölni és semmissé tenni nem könnyű, sőt lehetetlen. Tudom, hogy sosem leszek jó.

- Hazz, nézd. - mutat elém Liam, így majdnem felbukok.

- Mi a fasz? - meredek előre, amikor az út ketté ágazik.

- Ennek nem kéne itt lennie. - szólal meg Zayn, aki a fejembe nyomja a telefonját és az alaprajzon, csakugyan nincs itt még egy lehetőség.

 - Ez nekem nagyon csapda szagú gyerekek. - szólal meg Niall és ismét egy okos hozzászólás, csak szokásosan.

- Ha nem tudsz értelmeset hozz szólni, inkább fogd be, jó? - fordultam felé, mire megsértődött képet vágott.

- Nem vagy te egy kicsit kapd be a faszom? - gúnyolódott velem, de fel sem vettem.

- Oké lányok, ha befejeztétek a havibaj hisztit, akár választhatnánk is ezekből. - szólal meg most először Sara, amióta lejöttünk ide.

- Sarának igaza van, találjunk ki valamit. 

- Szerintem mennyünk azon, ami egyenesen megy tovább. - adja az ötletet Zayn.

- Mert, hogy?

- Nézd meg ezt. Az alaprajz szerint ez egy tök egyenes alagút, ami végig vezet a házhoz, így biztos, hogy az elkanyarodás nem hozzá tartozik, ezért sem lehet rajta, akkoriban nem jelölték a más ingatlanhoz tartozó lehetőségeket. - tart nekem kis előadást.

- Az élő történelem óra helyett, meg is indulhatnánk. - lökök mindenkit előre, amikor nem akarnak megmozdulni.

- De türelmetlen valaki. - horkan fel Niall.

- Van két fontos elintézni valóm. - vontam vállat.

Végre tovább haladtunk, ebben az átkozott alagútban, ami minden volt, csak rövid nem. Kikészített a sok gyaloglás, miközben az ideg egyre jobban baszott szét belülről. Egyetlen egy dolog miatt szerettem csupán, ha ideges voltam, hogy az mindig erőt adott nekem, ha verekedni kellett. Felturbózott nem is akár hogyan. Megállíthatatlan lettem tőle és félelmet sugárzó. Alig vártam, hogy végre oda érjek és megtaláljam azt a szemetet, ami miatt ez az egész elkezdődött. Ha Ő nem lenne, Lena a mai napig velem lehetett volna. Amint Lenát biztonságban tudom, biztos, hogy vissza megyek és addig nem hagyom el azt a kicseszett házat míg Cole és Summers nem halottak. Mind ketten a kezeim között fogják kilehelni az életüket.

Hamarosan nem kellett a lámpa fénye, mert feltűnt a kijáratból beszűrődő nap fénye. Azonnal rohanni kezdetem és a léptek hangjaiból egyértelmű volt, hogy a többiek is ezt teszik. Öt perc múlva már egy udvarban álltunk és próbáltam kitalálni, hogy melyik irányból közelítsük meg a házat. Velünk szemben volt egy hátsó bejárat, ami pont tökéletes volt nekünk. Mutattam a többieknek, hogy arra megyünk. Mind egyetértően bólintottak. Megindultunk arra és az ajtóban előhúztam a kést a zsebemből és, ahogy kinyitottam az ajtót a mellette álló őr nyakát egy egyszerű mozdulattal vágtam át, aki összecsuklott. Sarát elküldtem Liammel, hogy keressék meg Lenát mindnél hamarabb. Most nem akartam a szeme elé kerülni, jobbnak láttam, ha előbb lecsillapodom. Épp, hogy beléptünk a házba sorra jöttek velünk szembe Summers emberei. Nem bizonyultak nagyon gyakorlottnak, így alig fél óra közelharc után, mint körülöttünk hevertek és igencsak halottak voltak. Mindent vér borított, beleértve minket is. Úgy néztem ki, mint aki piros festékben fürdött meg, de ez minden volt, csak festék nem, vér volt. Váltottam pár néma szót és pillantást a többiekkel és mind a négyen más irányba tűntünk el a házban. Az egyik lépcsőn haladtam fölfelé és a körülöttem felhangzó hangokat figyeltem. Bármit kerestem, ami egy kicsit is elárulja számomra, hogy hol lehet Cole vagy épp Summers. Édes mindegy volt nekem, hogy melyiket találom meg először, csak hogy meglegyenek és szembenézzenek velem és amit tartogatok számukra. Sorra rúgtam ki a helységek ajtaját, de szinte mind egytől-egyik üresen állt. Amelyik meg nem, abban tettem róla, hogy egy hulla maradjon hátra az élő ember után. Egy biztos, hogy Summers embereit most alaposan megtizedeljük. Kezdték káromkodások elhagyni a számat, amikor már vagy tíz kibaszott szobát megnéztem a semmiért, kezdtem átkozni ezt a szar házat, hogy ekkora és hogy ennyi helység található benne. Képes lennék benne elveszni az biztos, de ez nem most fog bekövetkezni. 

Két szobával később viszont rám mosolygott a szerencse, amikor kirúgtam egy újabb ajtaját és Cole állt az ablakkal szemben és az udvart fixírozta. Már most tudtam, hogy mi fogja elhozni számára a halát. Beléptem a szobába, mire azonnal hátra fordult és úgy nézett rám, mint aki szelleme lát, nem állt távol a valóságtól, akár az is lehetnék.

- Hello Cole, rég találkoztunk. - léptem beljebb, egyre közelebb és közelebb hozzá. Nem úgy nézett ki, mint aki fél tőlem.

- Gyanús volt nekem mindig is a halálod Styles. Valahogy sejtettem hogy kamu az egész, ahogy te magad is. - ahogy a pillanatnyi sokk elmúlt nála azért mert élek, ismét bátor lett, de nem ismer engem.

- Feltámadtam. - gúnyolódtam vele, míg szinte közvetlen előtte álltam.

- Akkor most vissza küldelek. - lendült felém és az orromra mért egy erős ütést, amitől abból dőlni kezdett a vér.

- Ügyes nem mondom, de úgy illik ha én is képviseltetem magam. - töröltem meg az orromat.

- Érdekes én is így gondoltam ezt Lenánál. Jól tud bánni a szájával, ha érted mire gondolok. - amint a szavak elhagyták a száját, az én józan szemnek is úgy intettek búcsút. Tudtam mire gondolt, de még mennyire. Megragadtam a torkát és a szemközti falra nyomtam. Nem foglalkoztam vele, hogy nyöszörög és fuldoklik. Erősebben kezdtem szorítani a nyakát, de nem adom meg neki azt az örömet, hogy a halál neme egy kicseszett fulladás legyen. Elő vettem a kést, amit időközben a far zsebembe csúsztattam és finoman a nyakához nyomtam. A vér fokozatosan serkent ki, ahogy több erőt fejtette ki és jobban neki nyomódott. Vonaglott a kezeim között, ahogy a kés egyre nagyobb felületet szakított fel a bőréből. Gondoltam játszok még vele egy kicsit, hogy igazi fájdalomban legyen része. 

Elengedtem, így szinte azonnal ellépett a faltól és a szoba közepe felé kezdett haladni. Nem adtam neki sok előnyt utána mentem és hátulról a térdére rúgtam, amitől összeesett. Nekem nem volt elég, még, csak most kezdtem a kínzását. Megfogtam a hajánál fogva és a könyökére rúgtam egyet, amitől azonnal meghallottam a csontok törő hangját, így szilánkosra törve azokat. Ordított a fájdalomtól, míg elé sétáltam és az egyik lábával is megismételtem a folyamatot, ami a térdétől kifordul a helyéről. Sosem hallottam ezelőtt, ilyen hangokat. 

- Szenvedj. - suttogtam a fülébe, majd a földre löktem és elsétáltam mellette.

- Mit akarsz ezzel elérni, miért nem ölsz mg egyszerűen? - kérdezett rá fojtott hangon.

- Abban, hol van a példa statuálás Cole?

- Te beteg vagy.

- Nem vagyok beteg, tudod mindenkinek eljön egyszer a halál, nem kerülhetjük ki. - kezdtem bele, míg láttam, hogy feláll és közvetlen a hatalmas üveg felület előtt állt meg. - De egy valami mindenkinek más, hogy ki hozza el számára. Számodra én vagyok a halál.

Ahogy a szavak elhagyták a számat, előre léptem és egy határozott rúgással kibillentettem az egyensúlyából és Ő kizuhant az ablakon. Előre léptem és a törött üvegen keresztül tekintettem le az udvarra, ahol a betonon Cole teste hevert és vér vette körül. Élettelen volt, és öltem meg.

Harry Styles visszatért, itt volt, a BAD vezért és imádta a hatalmát, a halált.

36. fejezet!

Lena

A ház órák óta csendes. Az elmúlt pár órában semmi mást nem tettem, csak a hangokat figyeltem szüntelen. Több órája semmilyen mozgást nem tapasztaltam, így az ajtóhoz sétáltam, majd kiléptem a sötét és kopár folyosóra. Óhatatlanul is megrezzentem minden egyes hangra, akkor is, ha tudtam, hogy azokat én adtam ki, a lépteim hangjai voltak. Lesétáltam a lépcsőn, majd jobbra fordultam apám irodája felé. Alig mertem lenyomni a kilincset, de az ajtó csikorogva kinyílt előttem. Szerencsémre teljesen üresen állt. Vissza kell kapjam a telefonomat, hogy megtudjam mi folyik odakint, körülöttem. A menekülést meg sem kockáztattam, mert tudtam felesleges, ez a ház az én igazi börtönöm.

A hatalmas íróasztal volt az első a listámon, amit megakarok nézni. Sajnos a fiókok többsége zárva volt, de sokat tanultam, míg itt éltem a napjaimat. Tisztában voltam apám kiskapuival. A legalsó fiók dupla fenekű, lenyomtam a fiók ál alját, ami leereszkedett és ott volt a kis rekesz, amire emlékeztem, benne a telefonommal. Gyorsan hívtam Harry számát.

- Kérlek, vedd már fel. - könyörögtem, de rögtön a hangpostára kapcsolt. A következő jelöltem Sara volt, de csak a nagy semmi várt.

- Szórakoztok velem? - tettem fel magamnak a kérdést. Mielőtt Liam számát tudtam volna tárcsázni, egy hang a hátam mögül annyira megijesztett, hogy elejtettem a készüléket, ami millió meg egy darabra esett szét.

- Eltévedtél cicám?

- Cole? - ijedtemben azonnal hátra fordultam, hogy megbizonyosodjak ki áll mögöttem.

- Nyugi nem az apád vagyok. - mosolygott rám hülyén, tudtam, hogy van valami hátsó szándéka. - Bár, ha bele gondolok, lehet, hogy el kéne neki mondanom, hogy az irodájában kutakodsz.

- Mi értelme lenne neki elmondani? - kérdeztem vissza.

- Mert élvezném, ha megbüntetne. - vicsorgott ám, amitől az undornak köszönhetően epe szökött a torkomba.

- Te beteg vagy. - sétálok el az asztaltól és Cole mellett, persze, ha hagyná nekem.

- Szerintem még nem fejeztük be ezt a beszélgetést. - ragadta meg a kezem és kifelé húzott a szobából, majd becsukta az ajtaját és kulcsra zárta.

- Eressz. - csattantam fel, amikor a konyha felé kezdett húzni.

- Nem. - fordult hátra és konkrétan rá sem ismertem.

A tökéletes ellentéte volt mindennek, amit egykor ismerte vagy szerettem benne. Azon kezdtem gondolkozni, hogy egyáltalán, hogy voltam képes bele szeretni ebbe az emberbe. De legfőképp, hogy miért nem tűnt fel nekem, hogy egy elmebeteg? Bár az, hogy csak megdugott, majd eldobott többet is súghatott volna nekem, de nem láttam át rajta, nem úgy, ahogy most. Már az első nap, mióta tudtam, hogy ismét itt vagyok, bebizonyította, ha akarna, nem habozna fájdalmat okozni nekem, így vagy úgy. Mintha csak az apám tökéletes mását látnám, egy fiatalabb és erősebb verziót, egy csúcsmodell gyilkológépet. Viszont még Ő sem tett túl az egyetlen emberen, aki még nála is jóval félelmetesebb és kegyetlenebb volt, ha azt kívánta a helyzet. Ez az ember, pedig nem más, mint Harry. Van egy olyan érzésem, hogy hamarosan mindenkinek szembe kell nézni-e vele és azt senki sem fogja megemlegetni, senki sem fogja túlélni a forgószelet, amit magával hoz, hogy végigsöpörjön mindenen, ami az útjába kerül.

- Mit csinálsz? - kérdeztem rá, amikor a konyha közepén keresni kezdett valamit.

- Főzök. - válaszolta egyszerűen, mintha ez annyira mindennapi lenne tőle.

- Minek?

- Neked, enned kell valamit. - fordult felém és még azt gondolhattam volna a nézéséből, hogy sajnál engem, de tudtam ez koránt sincs így.

- Nem vagyok éhes. - hazudtam, majd meg haltam, hogy egyek, de egy falat se ment volna le a torkomon, amíg itt vagyok.

- Én meg nem kérdeztem. - horkant fel és a tűzhelyre tett egy serpenyőt.

- Miért csinálod ezt? - kérdeztem rá arra, ami már napok óta foglalkoztatott.

- Mit? A főzést? - kérdezett vissza, miközben a hagymát vágta fel.

- Nem, miért dolgozol neki? 

- Milyen hülye kérdés ez. Harry miért volt bűnöző és gyilkos? - fájt, hogy annyi megvetéssel ejtette ki a nevét.

- Harry más volt, sokkal másabb, mint te vagy az apám. - hajtottam le a fejem, nem akartam, hogy rám nézzem, míg róla beszélek.

- Mégis miben?

- Nem fogok neked magyarázkodni. - csattantam fel és a konyha ajtó felé vettem az irányt.

- Állj meg. - rohant utánam és sikeresen sikerült elkapnia.

A hajamnál fogva állított meg, aminek az lett az eredménye, hogy a fejbőröm iszonyat mód égett és könnyek folytak végig az arcomon. Iszonyatos fájdalom volt és amikor megfordultam, rájöttem miért, mert egy köteg hajam a keze között lógott alá. Ez kitépte a hajamat. Meredten bámultam rá, míg őrült módjára vicsorgott rám. Elengedte a hajamat a kezéből, ami a padlóra hullott és szétterült rajta. Az égő érzés még mindig nem múlt el és egyre jobban hasogatott a fejem is, ahogy úrrá lett rajtam a pánik állapota. Kezdtem sejteni, hogy mi fog most következni. Előre lépett, de én folyamatosan hátráltam, míg az agyam pörgött megállás nélkül, valami kiutat keresve, hogy megmenekülhessek ettől a pszichopatától. A léptei sokkal gyorsabbak voltak, mint az enyémek, így hamar sarokba szorított és a falnak nyomott. A szemei félelmetesen csillogtak és elsötétültek, ahogy végig nyalta az alsó ajkát. Belül üvöltöttem, hogy hagyja abba vagy hogy a lábaim meginduljanak és elszaladhassak, de leginkább Harryért imádkoztam, hogy tépje fel azt az ajtót és vessen véget ennek az egész megvalósult rémálomnak. De semmi sem történt, csak Cole előre mozdult és ajkai erőszakosan találkoztak az enyémekkel. Rám erőltette magát és a lábaimat szétfeszítette a sajátjával. A kezei a lábaim között érintettek, mire felnyögtem, de nem az élvezet hatására. A gyomrom azonnal felfordult és kiakarta adni nemlétező tartalmát, amikor meghallottam a cipzár hangját. Megragadta a kezemet és a nadrágjába csúsztatta, hogy a péniszét érintsem.

- Verd ki. - csattant fel, de nem mozdultam.

- Azt mondtam neked, hogy verd ki a faszom vagy, ha a szopást jobban szereted, akkor térdelj le. - nyomta le egyszerűen a fejemet és a számba erőltette a farkát. Majdnem megfulladtam, ahogy tartotta a fejemet és közben a csípőjét felém mozdította. 

A következő pillanatban az ajtó kivágódott és apám tűnt fel, mire Cole ellökött magától és vissza igazgatta magát a nadrágjába. A torkom még mindig égett, amikor apám lába feltűnt előttem, de a sírástól nem láttam semmit, minden ködös volt. Megragadta a kezemet és felhúzott magához.

- Mi történt? - kérdezte meg érzelem mentesen, míg tovább folytak le az arcomon a sós könnyek.

- Semmi. - préseltem ki szipogva a szavakat.

- Cole? - fordult felé.

- Engedetlen volt, én, csak megtanítottam, hogy ne ellenezzen. - vonta meg a vállát, mintha nem most erőszakolta volna rám magát és kényszerített engem arra, hogy kielégítsem.

- Mit csináltál vele? Miért van ilyen állapotban? - mutatott rám, miközben egyre jobban kezdtem remegni.

- Leszopattam. - ejtette ki szavait, mintha semmi baj nem lenne vele.

- Többé ne intézkedj helyettem. - csattant rá apám, de tudtam, hogy nem érdekli mit tett velem Cole.

- Igen is. - hajtotta le a fejét apám előtt. Talpnyaló senki.

- Gyere. - húzott el a lépcső irányába és a szobámba vezetett. - Olyan vagy, mint Ő.

- Mint ki? - kérdeztem vissza rekedten.

- Mint a ribanc anyád, mindenkinek hagyod, hogy kihasználjon. - csattant fel és egy pofonnal elintézett mindent, aminek köszönhetően az ágy szélének estem és a fejemet bevertem a keretbe.

- Ne beszélj, így róla. - zokogtam fel, míg a fejemet fogtam, amiből ismét folyt a vér.

- Hallgass el. - ment az ajtóhoz, majd rám zárta.

Bezárt ide.

Az eső hangjai ébresztettek fel az éjszaka közepén. Odakint tombolt a vihar, míg a házat a teljes sötétség uralta. Kimásztam az ágyból, a talpam érintette a hideg padlót, míg az ajtóhoz sétáltam. Az ajtó nem volt zárva, így kiléptem a folyosóra. Semmi más nem világította meg, csak a villámok éles fénye, ahogy valahol a távolban elérték a földet. A dörgés minden egyes alkalommal ugrásra késztetett míg a ház hangjai keveredtek a viharéval oda kintről. Utáltam ezeket a kicseszett hangokat. A lépcsőn sétáltam le, ami csupa víz volt. Valami nem stimmelt, az eső bent esett. Elázva értem le a földszintre, de itt minden száraz volt. Mikor magamra néztem nem eső áztatta könnyed hálóingemet hanem vörös folyadék, vérben áztam. Sikítani akartam, de a torkomon semmilyen hang nem jutott ki, néma maradtam. Nyöszörgések és néha erőteljes hangok szűrődtek ki apám irodájából. Bármennyire nem akartam oda menni, a lábaim vittek. Az ajtó résnyire nyitva volt, míg hallottam, hogy apám beszél valakihez. Fenyegette, kiröhögte és szánalmasnak nevezte. Ahogy elhagyta az áldozata neve a száját megfeszültem. Stlyes. Az agyam azonnal átkapcsolt védekező módba és kilöktem az ajtót, mire a bent lévő férfiak rám kapták a tekintetüket, Harryt is bele értve, aki alig élt már. A szemei homályosak voltak, alig élők és minden porcikájából vér folyt alá. Sírhatnékom támadt a látványától. Előre léptem, de apám felemelte a kezét, ezzel megállítva engem.

- Ebben bíztál? Ebben a szerencsétlenben? Azt hitted elhittem egy percig is, hogy halott? Nagyot tévedtél úgy játszott végig, hogy nekem jó legyen. Most pedig elintézem, hogy csakugyan halott legyen. - emelte fel a fegyvert a kezében és Harryre célzott vele. Előre lendültem, de késő volt. A golyó célba ért és Harry meghalt, most először igazából. Halott volt.

- Ne. - sikítva tértem magamhoz és zokogtam, miközben az ajtóhoz szaladtam és rángatni kezdtem azt. Zárva volt továbbra is. Az ajtónak támaszkodtam és lecsúsztam annak mentén a földre. Hisztérikus állapotba kerültem és azon imádkoztam, hogy az álom tényleg, csak álom maradjon. Nem veszíthetem el, hisz szeretem.

35. fejezet!

Sziasztok!

Meghoztam a következő részt!
Jó olvasást.
Várom a véleményeket! :)

Esther xx
-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Harry

A sikításának éles hangja bele égett az agyamba és azonnal elborult az elmém. Magamból kikelve üvöltöttem, az sem érdekelt, hogy esetleg megfog hallani. Aztán a hangok abba maradtak és idegességemben a falhoz vágtam a telefonomat. Úgy látszik ez egy szokássá vált nálam, Summers múltkori SMS-nél is ezt csináltam, csak akkor Sara mobilja bánta.
- Harry. - hallottam meg Sara hangját közvetlenül a hátam mögül.
- El kell mennünk érte, most azonnal. - kiáltottam el magam.
- Nyugodj le egy kicsit, nem tudsz tisztán gondolkozni.
- De tudok. Egy valamit biztosan, hogy Cole halott, ha találkozok vele lassú és fájdalmas halála lesz. Amit örömmel és nevetve fogok végig nézni, míg az élet utolsó szikrája is elhagyja a testét általam. - hallottam a hangomon az őrület első jelét, de tudtam, hogy nem vagyok az, csak a valódi, a rosszabbik énem nyilvánította ki magát, amit sikeresen újfent életre hívtam. Ez nem fenyegetés volt, sokkal inkább ígéret, amit alig várok beteljesíteni.

***

- Meddig fogod még ezt csinálni? Mikor döntesz úgy, hogy elég volt? Mi az a tényező, ami már soknak bizonyul? - Lena kérdési, csak úgy záporoztak gyönyörű, rózsaszín ajkai közül.

- Miről beszélsz? - kérdeztem vissza elhűlve, nem értettem, hogy miért kérdez ilyesmit tőlem.

- A halálról beszélek Harry. Meddig akarod kijátszani? Azt hiszed örökké menekülhetsz előle? Hogy téged sosem fog utolérni, maximum abban az esetben, ha eljátszod, mint legutóbb? És mire mentél vele? Néz körül, semmid sincsen. - mozgott a szája tisztán láttam, de a hang, ami kijött belőle nem hozzá tartozott. Sokkal sötétebb és mélyebb volt.

- Nem játszom ki, sosem voltam igazi veszélyben. - csattanok fel és ott hagyom a lépcső tetején.

Elegem lett a kérdéseiből, a megvető hangszínéből. Mikor, mégis mikor jutottunk el erre a szintre? Néhány perce még minden teljes és meghitt volt. Ahogy a nappaliba értem valami nem stimmelt. A bútorok nem a megszokott helyükön voltak, sőt a bútorok sem az enyémek voltak. A helység egy csapásra változott körülöttem és hátborzongató volt a kép, ami fogadott. A testemet azonnal átjárta a félelem, ami sosem szokott. Rettegtem, de a lábaim vittek előre. Egyenesen a bejárati ajtóig, ami résnyire nyitva volt előttem. Vontatottan emeltem fel a kezem és helyeztem rá a kilincsre a kezemet, majd magam felé húztam a súlyos tölgyfa ajtót. Nem kellett volna megtennem. Lena kihűlt alakja fogadott. A szeme fehéren ragyogott, az élet legkisebb jelét sem mutatva. Közelebb léptem hozzá, míg előttem állt, de a ruhája csurom vér volt, ami azt illeti még mindig csurgott belőle a friss piros folyadék. Bőre nem hasonlított a szokásoshoz, sápadt volt és jéghideg. A nyakán egy hosszú, mély vágás volt, amiből a vér könnyedén szökött meg a testéből. Tudtam, halott.

- Meddig fogod még ezt csinálni? Mikor döntesz úgy, hogy elég volt? Mi az a tényező, ami már soknak bizonyul?

***

Zihálva ültem fel az ágyamon és a rémálmon gondolkoztam. Minden annyira világos volt, szinte éreztem a bőrömön halott érintését, mikor az utolsó mondatok elhagyták élettelen ajkait. Legszívesebben sírva fakadtam volna a borzalmaktól, amiket átéltem még akkor is, ha mindez álom volt csupán és nem a valóság. Tudtam, hogy az agyam, a tudatalattim játszik velem, hogy üzenni akar ezekkel a rémképekkel nekem, amit vetített az agyamban. Tudtam, ha nem sietünk kifogyunk az időből és talán tényleg ez vár ránk. Talán tényleg túl nagy árat fogunk fizetni ez alkalommal a tetteinkért. Bele sem gondolok, hogy mi lenne, ha Lena meghalna. Az biztos, hogy a maradék ép eszem is elveszne és örökre búcsút inthetnék neki, soha többé nem látna ez az énem napvilágot, egy könyörtelen gyilkossá válnék, akit az érzelmei, a sérelmei, az elveszett szerelem irányítana. De mi értelme lenne halált osztani egy halálért? Azzal jobb, több lenne? Vissza hozhatnék egy olyan embert, aki rég halott és élettelen? Könnyebb lenne a szívemnek, ha a halálosztó szerepében tetszelegnék újfent? Tudtam, hogy igen. Bármennyire rossz bevallani, élvezem, mert semmi jó nincs bennem. Az elmém borzalmas és véres, így kivetítve testemre akaratát a gyilkolást. Sosem leszek teljes vagy jó, de egy valami még éltet és ez nem más, mint a bosszú.

Mivel az alvás ez alkalommal lehetetlen volt és meg sem akartam kockáztatni még egy ilyen látomást, inkább lementem a nappaliba és a kis dohányzó asztalról felvettem a laptopot és a kanapén ülve kinyitottam azt. Vártam, hogy életre keljen, míg megnyomtam a bekapcsoló gombot rajta. Ki kell találnom valamit, el kell onnan hoznom Őt. Minden perc, amit nem a keresésével, a tervezéssel töltök idepocsékolás, amivel értékes időt vesztek. A kezembe vettem az asztalon lévő kis cetlit, amire tegnap este Sara leírta Summers pontos címét. Komolyan nem értem, hogy miért nem volt furcsa akkoriban, hogy nem nála találkoztunk, amikor megbízott Lenával. De most már értettem, mert félt. Mert tart tőlem és a bandától, ez alkalommal van is miért.

Ashford, Placehill 2313

Ütöttem be a címet a laptopba és vártam, hogy a térkép kiadja a pontos helyet. Ahogy sejtettem, egy hatalmas kastély volt, ami körül volt véve két méter magas beton kerítéssel. Nem mondanám különösebben esztétikusnak, de nem ez volt a célja, hanem sokkal inkább a védelem. Talán Summers sokkal inkább retteg az ellenségeitől, mint azt valaha képzeltem? Egy ilyen biztonsági kerítés egyáltalán nem volt indokolt és ésszerű. Semmi értelme nem volt, tudtam, hogy a falak mögött valami sokkal nagyobb titok rejlik. Valamit védeni akar és én kifogom deríteni, hogy mi az.

Egyre jobban beleástam magam a kutató munkába, így észre sem vettem, hogy felkelt a nap. Hamarosan a ház hangokkal telt meg, az élet hangjaival, de tovább koncentráltam arra, ami ebben az esetben a legfontosabb volt, Lenára és, hogy az apja és a háza, minden egyes gyenge pontjára fényt derítsek és a magunk oldalára hajtsuk, így a vizet. Muszáj előnnyel indulnunk, de egy valami a markunkban volt, a meglepetése ereje, ami engem és az életemet takart a leginkább. Tudtam, ha Zayn megjelenik leültetem ide, mert ebben Ő a legjobb. Pillanatok alatt megtalálja bármely ingatlan eredeti alaprajzát, amin minden egyes tervezési fázis megtalálható, így a kiskapuk is, amiből az előnyünk fog származni. Feltevéseim be is igazolódtak, amikor szinte mind az öten egyszerre jelentek meg a nappaliban. Sara álmos és kisírt tekintetét látva össze szorult a szívem, tudtam, hogy rettentően félti a legjobb barátnőjét, akit testvérként szeret. Leült mellém és a laptop képernyőjét kezdte vizslatni.

- Ez az Ő háza? - emelte ki az Ő betűt, teljesen megvető hangszínnel.

- Igen. Zayn kérlek tedd a szokásos varázslatodat. - toltam Zayn irányába a laptopot.

- Meg lesz, csak adj pár percet. - ült le a fotelbe és a billentyűzet azonnal hangos kattogásba kezdett, ahogy gépelni kezdett az isten tudja mit.

- Alaprajz és csatorna? - kérdezett, de egy pillanatra sem emelte fel tekintetét a világító monitorról.

- Pontosan, minden kiskaput és gyenge pontot tudni akarok az egy kilométeres körzetében. - válaszoltam neki és tudtam, hogy hamarosan mindenünk meg lesz Summers ellen.

- Oké, szerencsénk van, ez nem egy új építésű kastély, így vannak benne rejtett ajtók és alagútrendszer a ház alatt. - nézett fel Zayn, úgy fél óra aktív keresés után.

- Ezt most honnan tudod? - állt fel mellőlem Sara és Zayn mögé sétált.

- Nem ma kezdtem édes. - fordul háta, hogy Sarára nézhessen.

- Vegyél vissza. - hallottam meg Liam birtokló hangját.

- Ne féltékenykedj Payne, nem akarok semmit a csajodtól. - legyint egyet Zayn, majd felénk fordítja a laptopot.

- Az ott mi? - mutat egy pontra Niall.

- Az az aduászunk. - kacsint Zayn.

- Ez a Summers nem komplett, az komolyan egy bejárat a házába? - nézem meg közelebbről.

- Nagyon úgy néz ki, hogy nem vizsgálta meg jobban az ingatlant, mielőtt megvette. Az ott bizony egy titkos alagút, ami egy kilométerről távolabb kezdődik. - kicsinyítette le a képet Zany, hogy az egész alaprajz látszódjon.

- Meg van a rohadék. - kiáltottam fel.

- A markunkban van. - szólalt meg Liam.

- Gyerünk húzzatok fel és pakoljatok, mert megyünk Lenáért. - utasítottam őket, majd felpattantam és a szobámba vettem az irányt.

Olyan gyorsan dobáltam be pár dolgot a bőröndömbe, ahogy csak telt tőlem. Minden idő fontos számunkra, úgy hogy nem késlekedhetünk. Amint kész voltam, lesétáltam és vártam a többieket. Alig fél óra múlva már mind a nappaliban voltunk ismét és indulásra készek voltunk.

- Be kell szereznünk két új telefont. - néztem Sarára, aki kissé elmosolyodott.

- Jössz nekem egyel Styles.

- Tudom.

Kiléptünk az ajtón és többé nem voltam halott. Viszont mindenki más, aki az utunkba áll, határozottan azzá válik. Csak egy valakire tudtam koncentrálni Colera és hogy minnél hamarabb a kezeim között tudhassam és olyan fájdalmat okozhassak neki, amit nem él túl. Nem könnyítem meg a dolgát, nem leszek vele könyörületes. Utána pedig Summers jön, akinek még rosszabbat szánok. Semmit sem fogok bánni, egyszer az életemben tényleg igazán önző leszek, a szerelemért.