Y. - 24. fejezet!

Sziasztok!

Meghoztam a következő fejezetet.
Remélem tetszeni fog.
Várom a véleményeteket.
Jó olvasást hozzá.

Esther xx
--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Lena

Mivel többszöri csengetésre sem nyitotta ki senki az ajtót, így nekem kellett a főzést abba hagyva, ajtót nyitnom. Kezdett elegem lenni abból, hogy mindent én csináltam a házban, mivel valamiért senki más nem volt hajlandó a kisujját sem mozdítani. Az ajtóban állva, viszont két nem várt személy fogadott. Nem láttam sokszor és akkor is, csak képen, de egyből felismertem a nőt, aki mosolyogva állt velem szemben. Nem tűnt zavartnak, nem volt ideges, maga volt a megtestesült béke és nyugalom. Fogalmam sem volt, hogyan lehet erre képes, hogy gyakorlatilag az elhagyott gyereke ajtajában állt, aki minden, csak nem veszélytelen. Személy szerint én joggal lennék beszarva. Egyértelmű volt, hogy fogalma sincsen ki is Harry valójában. Honnan is tudná? Kicsi gyermekkora óta nem látta a fiát, így azt sem tudhatja, hogy milyen ember vállt belőle.

- Beszélhetnék a fiammal? - kedves hangon szólt hozzám, de bennem valamiért mégis a méreg kezdett dolgozni. Nem volt ínyemre ez a fajta közönyösség, mintha csak egy kiló kenyeret kért volna a helyi szupermarketben. Előre tudtam, hogy ebből nagy balhé lesz, pont a viselkedése miatt.

- Melyikkel? - nem bírtam ki, hogy ne tegyek valami epés megjegyzést, főleg, hogy ez a nő láthatólag valóban nem érzett semmit a gyereke iránt, továbbra sem.

- Tudod te, hogy Harryről beszélek, hol van? - ekkor hallottam meg a lépteit a folyosón és azt kívántam bár rácsaptam volna, erre a nőre az ajtót, de nem tehettem. Megérdemli, amit kapni fog Harrytől.

-Harry gyere, azt hiszem téged keresnek. - napok óta most mondtam ki a nevét először, furcsa volt, de mégis nyugalommal töltött el. Tudtam, hogy jelen pillanatban nagyobb szüksége lesz rám, mint valaha.

- Ki az? - hallom meg a hangját, de szinte elnyeli kérdő hangsúlyát a szavak végén, amikor rálát az ajtóban és felfogja a látványt, mi eléje tárul.

Szinte szabályosan látom arcán átvillanni a megannyi múlt fájdalmát, tudom, hogy belülről tombol benne a pokol, amit az anyja egykor az életébe, a kicsi szívébe kényszerített azzal, hogy semmibe vette a létezését és a tényt, hogy egy olyan ember nevelje fel, aki minden, csak nem apának való. Egy pillanatra megtorpant a lépésben és láttam rajta a hezitálást, a döntést, hogy kiként cselekedjen. Nyilván nem volt erre felkészülve, ahogy én magam sem. Nem gondoltam volna egy percre sem, hogy felbukkan, hogy alig pár nap leforgása alatt a semmiből, az álomból, valóssá válik. Az arca teljes megváltozása jelentette a döntéshozatalt. Örültem, hogy azok a fekete szemek nem nekem szólnak, mert azt igazat megvallva halál félelmet keltőek voltak minden alkalommal, amikor láttam őket. Valóban a halál hírnökei voltak.

- Mi a faszt kerestek itt? - szabályosan üvöltött, amivel engem nem lepett meg, de vélhetően Gemma eléggé megijedt, mert azonnal összerezzent, ahogy Harry megszólalt.
- Szia Harry. - lassan engem dühített fel a nyugodt hangszíne miatt.
- Szia Harry? Komolyan csak ennyit tudsz mondani, ennyi év után? - magából kikelve közeledett az ajtó felé. Jobbnak láttam, ha nem állítom meg, mindent megérdemel ez a nő vele szemben, amit kapni fog most.
- Tudom, hogy haragszol rám, de ezt ne a fiamon töltsd ki. Engedd el őt. - ekkor esett le, hogy miért is jöttek ide. Nem az sarkalta erre a tettre, mert Harry felbukkant a lakásán, hanem azért mert megtudta, hogy Seth nálunk van és féltette a gyerekét. Ez mind szép és jó, de mi van a másik fiával, aki eközben darabjaira hullik belülről?
- Komolyan? Ezért? Csak ezért jöttél ide? A kis seggnyaló fiacskád hiányzik? Tényleg? Sajnálom, hogy el kell, hogy keserítselek, de nem fogom elengedni, addig nem míg meg nem tudom, amit akarok. - érdekes volt hallani Harry észrevételeit és az érzéseit az anyja iránt. Semmi szeretet nem volt benne, csak neheztelés, csalódás és gyűlölet, ami feneketlen volt és végtelen.
- Ne csináld ezt, a te testvéred is. - tudtam, hogy ez volt az az elhangzott mondat, amit vétek volt kimondani.
- Egy valamit jegyezz meg, ezek itt ketten soha nem lesznek a testvéreim. - szűrte a szavait a fogai között, vontatottan, hogy biztosan célba érjen az üzenet.
- Beengednél, hogy nyugodtan megtudjuk ezt beszélni?
- Mit akarsz megbeszélni? Azt, hogy ne öljem meg Sethet, vagy inkább arról óhajtasz beszélni, hogy milyen halottnak tekinteni a fiadat? - nem tudtam volna megmondani, hogy mennyire volt ez övön aluli Harrytől, de amint Anne arca eltorzult, tudtam, hogy elérte, amit akart. Fájdalmat okozott a nőnek, aki ezt tette vele évekig.
- Sosem tekintettelek annak. Miattad tettem mindent.
- Miattam? Az én érdekemben hagytál ott kicsi gyerekként egy pszichopata zsarnokkal, akivel te nem bírtál? Elmondom neked, hogy miattad lettem az, aki. Mivel gyáva voltál és elmenekültél nélkülem, így olyanná váltam, mint akitől elvileg féltettél. De mondok neked valamit, én sokkal rosszabb vagyok, mint ő valaha is volt. - nem ismertem az apját, de az elbeszélések szerint Harry valóban nagyon hasonlított rá.
- Nála nem lehetsz rosszabb, ő egy szörnyeteg volt.
- Szerinted én mi vagyok? - ekkor elkapta a karomat és közelebb húzott az anyjához és a fejemet a fény felé fordította, hogy látszódjanak a még megmaradt véraláfutások és sebek. - Megütöttem őt, mert dühös voltam. Szerinted ez normális? Nem normális dolog bántani azt, akit szeretsz. Ő az életem és mégis kezet emeltem rá, nem először. Nem tudom magamon uralkodni, ha dühös vagyok, pedig elhiheted, hogy ő az utolsó ember a földön, akinek ártani akarnék. És nem vagyok rosszabb nála?
- Erről nem te tehetsz Harry. - azonnal hátrébb lépett velem együtt, amint az anyja közeledni próbált felém.
- Nem, mivel ez a te hibád. Most pedig takarodjatok innen. Nincs szükségem többé rád, ha akkor nem voltál velem, most sem legyél. Seth meg túléli, ha okosan válaszol. Mekkora irónia, hogy mind a két fiad maffiózó nem? Bár ő benne is Styles vér folyik, így érthető, nem? - tudtam, hogy mostanra már cukkolja az anyját, aki eléggé mérgesnek is látszott.
- Mindig is önző voltál, aki csak magával törődött. Tényleg azt hiszed, hogy soha többé nem voltam jelen az életedben? Mindig figyeltelek. Szerinted ki küldte utánatok Sethet, amikor elfogtak? Mindig a háttérben voltam és vigyáztam rád. - ekkor Harry arcán csattant a keze, akit ezek után nekem kellett vissza fognom, nehogy neki menjen az anyjának.
- Szerintem most tényleg okosabb dolog lenne, ha elmennétek. - néztem Gemmára, aki csak némán bólintott.

***

Komolyan nem hittem el, ami alig fél órája történt. Harryt azóta sem láttam. Amint az anyja és a húga távoztak az edző teremben volt és hangos zene kíséretében magát sanyargatta, vagyis a testét. Tudtam, hogy magányra vágyik ezért részben meg is adtam neki, de mivel már kezdtem aggódni érte, ezért bementem hozzá, hogy beszélhessek vele. Mivel a megjelenésem semmiben sem zavarta, ezért leállítottam a lejátszást, hogy rám figyeljen.
- Készen van az ebéd, gyere le enni. - próbáltam olyan kedves lenni, mint még soha.
- Nem vagyok éhes Lena.
- Egész nap nem ettél semmit. - tudtam, hogy nem evett, mivel egész délelőtt a konyhában voltam és ő volt az egyetlen, aki nem jött reggelizni.
- Nem baj.
- Kérlek Harry. - sétáltam felé.
- Most én kérlek meg valamire, a biztonságod érdekében. Addig kerülj el, míg én nem kereslek. - ezzel megfordult, de én nem foglalkoztam a kérésével. Mögé sétáltam és végig simítottam meztelen mellkasán.
- Harry. - suttogtam a fülébe.
- A tűzzel játszol, ugye tudod? - lassan fordult meg, amint ráláttam szemeire, láttam, hogy mennyire lángolnak.
- Nem félek a tűztől. - gyengéden megcsókoltam az ajka sarkában.
- Megégeted magadat. - megragadta a derekamat és az ölébe emelt.
- Nem érdekel. - ez volt a végszó, mohón téptük egymás ajkait és meglepődve tapasztaltam, hogy mennyire hiányzott már nekem az érintése, a csókja, a közelsége, a teste, ő maga. Vágytam rá és a szexre vele, a maradéktalan örömre, amit nyújtani fog nekem. Zihálva tűntünk el a hálószobája ajtaja mögött, hogy végre minden a helyére kerüljön.

Y. - 23. fejezet!

Sziasztok!

Meghoztam a következő fejezetet.
Jó olvasást hozzá.
Várom a véleményeteket.
Remélem tetszeni fog.

Esther xx
---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Harry

Lassan már a napokat sem számoltam, elvesztette számomra minden a jelentését. Gyötrődtem, amiért nem hajlandó velem akárcsak egy árva szót is váltani. Büntetett engem a tetteim miatt, ami kifizetődő is volt számomra. Gyötrelem. Nem tudtam volna rá jobb szót kitalálni, tökéletesen találó volt ez a szó ahhoz az érzéshez, amit a hiánya miatt éreztem. A mai napon még csak nem is láttam. Azt sem tudtam hol lehet, vagy mit csinál. Természetesen aggódtam érte, féltettem őt. De nem tehettem semmit, mivel nem engedte, hogy a közelében legyek. Tudtam, hogy megérdemlem, éreztem a tetteim súlyát, rám nehezedett, rá a szívemre, ólomsúlyt helyezve minden sejtjére.

- Harry. - felnéztem a személyre, aki engem szólított, vontatottan sikerült csak megtennem a leghétköznapibb mozdulatot, ami kín szenvedés volt mostanra.

- Tessék? - láttam rajta, hogy valami fontos dolog miatt zavar a szobámban, más különben nem jönne be és nem zavarna meg. Mindenkinek tabu volt a szobám, a magánszférámat sosem sértették meg, csak ha nyomós érdekük volt rá.

- Le kéne jönnöd. Veled akar beszélni. - nem kellett kimondania a nevét, tudtam, hogy Sethre gondol, aki azóta itt volt, hogy azon a napon elfogtuk. Valamiért a többiekkel egy szót sem volt hajlandó váltani, csak és kizárólag velem beszélt. Kissé hülye volt, hogy engem tartott a beszélőpartnerének, mert minden egyes rossz szavánál pofán vágtam, nem tehettem róla, ha felidegesített, akkor önkénytelenül is eljárt a kezem.

- Jó. Elegem van ebből a hozzáállásból. Nem fogok mindig ott ülni, ha esetleg mondandója támad. 

- Elhiszem Hazz, nekünk is elegünk van már belőle, elhiheted. - helyezte a kezét Louis és meg sem kellett szólalni ahhoz, hogy tudjam Lena miatt teszi ezt.

- Ne csináld ezt. - felcsattantam, míg lelöktem magamról a kezét.

- Jól van, bocsánat. - felháborodva ment, csak neki a bocsánatkérés.

- Nem kell engem sajnálni érted, magamnak köszönhetem, hogy most nem beszél velem.

- Nem vagy kicsit túl szigorú magaddal? - húzta a fel a szemöldökét.

- Te nem lennél az, ha fellökted volna a barátnődet?

- Szerencse, hogy nincs barátnőm. - nevetett fel, mire magasba szaladt a szemöldököm.

- Mi van azzal a szöszivel? - azt hitte nem tudok a kis viszonyukról, vagy minek nevezzem.

- Elel? Semmi.

- Mióta becézgeted? - kezdtem cukkolni, hogy végre bevallja, hogy kedveli azt a lányt.

- Mindenki így hívja.

- Én nem. - csíptem az oldalába.

- Hagyjál már, nem tudom, hogy mi van, oké? - sóhajtott fel megadásában.

- Ha rájöttél, tájékoztass. - nevettem fel és elindultam az alaksor lépcsőjén lefelé.

- Természetesen.

Rohadtul idegesített, hogy amikor Sethre néztem rá, olyan érzésem volt, mintha tükörbe néznék. Hogyan hasonlíthat rám ennyire? Az oké, hogy testvérek vagyunk, de nem ikrek, ennyire nem szabadna szembetűnőnek lennie a hasonlóságnak. Ha a haja nem lenne szőke, akkor a kiköpött másom lenne. Most azzal a különbséggel, hogy az ő arcát véraláfutások és felszakadt sebek díszítették, így némiképp csúfítva a megjelenését.

- Mit akarsz? - kérdeztem rá, amint leültem vele szemben.

- Beszélni veled. - ez idáig is egyértelmű volt.

- Most is azt teszed.

- Komolyan gondolom Harry, szeretném, ha végre végig hallgatnál, anélkül, hogy újabb ütéseket kapjak. - lehet elértem a célomat, mert alig mert hozzám beszélni.

- Essünk túl rajta. - dőltem hátra a székbe.

- Figyelj tudom, hogy soha nem fogsz elfogadni engem testvérnek, se a nővéremet, de nem akarok neked rosszat. Kezdettől azért bukkantam fel, mert segíteni akartam rajtatok, mégis csak a testvérem vagy Harry. Gemma régóta kutatott utánad és amikor megtudtunk, hogy hol élsz és többségével mivel foglalkozol, elküldött, hogy figyeljek oda rád. Ekkor kerültem én is bele ebbe az egész maffia sztoriba. Jókor voltam jó helyen, pont az elfogásotok napján érkeztem. Nincsenek hátsó szándékaim. - valamiért egyetlen szavát sem hittem el neki.

- Befejezted?

- Légy óvatos. - ennél a beszólásnál pöccentem be a legjobban.

- Nem tudom, hogy kinek képzeled magadat, de te ne félt engem. Nem hinném, hogy te lennél az az ember, akinek engem kéne megvédenie, ez inkább fordítva lenne igaz. Ha figyeltél, ahogy állítod, akkor tudnod kell, hogy miről beszélek. - csattantam fel.

- Nem kell kiabálnod és igen, tudom mire vagy képes.

- Remek, akkor ehhez tartsd magad. - már álltam volna fel, amikor ismét megszólalt.

- Tudod, anya soha nem beszélt rólad és mi pont ezért kerestünk téged annyira. Megakartuk ismerni a testvérünket, akitől anyánk annyira védeni akart, most már tudom miért.

- Fogalmad sincs, hogy ki vagyok és hogy valójában mire vagyok képes és ha rám hallgatsz, soha nem is akarod megtudni, meglátni azt az énemet. - ezzel felálltam, hogy kimenjek, de sajnos az elmém másként gondolta és egy régi emlékbe sétáltam bele.

***

Anya kiabál. Apa kiabál. Anya sír. Anya miért sír, ha apa felemeli a hangját? Veszekednek? Miért veszekednek? Mi ez a csattanó hang? Semmit sem értek? Miért vagyok ide bezárva? Hol vagyok egyáltalán? Léptek zaja, fel, majd le. Újra. Újra. Megszűnve. Kerekek guruló hangja. Ajtócsapódás. Pakoló neszek. Mi történik odakint, mitől féltenek? Ajtónyílás. Éles fény. Fel sem fogom mi történik.

- Kicsi Harry, kérlek ne sírj. - érzem ölelő karjait körülöttem.

- Anya, miért sírsz? - nézek fel könnyes tekintetébe.

- Anya nem sír. - törli le könnyeit, úgy téve, mintha valóban nem sírna, de engem nem ver át.

- Mi történik? Apa hol van? - reménykedem, hogy bejön és láthatom, de ez nem történik meg, most sem.

- Apa dolgozik Harry. 

- Jó. - erőltetek gyermeki arcomra mosolyt, mi sosem jön össze.

- Csak légy jó, rendben? - látom, hogy ismét sírni kezd.

- Hová mész? - kérdezem, amint feltűnik az ajtóban hagyott csomagrengeteg.

- Sehova. Mindig itt leszek veled Harry. Csak aludj szépen, csendesen. - mosolyog, de hamisan.

- Jó. Szeretlek anya.

- Szeretlek Harold.

***

Hazudott. Tudnom kellett volna abból, hogy a teljes nevemen szólított. Azt ígérte, hogy nem megy el és onnantól kezdve soha többé nem jelentkezett. Ott hagyott a pokol kellős közepén egy kisgyereket, aki minden karácsony éjjelen azt kívánta, hogy az anyukája reggel ott legyen, de sosem válhatott valóra. Hazudnám, ha azt mondanám, hogy nem miatta lettem az, aki ma vagyok. Egy elferdült, megkeseredett személyiség.

-Harry gyere, azt hiszem téged keresnek. - napok óta most először csendült hangja a fülemben.

- Ki az? - kérdeztem vissza meglepetten, hogy ő szólít engem, de amikor megpillantottam a két női alakot az ajtóban állni, megértettem, hogy Lena miért könyörült meg rajtam. Nem akart rátenni a szenvedésemre, amit rám hoz az itt léte. A kín felerősödik és égetőbbé válik a tűznél. A légzés fájdalmas, összeszorult és fullasztó. A haldoklásom érzem, amint a szívemen lévő seb újra kitágul.

- Mi a faszt kerestek itt? - ordítom el magam a maró fájdalomtól, amit a szívemre hoz.

- Szia Harry.

Y. - 22. fejezet!

Sziasztok!

Meghoztam az új részt, remélem tetszeni fog.
Jó olvasást hozzá.
Várom a véleményeteket.

Esther xx
-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Lena

- Harry, lassítanál kérlek? - percek óta beszéltem hozzá, de meg sem hallott, egy fallal elmélyültebb beszélgetést tudnék lebonyolítani, ebben biztos voltam. Nem figyelt rám, csak mereven bámulta az utat és tövig nyomta a gázpedált, nem foglalkozva abszolút a kresz szabályaival. Olyan benyomást keltett, mint egy robot. Azonban a legfurcsább mégis az volt a viselkedésében, hogy nem szólalt meg, percek hosszú sora óta nem hagyta el semmi a telt ajkai, néma volt, azóta, hogy beszálltunk a kocsiba és elhagytuk az anyja házát. Megértettem, hogy sokkolta a dolog, mivel engem sem hagyott hidegen a dolog és át is tudtam érezni az ő helyzetét, mivel az én anyám is hasonlóképpen tett és az sem volt kizárt, hogy nekem is vannak eltitkolt testvéreim valahol a világ másik felén. Mivel fogalmam sem volt arról, hogy hol lehet az anyám vagy, hogy él-e még egyáltalán, de nem is foglalkoztam vele, nem voltam hajlandó rá gondolni, mert annak sírás lett volna a vége. - Most komolyan Harry, kezdesz megijeszteni.

- Megijesztelek? - csattant fel és azonnal az ellentétes irányba rántotta a kormányt, amitől az autó hirtelen irányt váltott és alig fél perc alatt a leállósávban találtam magunkat, amint Harry vörös szemekkel nekem feszül és élesen beszívja, majd kifújja a levegőt, lassan, vontatottan.

- Te is tudod, hogy ez a viselkedés nem normális a részedről. - tisztában voltam vele, hogy ezzel a mondatommal csak még inkább dühössé teszem őt, de rá kellett ébresztenem arra, hogy nem jól kezeli a fennálló helyzetet.

- Miért mi lenne normális tőlem? Te mi a jó kurva eget csinálnál, ha kiderülne, hogy amiben eddig gyanakodtál, mostanra teljesen bizonyossá vált? Sőt, nem elég, hogy meg kell tudnod, hogy az a kibaszott seggfej az öcséd, még az is fennálló probléma, hogy ennek az egyénnek van egy húga is, aki így a tiéd is. Hogy emésszem meg szerinted, hogy az anyám elhagyott engem kisgyerekként és hígan élte mindennapjait két másikkal, akiket bizonyára szeretett, nem úgy mint engem. - ritka pillanatok egyike volt, ha Harry tekintetében megjelentek a könny apró jelei, de ezúttal nem csak megjelentek, de végig is folytak az arcán, ahogy egy fájdalmas kisgyermek nézett velem farkasszemet. Szinte láttam magam előtt az aprócska és ijedt gyereket, aki halálra van rémülve attól, hogy egyedül maradt és többé nincs mellette az édesanyja.

- Fogalmam sincs, hogy mit tennék, de ne tégy úgy, mintha nem tudnád, hogy a kettőnk helyzete szinte egy és ugyan az. Mind a ketten ugyan abban a pokolban éltünk. Nekem sincsen anyám Harry, engem is ugyan úgy magamra hagyott, mert gyáva volt. Kettőnk között az a különbség, hogy én nem akarom őt visszakapni az életembe, mert semmi szükségem rá vagy az apámra. De neked lehetőséged van arra, hogy mindent helyrehozz kettőtök között és elfutsz? De miért? - csak jöttek és jöttek a szavak, de fogalmam sem volt, hogy igaza-e egyáltalán.

- Miből gondolod, hogy érdekelném őt, akárcsak egy kicsit is? Nem keresett fel egyszer sem és még csak nem is hívott fel. Nem érdeklem őt Lena, van saját családja, mit számítok én neki? Semmit. - ezzel elfordult tőlem és visszatért az autópályára, de ezúttal lassabban ment, mint az imént. Hallgatott rám, ahogy mindig is.

- Nem tudhatod. - ismét nem figyelt rám, én meg jobbnak láttam, ha nem feszítem tovább a húrt, tudtam, hogy eléggé ideges azon kívül is, hogy én próbálnék hatni az eszére, amit most minden bizonnyal egyáltalán nem hajlandó használni. Viszont nagyon reméltem, hogy ez a találkozás nem hagy maradandó sebet benne. Féltem, hogy már késő.

***

A kétszárnyú kovácsolt vas kapu, lassan vállt szét egymástól, ahogy az automata motor próbált elbírni a több tonnás ránehezedő súllyal. Egy perc leforgása alatt sikerült megtennie az útját, így már behajthattunk a hatalmas udvarra, ami gyepszőnyeggel volt kirakva teljes hosszában, néhány gömb bokorral szegélyezve, amik tökéletesen egyformára voltak nyírva. Behajtott a garázsba és minden szó nélkül kiszállt az autóból és engem magamra hagyott a kínzó gondolataimmal. Kezdtem rájönni, hogy az elterelő viselkedés talán nem is annyira hülye viselkedés. Harry mindig ezt alkalmazta, ha nem akart valamire hangsúlyt fordítani, úgy tett, mintha az adott probléma sosem létezett volna. Elsiklott felette és nem volt többé hajlandó tudomást venni róla. Nem sokáig maradtam távol, de épp elég ideig ahhoz, hogy halálra rémítsen az a jelenet, ami akkor fogadott, amikor beléptem a lakásba. Azonnal hallottam az éles hangokat, a káromkodást és Harry méregtől csöpögő kérdéseit, amik, csak úgy folytak belőle. Meg sem kellett látnom a nappaliban zajló eseményeket, ahhoz, hogy tudjam kihez beszél. Nagyon rosszkor választotta azt, hogy ide jön, Harry ilyen állapotban mindenre képes, de tényleg bármire.

- Mi a szart keres ez itt? - hallottam a hangját, egyre hangosabban, ahogy befelé közeledtem.

- Veled akart beszélni Hazz, így beengedtük. - szinte biztosra vettem, hogy a fiúk most írták alá szerencsétlen halálos ítéletét.

- Világosan a szátokba rágtam ezerszer, hogy senkit nem engedhettek be a távollétem alatt, erre mit tesztek? Beengeditek ezt a senkit a lakásunkba, pont őt? - ekkor értem ténylegesen utol és pokolian nem tetszett, amit láttam. Harry közvetlenül előtte állt, alig két centire és rá nézve beszélt a fiúkkal, míg tekintete egyértelműen korom fekete volt. Ami sosem jelentett jót.

- Most miért vagy így kiakadva? - Louis kérdése után teljes testével megfeszült és Seth feje mellett a falnak támaszkodott az egyik kezével. Tudtam, hogy nyugtatni próbálja magát ezzel a testhelyzettel.

- Szerintem inkább beszéljen nekünk ez a jómadár, hogy mégis, miért vagyok olyan, amilyen. Nem Seth? - most először mondta ki a nevét a beszélgetés alatt, de a hangja földöntúli volt közben.

- Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz. Én csak azért jöttem, hogy megbeszéljük azt, amit megtudtam Lena apjáról. - valamiért kíváncsivá tett, hogy valóban megtudott valamit, vagy sejti, hogy Harry miért van olyan állapotban, amilyenben.

- Szerintem ennél egy sokkal izgalmasabb közérdekű információ birtokában állsz. - szabályosan ledermedtem, amikor a keze rázáródott a szőkeség ingének nyakára.

- Miről is beszélsz tulajdonképpen? - Seth teljesen nyugodtan beszélt, én meg azon kezdtem töprengeni, hogy tényleg ennyire hülye és nem jön rá, hogy lebukott Harry előtt a kis titkával, vagy annyira jó színész, hogy mindenkit beetethet.

- Ne játszd a hülyét. Van egy rossz hírem, kibaszottul szarul hazudsz. - ez volt a végszó. Ekkor lendült először a keze és telibe találta vele Seth arcát. Mindenki ugrásra kész állt, de mégse tettek semmit. Rajtam meg úrrá lett a pánik, féltem, hogy ennek rossz vége lesz. Láttam rajta, hogy ez alkalommal nem fog leállni. Talán háromszor találta el az arcát, mire abba hagyta és felemelte a fejét, hogy a szemébe tudjon nézni. Mostanra már vér folyt a szája felszakadt részéből, míg szeme alatt kezdett megjelenni a vörös folt, ahogy a szétpattant erek tették a dolgukat a bőre alatt.

- Mekkora poén volt mindig, hogy azzal ugrattak, hogy hasonlítasz rám, a bökkenő csak az, hogy ez nem vicc. - az arcába üvöltötte a szavakat.

- Miről beszélsz Harry? - Louis szólalt meg elsőnek.

- Arról, hogy ez a rohadék ténylegesen a testvérem, csak kurvára hallgatott róla. - mindenki azonnal elhallgatott, ahogy elhangzott ez a mondat.

- Sokáig tartott míg leesett. - Seth hisztérikusan felröhögött, amitől ez alkalommal én vertem volna pofán, hogy elhallgasson, jobban járt volna.

- Úgy kerek, ha mindent tisztázunk. Találkoztam a húgoddal is és nyilván szereted annyira, hogy érdekeljen a sorsa. - nem tudtam, hogy miről beszél, de nem tetszett az, amire célzott. Sajnos tudtam, ha kellene, akkor gond nélkül bántaná a lányt, aki semmiről sem tehet és aki ráadásul a testvére is.

- Mire célzol?

- Én ugyan semmire, de jobban tennéd, ha elkezdenél beszélni arról, hogy akkor ténylegesen miért is csöppentél bele az életünkbe, mert ha nem, akkor azt a kis Gemma fogja bánni. - legszívesebben lekiabáltam volna a fejét, hogy észhez térjen végre. Kezdett úgy viselkedni, mint régen.

- Ne fenyegess ilyenekkel.

- Miért ne? Félted a húgodat Seth? - csattant fel, érezhető volt a hangjában, hogy neheztel rá.

- Valamit elfelejtettél, a te húgod is. - ez volt az a mondta, aminek sosem lett volna szabad elhangoznia. Harry megragadta Seth nyakát és többször a falnak vágta a fejét, míg a srác feje oldalra nem csuklott az ütések erejétől.

- Ne mondj nekem ilyeneket, nem vagytok a testvéreim és sosem lesztek azok. - ekkor gondoltam, úgy, hogy ideje bele avatkoznom, így oda léptem hozzájuk és megfogtam Harry karját.

- Hagyd abba Harry. - halkan szólaltam meg, nem akartam követelőző lenni.

- Ne szólj bele. - minden annyira gyorsan történt, hogy fel sem fogtam mi történt. Hirtelen a padlón találtam magam és a vér fémes ízét éreztem a számban, ahogy a szám felrepedt, majd a levegőben is megéreztem a szagát, míg a fejem éktelenül fájni kezdett. Láttam a vért a kezemen, ahogy oda nyúltam a lüktető területhez. Sara azonnal mellettem termett és felsegített a földről, míg a düh egyre épült bennem aziránt az ember iránt, aki ezer alkalommal ígérte meg, hogy többé nem fog egy ujjal sem hozzám nyúlni. Hazudott.

Nem tudtam volna megmondani, hogy mennyi az idő, de jócskán éjfél után járhatott már. Nem aludtam, ébren voltam. Nem tudtam lehunyni a szemem, ideges voltam és az agyam megállás nélkül pörgette magát. Miért tűröm én ezt el? Miért vagyok ebben benne? Megéri egyáltalán? Mikor válik minden annyira rosszá, hogy a jó már nem lesz marasztaló tényező, nem lesz már értéke? Egyáltalán meglesz még a jelenléte? Vagy örökké elvész a pokol kellős közepén?

A gondolatmenetemet ő szakította félbe, ahogy megjelent az ajtóban. A sötétben is láttam, hogy semmit nem visel, csak a bokszerét. De ez alkalommal sehogy sem hatott rám a kinézete. Lehajtott fejjel közeledett felém. Azonnal elfordultam a másik oldalamra, amikor leült az ágyra és engem kezdett nézni. Megnyaltam az ajkamat, ami éles fájdalommal jelezte, hogy emlékezzek miért érzek úgy, ahogyan. Éreztem, ahogy felém mozdul, majd visszakozik és végül nem érintett meg.

- Lena, kérlek ne haragudj rám. Tudod, hogy nem akartalak bántani. - nem hatott meg a bocsánatkérése, annyiszor hallottam már, hogy mostanra semmissé vált számomra a jelentése. Üres volt és semmilyen.

- Ne fáradj, olyan vagy amilyen, ezen nem tudsz változtatni.

- Tessék? - megbántottam ez egyértelmű volt.

- Hányszor mondtad már, hogy többé nem emelsz rám kezdet? Erre a szám és a fejem is felrepedt, így ne csodálkozz, ha többé nem hiszek neked. - sóhajtása elismerés volt a szavaimra, egyet értett velem.

- Akkor is sajnálom és tudom, hogy ez nem mentség a tetteimre, elbasztam. - ekkor fogta meg először a kezem, de utoljára is.

- Ne érj hozzám. Jobban teszed, ha ezek után békén hagysz egy időre.