Y - 4. fejezet!

Sziasztok!

Meghoztam a 2. évad 4. fejezetét. Remélem mindenkinek tetszeni fog!
Ez alkalommal bepillanthatunk abba a bizonyos napba, amikor a BAD szőrén-szálán eltűnt.
Jó olvasást hozzá!
Várom a véleményeteket a résszel kapcsolatban.
Ha tetszik a történet, ne felejtsetek el pipálni és feliratkozni sem!

Esther xx
-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Harry

Fél évvel korábban

Addig álltam nyugodtan a Big Ben lábánál, míg minden hangot felváltottak a rendőrségi szirénák hangjai. Egyre közelebbről, ezáltal egyre hangosabban hallottam őket. Közeledtek. Nem voltam ideges, mivel a zsaruk a kezünkben voltak, de akkor sem volt túl jó jel a jelenlétük, főleg nem az én közelemben. Vártam Lenát, hogy megérkezzen, de helyette éles fékcsikorgással bevágott elém egy rendőrautó és a csodával határos módon nem gázolt el. Azonnal kivágódott belőle a két bent tartózkodó egyén és kiabálni kezdtek nekem.

- Harry Styles le van tartóztatva. Tegye a tarkójára mindkét kezét.

Pont tettem arra, amit akartak. Megfordultam és rohantam, ahogy tudtam. Harry Styles nem megy börtönbe, sem most, sem máskor.

A kibaszott szirénák, csak nem kussoltak el körülöttem és azt is tisztán hallottam, ahogy a két rendőr a nyomomban szalad. Azonnal a telefonomhoz nyúltam, hogy felhívjam a többieket. Először Louis-t hívtam, de semmi nem vette fel, alig néhány csörgés után a vonal bemondta az unalmast. Második lehetőségként tárcsáztam Liamet, akinél a hívás egyből a hangpostájára ment, ami bele sípolt a fülembe, kissé megsüketítve engem. Nagy szerencsémre a többieket sem értem el, így csak egy lehetőségem maradt. Le kell őket ráznom. El kell tűnnöm a szemük elől. Befordultam az egyik sikátorba, ahol teljesen sötét volt, így próbáltam meg eltűnni az árnyak között. Hallottam a közeledő lépteket, majd világosan láttam az utcán álló lámpa fénye alatt, ahogy a két buznyák egyenesen tovább szalad, míg a nevemet kiabálják. Sóhajtva dőltem neki a ház hűvös tégla falának és többször mély levegőt vettem, majd lassan, amennyire csak tudtam kifújtam a tüdőmbe szökött füstös levegőt. Ingerültségem a cselekedet hatására sem lett semmivel sem jobb. Totál idegesen álltam a fal mentén és meg sem mertem mozdulni. Rég nem éreztem ezt a különös érzést. Nem attól féltem, hogy esetleg megölnek, hanem attól, hogy elkapnak és éveket kell töltenem egy kietlen kicseszett cellában. Ismét megpróbáltam felhívni a többieket, de ugyan oda lyukadtam ki, sehova. Egyik sem vette fel a rohadt telefont és ez egyáltalán nem volt megszokott. Kezdett számomra világossá válni, hogy nem én vagyok az egyetlen célpont. Negyed óra elteltével úgy gondoltam, hogy biztonságos elindulnom, így kiléptem a biztonságot nyújtó takarásom alól. Szinte szaladtam vissza a Big Ben-hez, hogy minél előbb figyelmeztessem Lenát, hogy kurva nagy gázban vagyunk jelen pillanatban. Természetesen egy másik útvonalon mentem, mert nem voltam hülye, nem bukhatok le. Néha a szél egy-egy kósza hangot felém fújt, de nem volt a közelemben rendőrautó, így némiképp nyugodtabban haladtam előre. Folyton körbe néztem és a kék és piros fényeket figyeltem magam körül. Minden apró zajra felkaptam a fejem és a zsebemben tartott pisztolyt markolásztam szüntelen. Ha kell gond nélkül lelövök bárkit, sosem hátráltam meg a gyilkolástól, ez alkalommal meg pláne nem fogok. Nem fog hiányozni nekik pár emberük, ebben biztos vagyok. Nyugodtan sétálok át a hatalmas négy sávos úton, ami mögött a Big Ben található, amikor egy rendőrautó az isten tudja honnan, de csikorgó kerekekkel befarolt elém és ha csak egy méterrel előrébb tartottam volna, tuti halott lennék. Az adrenalin szétáradt a testemben és a pisztolyt azonnal előrántottam zsebem rejtekéből. A bent tartózkodók kipattantak a kocsiból és rám fogták a fegyverüket. Imádkoztam, hogy én legyek a gyorsabb, mert kurvára nem volt rajtam mellény, ami megvédett volna. Ha akarnák könnyűszerrel halott lehetnék. Mind a két rendőrön tartottam a tekintetem és a mozdulataikat figyeltem. Egy valamire azonban nem számítottam. Hogy a köcsögök a hátam mögött is ott vannak. Valamelyik térden rúgott, amiért rögtön összecsuklott a lában alattam és térdre zuhantam, lezúzva azokat. Fájdalmasan hördültem fel, amikor az egyik háton rúgott, amitől elviselhetetlen fájdalom keletkezett a gerincen közép tájékán. A következő hang volt életem legrosszabbja. A csattanás, ami azt jelentette, hogy többé nem szabadok a kezeim. Bilincsben voltam mostanra, hátra feszített kezekkel. Felrántott az aki a bilincset is rám aggatta, majd hatalmas erővel a kocsi csomagtartójára lökött, amitől felüvöltöttem, ahogy a fejem neki csapódott a kemény fémnek. Több alkalommal megismételte és tisztán éreztem a vér szagát és ízét, ahogy ömleni kezdet a fejemen tátongó nyílt sebből. Fegyverét a halántékomnak nyomta és felemelte a fejemet, hogy a szemembe nézhessen. Láttam az elbaszott szemeiben, hogy én vagyok az élvezete legnagyobb játéka, imádta, hogy végre ő volt fölényben és nem a gyilkos, nem az akit elkapott. Többé nem én voltam fölényben, elbuktam.

- Te rohadék végre meg vagy. - szűrte a fogai között, majd a kezemet megrántva tolt arrébb a kocsitól. - Harry Styles le van tartóztatva sikkasztás, több rendbeli emberölés és drogkereskedelem miatt. Bármi, amit mond felhasználható maga ellen a bíróságon. Joga van ügyvédet fogadni.

Hadarta el a sablon szöveget, míg arcán egy hibbant mosoly virított.

A rendőrautó ablakán bámultam ki és a lehetséges szökést tervezgettem. Mindent alaposan megfigyeltem magam körül. A járművet, a külvilágot, az útvonalat, amelyen végig haladtunk. Mindent pontosan az eszembe véstem, hogy tudjam mit kell mondanom Louiséknak. Rohadtul elegem volt a kialakult helyzetből, főleg akkor mikor a kocsi megállt és kirángattak belőle, szó szerint. Nagy betűkkel virított előttem, hogy LONDONI RENDŐR KAPITÁNYSÁG. Lehajtott fejjel haladtam előre, ahogy kényszerítettek a mozgásra. Folyton löktek hátulról, hogy előre menjek, mert magamtól eszem ágában sem lett volna, akárcsak egy centit is megtenni. Az egyik a hátam mögött kiabált valamit, de a fülemben zúgó vér miatt semmit sem hallottam, a beszéde teljesen összefüggéstelennek hatott. Nem hittem el, hogy átléptem ennek a kibaszott helynek a kapuját. Bent voltam és kurvára meg voltam bilincselve. Kurvára letartóztattak, hogy az isten bassza meg. Magam szitkozódtam, miközben legszívesebben a mögöttem haladó négy rendőr nyakát tekertem volna ki a szabad kezemmel. Az agyam nem hagyta abba a folyamatos pörgést egy percre sem. A hely minden apró jelentéktelen részletét is magamba szívtam és megjegyeztem. Ki kell innen jutnom mielőbb. Egy biztos rajtam nem fog múlni, hisz én vagyok a legjobb. Az isten szerelmére, Harry Styles vagyok basszátok meg.

Tudtam hova visznek és ez be is bizonyosodott, amikor belöktek egy kihallgató cellába, ami tükörrel volt körül véve. Tudtam ezen szobák minden egyes titkát. A rejtett falat és a kamerákat, amiket nem látsz, de attól még ott vannak és jobb, ha tudod, hogy kurvára meg vagy figyelve és minden szavadat kristály tisztán hallják. Azonban egy valamire rohadt mód nem voltam felkészülve, hogy nem leszek idebent egyedül. Ahogy az ajtó kitárult és én beléptem rajta, csatlakozva a másik személyhez, felemelte a fejét és döbbenten rám meredt, majd felállt és szorosan a karjaiba zárt. Ez alkalommal semmi zavaró nem volt ebben az ölelésben, nem volt buzi vagy ferde hajlamú. Egyszerűen, csak sirattuk azt, ahova jutottunk.

- Louis mióta vagy itt? - tettem fel a kérdést a legjobb barátomnak és némiképp megnyugodtam, de hamar elmúlt, mikor a jelenléte ráébresztett, hogy sokkal nagyobb a kialakult szitu, mint gondoltam.

- Nem olyan rég óta, azt hiszem tíz perce. - gondolkodott el, míg a szoba egyik falának dőlt neki támasztva a lábát.

- Hogy kaptak el?

- Épp a raktárba tartottam, amikor a háztól alig pár méterre egy rendőr ugrott rám a bokor mögül. Nem voltam felkészülve, így semmit sem tehettem. Egyszerűen rám tette a bilincset és az autójába tuszkolt. - vázolta fel a saját helyzetét.

- Engem meg fél Londonon át követtek.

- Nagyon remélem, hogy a többieket nem kapják el. - aggódó tekintettel emelte rám szemeit.

- Ki kell találnunk valamit, hogy kijussunk innen. Gondolom te sem szándékozol börtönbe menni. - beszéltem Lou-hoz, aki mereven bámult maga elé.

- Ez egyértelmű. Egyébként ugye tudod, hogy mindet hallanak.

- Tudom és pont leszarom. Hallják csak, hogy nem fogok itt megrohadni, hogy ezért még mindenkinek egyenként fogom kitörni a nyakát. - csattantam fel és a mellettünk lévő tükörfalra néztem, ahol tudtam, hogy a másik helység helyezkedik el.

- Hazz állj le, ezzel csak rosszabbá teszed a helyzetünket. - csillapít le Louis.

A következő pillanatban az ajtó ismét kinyílik és mint egy hülye nem hittem a szememnek. Liam, Niall és Zayn volt az, ahogy betoloncolták őket is a kis szobába, majd újfent ránk zárták az ajtót.

- Valóban én teszem rosszabbá? - fordultam Louis-hoz, aki épp annyira volt megdöbbenve, mint én. - Mi a fasz van? Együtt voltatok?

- Igen, csesszék meg. - hördült fel Zayn, majd az asztalra vetette magát.

- Basszátok meg, most aztán kurva nagy szarban vagyunk. - csattantam fel és a hajamat folyamatosan végig szántottam a kezemmel az idegességtől.

- Nem kell mondanod, tudjuk ezt magunktól is. - nyögött fel Liam, aki idő közben az egyik széken foglalt helyet.

- Most biztos örülnek, hogy elkapták a komplett BAD-et. - vetette közbe Niall a szokásos hülyeséget.

- Pont szarnak a BAD-re, ezek engem akarnak, ti csak a mellékes jó vagytok.

- De jó nekünk.

Természetesen egyenként kihallgattak bennünket és mondanom sem kell, hogy senki nem beszélt semmit. Fenyegettek, ha nem beszélünk, akkor nagyobb lesz a büntetésünk vagy, hogy még kitalálnak pár szabálysértést és bűncselekményt, amit a nyakunkba varnak, csak mert kedvesek. Aztán következett a nyalás, jöttek a szaros dumáikkal, ha eláruljuk a raktárak címét, minden beszállítónk nevét és bármit, ami hozzánk kapcsolódik fele annyira csökkentik, majd a börtönben leülni szánt időnket. Nem vagyunk hülyék, így egyikünkből sem szedtek ki semmit, mindenki hallgatott, mint a sír. Ez nem is volt kérdés, egy szabályunk van, de az mindennél fontosabb. Tartsd a szád és légy hűséges. Soha nem volt baj a hűséggel, talán csak egyetlen egyszer, de akkor is elintéztem. Akkor találtam ki ezt a szabályt. Az árulók meghalnak a szememben ténylegesen, ugyan is, aki elárul engem és ezáltal a BAD-et az halott és nem számított sosem, hogy ki az. A kihallgatás után elvittek minket egy cellába, ahol az éjszakát töltöttük és cseppet sem volt kellemes vagy hangulatos. Ocsmány volt, mindent kosz és emberi végtermék borított. Alig vártam, hogy végre dobbantsunk, erről az istenverte helyről. Alig lehetett hajnali hat, amikor a cella ajtaja kivágódott és két rendőr bilincsbe vert bennünket. Kutyaként rángattak minket végig a kapitányság területén, majd kivezettek a hátsó udvarra. Az volt a legfurcsább, hogy az egész épületben csak mi voltunk ideiglenesen fogva tartva senki más. Az udvaron semmi más nem volt, csak egy rendőrségi kisbusz. Tudtam, hogy miért hoztak ide minket. Át akarnak szállítani a helyi börtönbe. Kezdtem rohadtul ideges lenni, míg Louis suttogott nekem valamit a hátam mögül.

- Mi a fasz van, nem is volt még ítélet, se semmi, akkor, hogy akarnak lecsukni? És mi van a szabadlábon védekezhet dologgal?

- Fogalmam sincs Lou, de egy dolog világos, ezek nem tisztán játszanak. Valaki irányítja őket és már csak azt kell kiderítenünk, hogy ki az.

Louis egyetértően hümmögött, majd semmi szóra mind beültünk a buszba. Nem volt energiám, már a veszekedéshez és az ellenálláshoz. Hulla fáradt voltam és az agyamban egy dolog kattogott szüntelen. Hogy a faszomba fogjuk értesíteni a lányokat? Tuti, hogy már betegre aggódták magukat és arra nem is vagyok hajlandó gondolni, hogy Lena mennyire dühös lehet rám a tegnapi dolog elmaradása miatt. Óhatatlanul is a zsebembe nyúltam, amiben nem volt ott, aminek lenni-e kellett volna. Mint egy hülye kezdtem keresni, de hamar rájöttem, hogy nem most esett ki a zsebemből. Felakasztom magam, ha elhagytam Lena gyűrűjét.

A kocsi elindult kifelé a hatalmas kapun és egyből mind a négyen rám néztek. Meg sem kellett szólalniuk, hogy tudjam a lehetséges tervemre várnak. De semmi ötletem nem volt, minden tervem azonnal elvetettem mivel semmin nem volt. Se fegyver, se semmi, amivel kiszabadulhattunk volna. Kifelé néztem az ablakon és arra vártam, hogy valami eszembe jusson, mikor a velem szemben lévő kereszt utcából egy fekete furgon száguldott egyenesen felénk. Egyértelmű volt, hogy belénk fog csapódni, így azonnal reflexből lehajoltam. A többiek is vették az adást és leutánoztak engem. Pár másodperc eltelte után be is következett az, amire számítottam. A furgon belénk csapódott, amitől a kisbusz nagy hanggal felborult és az isten tudja meddig csúszott az oldalán. Mindent betöltött a törő fém és üveg különleges hang keveréke. A dudák felhangoztak körülöttünk, majd pánik lett rajtam úrrá, mikor megéreztem az üzemanyag átható szagát. A legjobban attól rémültem meg, amikor a tűz pattogó, alig hallható nesze ütötte meg a fülemet. Az éberségem és a lélekjelenlétem abban a pillanatban tért vissza és kirúgtam a mellettem lévő ajtót, ami nagy hanggal felemelkedett és a betonra zuhant a busz mellett. Kiugrottam, majd vártam a többieket is, aki épp annyira voltak fürgék ebben a lehetetlen helyzetben, mint én. Futottunk, ahogy csak tudtunk és a megfelelő időben értünk ki a robbanás ható sugarából, mert alig tettünk meg három métert a kocsi a levegőbe emelkedett a felrobbant benzintől. Mindenhol a rendőröket kerestem, akik velünk voltak a buszban, de sehol sem voltak. Tudtam, hogy bent égnek, abban az átkozott halálkamrában. Minden rendben volt, kivéve a vállamat, ami esetlenül lógott az oldalam mellett. Kiment efelől semmi kétségem. Próbáltam vissza tolni a helyére, de olyan éles fájdalom hasított belém, hogy többet nem próbálkoztam. A fekete furgon, ami belénk jött, szinte érintetlenül állt az út túloldalán, de sokat nem fogtam fel belőle, mert a következő pillanatban minden teljesen fekete lett előttem.

***

- Baszd meg. - kiáltottam fel, amikor valaki a kezemet markolta és felfelé tolta tiszta erőből.

- Hazz nyugodj már meg egy kicsit, hagyj rakjam rendbe a válladat. - csitított le Louis.

- De ez pokolian fáj. - válaszoltam, amikor újra megismerte a mozdulatát.

- Tudom, volt már kimenve a vállam. - vont vállat, majd megint rányomott a pontra, ahol konkrétan beszartam a fájdalomtól. A maró fájdalom azonnal jelentkezett, ahogy a terület egy ropogó hangot adott ki, majd minden eltűnt, ahogy a vállam végre a helyére került. Csak ekkor tudatosult bennem, hogy én eddig eszméletlen voltam. Körülnéztem, hogy hol vagyunk. A környék nem volt ismerős, ahogy a kocsi sem. Tudtam, hogy abban a furgonban utazunk, ami felborította a rabszállítót. A srác, aki vezetett egyáltalán nem volt ismerős. Szőke haja rendezetlenül állt a feje tetején, elég magasnak tűnt, így ülve is és felettébb izmos volt. Egyértelmű volt, hogy egy banda taggal állunk szembe. Bal karját egy összefüggő színes tetoválás fedte, ami a vállánál szakadt meg. Érdekes volt minden esetre és azonnal átmentem gyanakvóba.

- Minek jöttél ide? - tettem fel a szöszinek a kérdést.

- Most ő hozzám beszél? - tette fel a kérdést Liamnek, aki mellette ült elől.

- Hozzád te gyökér. - csattantam fel.

- Harry vegyél vissza. - csitított le Niall, aki a másik oldalamon ült Zayn mellett nyomorogva.

- Figyelj Harry, nincs rossz szándékom, segíteni jöttem. Nekem is van egy bandám Ashfordban és tudtommal van egy közös ellenségünk. - hadarta el, hogy nehogy közbe tudjak szólni.

- Ashfordban? Várjunk, te Summersről beszélsz? - hajoltam előre az ülésben.

- Pontosan. Láttam, hogy mit műveltél a házában. Le vagyok nyűgözve.

- Ez mind szép és jó, de honnan a faszból tudtad te, hogy elkaptak minket? - kérdeztem rá, mert túl sok volt a véletlen egybe esés.

- Nem csak nektek vannak mindenhol beépített embereitek, hanem nekem is, így azonnal kaptam a drótot, amikor elfogtak titeket. - nézett rám a visszapillantóban.

- Aha, hova megyünk egyébként?

- Ashfordba.

- Mi? Nem. Lena nélkül nem megyek sehová, azt sem tudja hol vagyok. Vissza kell mennünk értük. - fakadtam ki.

- Hazz nem mehetünk a zsaruk keresnek minket, majd valahogy értesítjük őket, de egy időre meg kell húznunk magunkat. - nézett rám Liam és ha tetszett, ha nem, igaza volt.

- Jó.

- Egyébként az baromira érdekel, hogy ki adott fel minket és hogy mi az isten történt a beépített rendőreinkkel, akik nekünk dolgoznak. - gondolkodott hangosan Zayn és engem is égetett a kíváncsiság.

- Nekem is ezen jár az agyam azóta is, elhiheted. Nem tudsz valamit...? - mondtam volna a nevét, ha tudtam volna.

- Egyenlőre teljes homály, mellesleg Seth vagyok. 

- Oké Seth, lényegében kössz, hogy megmentettél. - valóban hálás voltam neki, hogy nem kell az életem hátralévő részét egy kicseszett cellában eltöltenem.

- Lényegében nem tesz semmit Harry. - legalább a humora jó. - Nincs semmi tippetek, hogy ki lehetett?

- Nem igazán, főleg, hogy semmit nem követtünk el mostanában, az utóbbi időben minden bevételünk teljesen legális. - válaszoltam a feltett kérdésemet, miközben a fejemet törtem az esetleges árulókon.

- Érdekes. Kivel beszéltél legutoljára, aki tudta a pontos tartózkodási helyedet aznap este? - jött a következő remekbe szabott kérdésével.

- Senkivel. Komolyan fogalmam sincs. - gondolkoztam el, aztán ahogy eszembe jutott teljesen lesápadtam és egy pillanatra azt is elfelejtettem, hogyan kell szavakat formálnom. - Ezt nem hiszem el, az isten bassza meg.

- Mi van? - nézett rám Louis.

- Egyetlen egy ember tudta, hogy aznap hol vagyok, csak neki árultam el, hogy hova jöjjön.

- Kinek? - mindenki egyszerre kérdezett rám, miközben várták a válaszom.

- Lenának.

A világ egyszerre megfordult velem és minden eltorzult és elfolyt lett. Az áruló közöttünk nem más, mint az a nő, akinek a kezét pont most akartam megkérni. Lena árult el.

Y - 3. fejezet!

Sziasztok!

Meghoztam a 2. évad 3. fejezetét, remélem mindenkinek tetszeni fog!
Jó olvasást hozzá és hagyjatok nekem véleményt!

Esther xx
----------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Lena

Álom. Valóság. Álomvilág. Lidércnyomás. Emlékek. Érzelmi kísértet. Ezek a szavak ugranak be nap-nap után, mióta újra köszönthetem a múltamat, a szenvedést, a rémálmokat. Lassan elfeledtem minden ébren töltött éjszakai pillanatot, amikor felriadtam és nem voltam képes többé lehunyni szemem. A folytó görcsre a torkomban, ami az ébrenlét nyolcvan százalékában jelen van névtelenül, tudva, hogy rettesz, rettegsz az álmoktól, mik veled vannak szüntelen. Könnyes arcod, sikolyod állandósul, míg megszokod, a kínzó emlékek társak lesznek a borzongásban. Csak egyszerűen megszokod. De ez alkalommal valami különbözött, az előtűnő emlékek egyike sem volt rossz, nem volt fülsiketítő zajba burkolva. Örömteli pillanatok vettek körbe, de mégis megfulladtam minden alkalommal, mikor verejtékben ázva az öntudat felszínére értem. S csak egy név hagyta el ajkaim börtönét végtelen folyamban, örökösen.

- Harry. - sikolyom betöltötte a kis, félhomályos szobát. Míg a szemem hozzá szokott a sötéthez. Velem szemben az ágy lábánál egy magas, szikár és túl ismerős alak állt. A kezem kapkodva talált rá a kicsiny lámpa kapcsolójára. A fény elöntötte az ismert falakat és beragyogott minden sötét foltot. De többé nem volt ott, senki sem volt a szobában, csak én és a démonom, aki Harry alakját vette fel, hogy jobb legyen minden ébren és álomban töltött pillanatom.

- Harry. - könnyeim azonnal folyni kezdtek, ahogy rájöttem, hogy nincs velem. Nem állt az ágyam lábánál egy percre sem, csak képzeltem, mert egyre jobban kínzott a hiánya és a tehetetlenség, ami minden egyes kudarcnál jobban égette a szívemet. Lassan elvesztettem a reményt, hogy újra velem lesz. Ezernyi kérdés kavargott bennem nap-nap után, hogy miért tűnt el, hogy miért nem jött vissza? A legfontosabb, hogy valóban szeretett engem vagy csak játszott velem, míg meg nem unt? Lehet, hogy valahol épp jót röhög rajtam és a próbálkozásaimon, hogy megleljem őt? Talán Ő küldözgeti nekem a verseket, hogy egy morbid játékba hívjon engem? A szívem mélyén reménykedtem, hogy ezek csak rémképek és nem hagyott el engem. De, ha nem önszántából távozott, akkor mégis mi a fene történt vele, velük? Jobban féltem attól, hogy esetleg bajuk esett vagy már nem is élnek. Az biztos, hogy nem élném túl, ha Harry meghalna. Az a fél nap is, mikor azt hittem, halott, maga volt a pokol, amit soha többé nem akarok átélni. Legalább, csak tudnám, hogy jól van és életben. Mindent megteszek, hogy kiderítsem a hollétüket.

- Lena? - vágódott ki a szobám ajtaja hirtelen, mire felsikoltottam annyira megijedtem az előbbi árny miatt. Sara megugrott a hirtelen hangomra, majd tekintetéből minden düh és eddigi általam okozott sérelme eltűnt és együttérzéssel sétált egészen az ágyamig, majd leült és szorosan megölelt, míg tovább zokogtam.

- Sara megint itt volt. - emeltem fel a fejem a válláról, hogy a szemébe nézhessek.

- Nem lesz így jó Lena, nem akarom, hogy túlhajszold magadat és az újbóli rémálmaid sem jó jelek. - simogatta a hátamat, míg hangja egyáltalán nem árulkodott nyugodtságról.

- Tudom, gyűlölöm ezeket és azt, hogy mindenhol és mindenkiben őt látom. Most is, ahogy kinyitottam a szemem, itt állt a sötétben az ágyam mellett, aztán eltűnt, ahogy felkapcsoltam a lámpát. - tisztában voltam vele, hogy már hallucinálok is egy ideje.

- Nyugodj meg és próbálj meg aludni egy kicsit. - ölelt át újra szorosan, majd felállt és az ajtó felé sétált. - Megtaláljuk őket, ígérem.

Miután kiment, természetesen nem tudtam elaludni. Hol a plafont bámultam, hol pedig az órámat, ami csiga lassúsággal számolta az eltelt perceket. Forgolódtam az ágyban, míg úgy nem döntöttem, hogy kimegyek a mosdóba. Lerúgtam magamról a takarómat, majd a köntösömet felvéve sétáltam át a szobán és léptem be a hozzá tartozó fürdőbe. A mosdó fölé hajoltam és megmostam az arcomat több alkalommal. Nem sokat segített, sőt semmivel sem lett jobb vagy könnyebb. Felemeltem a fejem, mikor a tükörben megláttam Harryt, amit mögöttem áll és egy pisztolyt szegez rám, míg egyre közelebb sétál. Szinte éreztem az érintését a derekamon, nem telt el túl sok idő, mire ijedtemben megfordultam. Nem volt ott, megint csak képzeltem az egészet és azt kívántam bárcsak igaz volna. Zihálva ültem le az ágyamra és a kezembe temettem arcomat, ami még mindig vizes volt kissé. Mély levegőket kellett vennem, hogy kicsit lenyugodjak. Hiába voltam fáradt egyszerűen nem tudtam visszaaludni. Ültem ott egy darabig és a telefonomon lévő közös képeket nézegettem kettőnkről. Hülye voltam, hisz ettől csak még inkább rossz lett az egész, de szükségem volt rá, hogy lássam őt. Eldűltem az ágyon és lehunytam szemem, muszáj volt, aludnom kellett.

Épp, hogy beléptem az ajtón, megcsapott a füstölők illata. Lágy zene szólt az emeletről és a folyosón egyre sűrűbb tengerben rózsa szirmok hevertek a padlón. Elámulva haladtam beljebb. Nem tudtam elképzelni, hogy miként lehet ennyire romantikus valaki. Sosem gondoltam Harryről, hogy van egy ilyen oldala, de mindig megtudott lepni. Átsétáltam a nappalin, aminek ajtaján egy cetli fogadott. Letéptem azt és széthajtottam, hogy elolvashassam a benne foglaltakat.

"Jó irányba haladsz, az utad felfelé ível."

Tetszett ez a kis játék. Egyenesen a lépcsőig sétáltam és megindultam azon fölfelé. A zene egyre hangosabb lett és már kitudtam venni, hogy melyik szám dallamait ontja a lejátszó. A lépcső egy merő piros színben pompázott a befedő szirmoktól. A lépcső tetején egy újabb üzenet várt a korlátra függesztve.

"Ügyes kód fejtés baby. Gyere közelebb, hogy láthass engem, míg a lenyugvó nap ölel."

Tudtam, hogy a hálóban keressem, hisz tegnap annak teraszán néztük végig a napnyugtát egymás karjaiban. Siettem végig a folyosón, hogy mielőbb vele lehessek és meglássam, hogy még mit tartogat nekem Harry. A háló ajtaja zárva volt, csak egy kis levél pihent annak közepén. Szétnyitottam a fehér papírt, majd végig futtattam a tekintetem a sorokon.

"Lépj be és csatlakozz hozzám."

A kezem rátalált a kilincs hideg fémére és sürgetően lenyomtam azt. Furcsa volt, hogy az ajtó nyílásával egy időben a zene elhalt és mindent néma csend övezett. Vörös szín és cafatok. Mindent belepett a vörös folyadék és semmi sem volt ép a szobában. Teljesen egészségtelen látványt nyújtott a szoba belseje. Kerestem Harryt, de sehol sem láttam őt, se semmi mást, ami arra utalna, hogy ide bent lenne. A jó érzésem az első lépéssel elillant és pánik félelem vett körül. Véres léptek nyomai vezettek a fürdőbe. A lábaim akaratom ellenére követték az oda nem illő tócsákat, akkor is ha belül üvöltöttem, hogy ne mozduljak, ne lépjek be oda. Belöktem a résnyire nyitott ajtót és elém tárult a vérfürdő, mihez foghatót sosem láttam. Nem volt semmi fehér felület, a külső szem azt hihette volna, hogy vörös festékkel fedték a falakat, de nem festék volt, hanem vér. Az utolsó üzenet volt a legrosszabb, azonnal hányinger kerülgetett, amint elolvastam a tükörre írt egyetlen mondatot, ami vérből állt.

"Mindent magadnak köszönhetsz."

Érdekes volt, ahogy elolvastam hallottam az ő hangját magamban. Megriadtam, amikor a vállamra záródott egy kéz. Megpördültem a tengelyem körül és Ő állt mögöttem. Ha tudtam volna bizonyára felsikoltok, de semmi sem jött ki a torkomon, némán tátogtam, akárcsak egy hal, aki partra vetődött. Harry csontvázként nézett vissza rám, kinek arca beesett és a hús eltűnt belőle, csak a bőr húzódott csontjaira. Nyaka el volt vágva és ömlött belőle a vér. Tudtam, hogy a helységet beborító vörös folyó a sajátja. A fülemhez hajolt, majd rekedt, meggyötört hangon suttogott.

- Miért nem értetted meg? Nézd meg mivé lettem, mert értetlen voltál. Mond meg hányszor kell elmondanom Lena, hogy nem vagyok jó?

Az egyik legrosszabb rémálom volt, amit valaha átéltem. Percek óta fent voltam, de a gerincemen végig futó borzongás nem akart megszűnni. Kísértett, ahogy Harry maga is. Elszörnyedve néztem magam a tükörben, amikor tudatosult bennem, hogy egyre soványabb vagyok. Az étkezési szokásaim azóta sem térek vissza a normál kerékvágásba. Nem akartam enni, akkor sem, ha tudtam volna. Nem sanyargatásból tettem, nem testképzavarral küzdöttem, egyszerűen csak nem volt étvágyam, egy falat sem ment le a torkomon. Ha meg ettem, akkor is hülyeségeket, gyors kaját, édességet. Mindent, csak nem kielégítő tápanyagokat vittem be a szervezetembe. Vissza-vissza villant a kép Harryről és a gyomrom azonnal felfordult és a wc fölé hajolva ki is adtam annak nemigen létező részét. Percekig öklendeztem szüntelen, de nem sok minden távozott a testemből. A torkom elszorult és alig kaptam levegőt, míg a reflex továbbra is görcsben tartotta a testemet. Ziháltam és a csempére ültem, ami hűvös  hőmérsékletével sokat segített. Előre hátra ringtam, mint egy elmebeteg, akinek elvonási tünetei vannak és ezáltal nyugtatja széttépázott idegeit. Pont ezt csináltam, próbáltam menteni a menthetőt, magamat.

***

Aznap délután próbáltam össze szedni magam és emberként viselkedni, ami nemigen ment. Nem tudtam gondolkodni, egy értelmes ötletem nem volt, hogy mi legyen a következő lépés. Tétlenül ültem a kanapén vagy álltam a konyhában vagy körbejártam az egész házat. Még úszni is kimentem, de semmi sem kapcsolt vissza, nem voltam önmagam és szerintem soha többé nem is leszek. Egy részem és kitudja mekkora és mennyire domináns részem, elveszett vele. A lányok folyamatosan szóval tartottak, válaszoltam is, de nem tudnám megmondani, hogy mire és, hogy mit. Úgy éreztem magam, akárcsak egy bábú, akit ide-oda rángat a láthatatlan lánca, amit a szívén belül hord. Aggódtak értem, ez egyértelmű volt, de nem tudtam mit tenni. Minden egyre rosszabb és rosszabb lett. Kezdtem ténylegesen megőrülni.

- Oké, elég legyen ebből a zombi cuccból Lena, gyere elmegyünk kajálni és te is velünk jössz. - fogta meg a két vállam Perrie és biztatóan mosolygott, míg keresztül néztem rajta.

- Nem Perrie, ehhez semmi kedvem. De ti menjetek csak. - ellenkeztem.

- Nem kérdés volt, hanem parancs. - viccelődött velem, de ugyan akkor tudtam, hogy komolyan beszél.

- Hova? - kérdeztem rá, mert emberek közé nem akartam menni továbbra sem.

- Elmegyünk egy jót kajálni. Jó lesz, ígérem. - az evés gondolatára is bukfencet vetett a gyomrom.

- Nem vagyok éhes. - tiltakoztam, mert tényleg nem akartam enni.

- Engem az nem érdekel, na gyere. - húzott az ajtó felé, ahol már a többiek vártak ránk, lényegében rám.

- Oké. - adtam be a derekam, majd elindultam utána, míg ő többször hátra nézett, hogy valóban követem-e.

Kezdett elegem lenni a csacsogásukból az autóban, így a fülhallgatómat a fülembe dugva hallgattam a zenéket, amik természetesen mind Harryre emlékeztettek. Váratlan fordulat volt, hogy megnyugodtam tőlük. Az étterem, ahova mentünk nem volt túl messze, így pillanatok alatt parkolt le Sara a járda szegély mellett és szálltunk ki a kocsiból. A hely eléggé forgalmas volt, ahogy beléptünk az ajtaján. A tömeg azonnal nyomasztani kezdett és alig kaptam levegőt. Pánik rohamom volt. Leültünk az egyik asztalhoz, míg azzal győzködtem magam, hogy ezek is, csak emberek, nem eshet bajom, hisz én veszélyesebb vagyok náluk, bizonyára. Minden apró neszre megfordultam, mert féltem. Rettegtem, hogy újra feltűnik és megkeseríti az ébren töltött pillanatokat is. Egyre gyakrabban éreztem azt, hogy figyelnek, hogy valaki árgus szemekkel követi minden mozdulatomat és engem. Ami elég ésszerű magyarázat az átkozott versikékre. A csajok rendeltek és mivel én nem akartam rendelni ezért Sophia nekem is rendelt valamit. Mikor kihozták örömmel konstatáltam, hogy egy sima salátát kaptam. Reményeim szerint ezt letudom szuszakolni a torkomon. Azonban nem jött be a dolog, amint a második falatot is lenyeltem, a gyomrom teljesen bemondta az unalmast és pillanatok alatt pattantam fel az asztaltól és rohantam el a mosdó irányába. Nem tudtam, hogy mi a fene bajom van, mivel megint ugyan az történt, mint reggel. Csak öklendeztem, de semmi több. Szitkozódva nyitottam ki a mosdó ajtaját és léptem ki azon. A következő pillanatban egy személy egyenesen belém rohant és sikeresen fel is lökött.

- Jaj, ne haragudj, de figyelmetlen vagyok. - nyújtotta felém a kezét a férfi, majd felsegített.

- Semmi baj, én sem figyeltem, hogy jössz. - néztem fel rá, mire a lélegzetem is elakadt zöld szemeitől. Teljesen megegyezett Harry smaragdjaival. Elképesztő látvány volt és le sem tudtam venni róla a tekintetem.

- Valami baj van? - kérdezett rá.

- Mi? Nem semmi, ne haragudj, csak nagyon hasonlítasz valakire. - ráztam meg a fejem és elsétáltam volna mellette, ha nem ragadja meg szorosan a kezemet.

- Nem hívhatlak meg egy italra, ha már így fellöktelek? - villantott felém egy mosolyt, mire majdnem elájultam, amikor megjelentek a gödröcskék az arcán. Szinte minden stimmelt rajta, kivéve, hogy szőke volt a haja.

- Ne haragudj, de várnak a barátaim. Örültem. - köszöntem el, de mozdulni továbbra sem tudtam, mivel még mindig a kezemet markolta.

- Legalább a neved áruld el.

- Lena. - próbáltam mosolyogni.

- Örülök, hogy megismertelek Lena, Seth vagyok. - csókolt nekem kezet.

- Bocsánat Seth, de mennem kell. - kértem elnézést, majd ott hagytam a valaha volt legjobb Harry hasonmást.

- Kivel beszélgettél? - suttogott a fülembe Sara, ahogy mellé ültem.

- Sethnek hívták. - néztem arra, ahol az előbb álltunk, de már nem volt ott senki.

- Jó pasi volt. - vetette közbe El.

- Biztos. Inkább kérjük a számlát. - forgattam meg a szemeimet.

A számla jött is pillanatok alatt, majd a kezembe vettem, hogy megnézzem a végösszeget. Kifizettük a pincérnek, majd mielőtt távoztunk volna, a táskámba tettem a blokkot, de amikor elakartam rakni feltűnt, hogy a hátulján van valami. 

- Persze. - nyögtem fel hangosan, majd elolvastam az újabb üzenetet.

Csak haladsz előre, 

csak elérsz valamit, 

a kérdés itt inkább az,

hogy mit vagy hajlandó feláldozni

 a te szív szerelmedért?

Ha a rémálmok nem kielégítőek, 

találj meg, hogy a terror kísérjen.

Gyere játszunk egy kicsit.

Y - 2. fejezet!

Meghoztam a 2. fejezetet, remélem tetszeni fog!
Jó olvasást hozzá!
Várom a véleményeket!
Ha tetszik a történet ne felejtsetek el feliratkozni és csatlakozni a facebook csoporthoz sem! :)

Esther xx
----------------------------------------------------------------------------------------------------------

Lena

Reggel a házat betöltő éles hangokra riadtam fel. Nem tudtam kivenni egyik hang pontos forrását sem, csak azt, hogy zavaróak voltak. Lerúgtam magamról a paplant és a selyem köntöst magamra véve, nyitottam ki a szobám ajtaját. Amint az ajtó kinyílt minden eddigi hang felerősödött és a fejem abban a pillanatban gondolta úgy, hogy ő most bizony ketté fog szakadni. A fejemet fogva haladtam a folyosón és minden megtett lépéssel egyre idegesebb lettem. Komolyan nem tudom elképzelni, hogy ezek mi a faszt csinálnak hajnali hatkor a házban, ami ilyen hangzavarral jár. Lesétáltam a lépcsőn és körülnéztem. Minden szét volt bombázva, a nappaliban a kanapé párnái a földön hevertek szanaszét. Mindenhol poharak és gyors éttermi dobozok tömkelege fogadott. A többieket kerestem, de sehol sem láttam senkit. A zaj forrását felleltem, ahogy a tv és a házimozi felváltva adta ki magából a két ellentétes dallamot. A tv-ben már bőven a reggeli műsort adták, míg a házimoziból valami kemény rock zene üvöltött valaki szívfájdalmáról. Mind a kettőt kikapcsoltam, hogy a konyhába mehessek. A látványra rögtön tudtam, hogy nekem nem kellett volna ide bejönnöm. A konyha állapota sokkal, de sokkal rosszabb volt, mint a nappalié. Össze sem lehetett hasonlítani a kettőt, a másik helység ehhez képest csillog-villog. Az első, ami feltűnt, hogy valaki itt reggelit szeretett volna készíteni, de a tojásokat látva nyilván nem jött neki össze a dolog. Alig lehetett látni a konyha pultot a sok ételmaradéktól. Mindent tojás, liszt és félkész palacsintatészta borított, undorító látványt keltve. Az égett szag forrása is meg volt, ahogy felemeltem a serpenyőt, amiben valami nagyon oda égett, de megmondani nem tudtam volna, hogy az tojásrántotta vagy szénné égett palacsinta. Az egész hely látványa kiborított. A lányok jobban teszik, ha most nem kerülnek egy darabig a szemem elé. Elképesztő, hogy miként tudnak nő létükre, így viselkedni és ekkora rumlit csinálni a házból. Hetente egyszer eljátsszák ezt és bármennyire dühöngök, üvöltök vagy csapkodok, nem értik meg, hogy ez nem illik hozzánk. Én is szoktam inni, de nagyon régóta nem részegedtem le ennyire.

Kilépve a teraszra, csakugyan az fogadott, amire számítottam. A lányok a fotelekben ültek és eléggé ki voltak ütve. Egy valami azonban most más volt, ismeretlen férfiak vették őket körbe. Nem tudtam hova tenni ezt az egészet. Mi a fasznak hoztak ide férfiakat és mikor? Kristály tisztán emlékszem, hogy tegnap este kilenckor, amikor elmentem aludni, nyugodtan ültek a kanapén és nem terveztek semmiféle bulit. Sarához léptem, aki békésen szuszogott valami szőke srác ölében, aki a derekát karolta át. Felfordult a gyomrom az egész jelenettől előttem.

- Sara. - ráztam meg a vállát, de semmit sem csinált, csak motyogott valamit, majd a srác mellkasába fúrta arcát.

- Istenit. - markoltam meg a karját és felrántottam álló helyzetbe, mire azonnal kipattantak kómás szemei.

- Mi a fasz van? - meredt rám, majd maga mögé nézett és csodálkozó arckifejezést mutatott. - Ez ki?

- Én is pontosan ezt szeretném tudni. - tettem csípőre a kezemet és a válaszokat vártam.

- Fogalmam sincs, hogy kik ezek. - fogta a fejét, míg körülnézett a többi idegent szemügyre véve.

- Csodás. Mondhatom nem vagytok idióták, kicsit sem. - forgattam meg a szemeimet.

- Ne forgasd a szemed. - emelte fel a hangját, ami rohadtul felhúzott.

- Ne csesztess. Takarítsd inkább el ezeket innen. - csattantam rá, mire a szőke srác kinyitotta a szemét és minket figyelt.

- Miért kiabáltok? - állt fel és Sara mellé lépett, aki pont annyira volt meglepődve a gesztus miatt, mint én.

- Nem tartozik rád és tűnj el innen. - néztem rá, de nem igazán hatotta meg a dolog.

- Ne csináld ezt cicám, eljátszunk mi hárman is. - tette a derekamra a kezét, ami kicsit sem nyerte el a tetszésemet.

- Ne érj hozzám. - szűrtem a fogaim között.

- Ne akadékoskodj, nem fog fájni. - markolt bele a csípőmbe, mire bennem elpattant minden a ma reggelből.

- Azt mondtam, ne érj hozzám. - kaptam el a csípőmön pihenő kezét és a háta mögé csavartam azt, majd bele térdeltem a hátába és az ég felé emeltem a kezét, amitől fájdalmasan felüvöltött, majd a föld felé hajolt, hogy tompítsa a fájdalmat.

- Basszus, ki vagy te? Lara Croft? - kérdezett vissza, de mondanom sem kell, hogy nem nevettem a feltett viccén.

- Nem, én rosszabb vagyok. - löktem előre, mire valóban a murvával találta magát közelebbi kapcsolatban. - Takarodj.

Még ki sem mondtam, futólépésben közelítette meg a bejárati ajtót.

- Ez kellett? - nézett rám döbbenten Sara.

- Vicces vagy, ezt inkább nekem kéne kérdeznem. Örülj, hogy nem téptem le a karját. - vontam meg a vállam, majd a többiek felé sétáltam. - Inkább segíts felkelteni a bűntársaidat drágám.

- Örömmel. - szarkazmus ötös.

Alig fél óra múlva már mind az öten a romokat takarítottuk a házban. Nem akartam nekik segíteni, hisz nem voltam benne az okozott kárban, de nélkülem napestig ezt csinálhatták volna. Ismerem már őket, mindent csinálnak, csak azt nem, amit kéne, ha takarításról van szó. Tudtam mit akarok ma csinálni, így vázolnom kellett nekik a helyzetet.

- Figyeljetek. - szólaltam meg, amikor mindennel készen lettünk és mind a négyen velem szemben ültek a kanapén.

- Na, csak nem kitaláltál egy újabb balhét? - tette fel a kérdést Perrie, aki epekedve várta, hogy mi lesz az újabb feladat.

- Talált. Londonba megyünk. - kezdtem bele.

- Megint? - szólt közbe Sara. - Biztos, hogy jó ötlet két héten belül újra oda mennünk?

- Tudjuk, hogy semmi sem jó ötlet és mindenben ott van a rizikó faktor, hogy lebukunk, de nem fogok ölbe tett kézzel ülni. Meg kell találnunk őket és tudtommal mind ezt akarjuk.

- Ezt. - sóhajtott fel Sara, majd elhallgatott, nem akadékoskodott többet.

- Szóval mi a terv Len? - kérdezett rá Eleanor.

- Vissza megyünk Harryék régi főhadiszállására. - ejtettem ki lassan a szavakat, mert magam is tisztában voltam vele, hogy elég nagy őrültség.

- Mi? Ez kész öngyilkosság. Lefogunk bukni Lena. - csattant fel Sara, miközben felállt a kanapéról az indulat hevében.

- Ne legyél ennyire negatív, eddig sem buktunk le és voltak ennél sokkal rázósabb szituk is. - csitítottam kicsit le.

- Tényleg Sara, ne így állj hozzá. Gondolj Liamre, ezzel közelebb kerülhetsz hozzá. - szólalt meg Sophia, amin igazán meglepődtem, hisz a csapatban mindig ő a józan ész.

- Oké. - ült vissza Sara és láttam az arcán, hogy Liam neve hallatán egy kis mosoly jelent meg a szája szegletében. Tudtam, hogy nagyon szereti őt, akárcsak én Harryt, így bármit megtenne annak érdekében, hogy visszakapjuk őket. Amikor együtt voltunk nem tűnt fel nekem különösebben, de most, hogy mind az öten egyik napról a másikra, huss eltűntek, baromira hiányoznak.

A dolgok pörögtek és már London felé közeledtünk a kocsival. A sebességhatár nem izgatott jelen pillanatban. Olyan gyorsan oda akartam érni, ahogy csak tudtam, főleg, hogy Ashford nem volt túl közel Londonhoz. Az út nagy részében érezhető volt a kocsiban a feszültség, amit persze Sara tört meg ismételten, egy újabb remekbe szabott kérdéssel.

- Ezt most, hogy akarod megoldani? - mereven nézett rám Sara, lerítt róla, hogy még mindig dühös rám a minap történtek miatt.

- Egyenlőre nem tudom. - válaszoltam kedvtelenül a feltett kérdésre.

- Mikor óhajtod tudni? - mostanra konkrétan az agyamra megy az akadékoskodó, szurkáló tulajdonságaival.

- Majd, ha oda értünk. - zártam rövidre a beszélgetést és visszavezettem a tekintetem az útra, újból a vezetésre koncentrálva. Nem voltam képes újra Sarával vitatkozni. Túl sokszor fordult elő mostanában és az idegeimre kezdett menni a viselkedése. A visszapillantóban figyeltem a többieket és nagyon reménykedtem benne, hogy könnyű dolgunk lesz Harryék régi épületénél. Az eltűnése óta nem voltunk itt, figyeltettük, de Harry okos, ha akarná nem tudnánk meg, hogy itt tartózkodtak.

- Valaki követ minket. - csendült fel Perrie hangja a kocsiban. Bele néztem a tükörbe újfent és valóban egy fekete furgon haladt közvetlen mögöttünk. Nem volt rögtön készpénz, hogy követnek-e vagy csak véletlen, hogy huzamosabb ideig vannak mögöttünk. Amikor lekanyarodtam London egyik kietlen utcájára, már biztos voltam benne, hogy mi vagyunk a célpontok.

- Vigyázz. - kiáltott fel Sophia, abban a pillanatban, amikor a kocsi hátsó szélvédője berobbant az ért lövésektől. Tövig nyomtam a gázpedált és csak egy dolog volt, ami érdekelt, hogy lerázhassam a kapott túlzott figyelmet. Bármennyire manővereztem és ide-oda kanyarogtam az utcák között, a társaságunk még sem akart leszakadni rólunk. Rohadtul nincs időnk most erre az autós üldözős jelenetre. Nem igazán gondoltam át, hogy mit teszek, csak felhúztam az ablakot, majd oda szóltam Sarának.

- Vedd át. - kaptam ki a mellettem lévő ajtó kis rekeszéből az egyik fegyvert.

- Mi? - kérdezett vissza ledöbbenve.

- Ne kérdezz vissza, csak fogd meg azt a kicseszett kormányt. - kiabáltam el magam, majd amikor végre rá tette a kormányra a kezét, kihajoltam az ablakon és lőni kezdtem a kocsit.

- Mit csinálsz? - kérdezett rá Perrie, amikor vissza húzódtam a kocsiba.

- Kilövöm a kerekét a rohadéknak. - hajoltam ki újból, majd a harmadik lövésnél valóban a kerekét találtam el, ami nagy hanggal kidurrant, de nem eresztett le rögtön, hisz nem egy filmben vagyunk, ez nem így működik. De a hang és a kocsi megcsúszása elég volt ahhoz, hogy a sofőr megijedjen és félre rántsa a kormányt. Már csak a visszapillantóban láttam, hogy az egyik ház oldalának csapódik a fekete furgon.

- Oké, ez durva volt. - szólalt meg Sophia, amikor leparkoltam Harryék épületével szembeni parkolóban, hogy ne legyen túl feltűnő.

- Nekem mondod? - nézett hátra Sara. - Te megőrültél? Kihajolni a mozgó kocsiból?

- Miért lett volna jobb ötleted, te is láttad, hogy nem koptak volna le. Van egy olyan érzésem, hogy profikkal volt dolgunk. - dőltem neki a kormánynak és a szívem majdnem kiugrott a mellkasomból az adrenalintól.

- Nem láttatok senkit?

- Nem, be volt sötétítve, ahogy a miénk is. - válaszoltam.

- De honnan a faszból tudták, hogy ki vagyunk? És Ők kik voltak? - kérdezte meg El, aki eléggé sápadtnak nézett ki, de nem is csodálkozom rajta.

- Jó kérdések. Inkább menjünk.

- Oké.

Kiszálltunk a kocsiból, majd elindultunk a ház felé. Annyi érzelem kavargott bennem, ahogy közeledtünk. Régi emlékek, akiket a viszontlátás hívott felszínre. Amikor elfutottam, mikor kiderül, hogy Harryt az apám bízta meg, hogy engem felügyeljen, majd haza vigyen. Aztán a szerelmi vallomása, aminél csodásabb dolgot még nem éltem át. Nem sokszor voltunk itt Sarával, de annyit igen, hogy gond nélkül tájékozódjunk oda bent. Azonban egy valamire nem számítottunk, volt egy fontos tényező, ami felett elsiklottunk. A rendőrök. Mindenhol ott voltak. Körbe vették a raktárat és mindent sárga szalag és kordon borított, hatalmas belépni tilos és magánterület felirattal.

- Most mi lesz? - nézett rám Perrie.

- Hátul megyünk be. - világosítottam fel és megkerültük az épületet, ahol kevesebben voltak, így könnyebb volt a bejutás. Tudtam, hogy a fák takarásában is van egy bejárat, amiről senki sem tud, csak a beavatottak. Próbáltunk úgy eljutni odáig, hogy egyik zsaru se szúrjon ki minket. Szerencsénkre épp nem figyeltették ezt az oldalt, hisz itt csak fák voltak, legalábbis az ő tudtukkal. Sophia profi módjára törte fel a zárat és már bent is voltunk az ismerős raktár kietlen falai között. Minden úgy volt, ahogy emlékeztem rá, kivéve, hogy idebent is több rendőrségi szalag és kréta nyomok helyezkedtek el mindenütt. Nem kellett sok időt bent töltenünk, hogy tudjam, Harryék biztosan nincsenek itt és nem is voltak az elmúlt hat hónapban. Az egyik szobából sétáltam át, amikor egy férfi hang kiabált rám.

- Álljon meg. Mit keres ebben az épületben? - lassan fordultam meg, hogy rá lássak az arcára.

- Elnézést, csak eltévedtem. - emeltem fel a hangomat, hogy Sara ne sétáljon be, aki közvetlen velem szemben állt az ajtóban, így a férfi nem láthatta, mert háttal volt neki.

- Egyáltalán, hogy jutott be ide? - tette fel a következő kérdést.

- Fogalmam sincs. - tettem a hülye turistát, aki nem tudja hol van.

- Várjunk, maga ismerős nekem. Nem maga volt Harry Styles barátnője? - amikor kinyitotta a száját és elhangzott belőle Harry neve teljesen pánikba estem. Nem hiszem el, hogy felismert ez a rohadék.

- Nem. - vágtam rá.

- Ne hazudjon, felismerem magát. - emelte a kezét az adóvevőhöz, mire a pánik szétáradt a testemben és a fegyverem azon nyomban a magasba lendült és elsütöttem azt. A férfi össze esett, valószínűleg a fejébe küldött golyó miatt.

- Úr isten, lelőttél egy rendőrt. - sipítozott Sara, ahogy mellé értem.

- Na és? Inkább áruljon be a többinek, akik kint vannak? - tettem fel a kérdést, de választ nem vártam rá. - Gyerünk.

Futottunk az előbbi bejárat felé, mert egyértelmű volt, hogy bent is vannak, nem csak kint. Mire oda értünk már a többiek is hasonlóan ott álltak az ajtóban.

- Zsaruk? - tettem fel a kérdést.

- Azok. - bólogattak hárman egyszerre.

- Mennyi? - tettem fel a szokásos kérdést, mikor a halottak számára voltam kíváncsi.

- Három.

- Akkor négy, egyel mi is össze futottunk. - vontam  meg a vállamat.

- Rohadt szemetek. - lökte ki El az ajtót, majd futólépésében hagytuk el az épület közvetlen környékét.

***

Másnap tudtam, hogy mit kell tennünk. Meg kell változtatnunk a külsőnket, hogy ne ismerjenek fel. Mindenkinek kitaláltunk valamit, amitől teljesen megváltozott. Perrie színes haját vissza festettük szőkére és aránylag rövidre vágtuk, míg El haját barnára festettük, némi szőkével a végében és más fazont kapott. Sophia épp, hogy barna haját sötétre festettük. Sara haját, pedig kicsit meghosszabbítottuk póthaj segítségével. Vagyis a profi fodrászok. A sajátomat volt a legnehezebb megszokni, hisz nem voltam többé szőke és derékig érő hajam sem volt. Sötét barna hajam lett, ami alig ért a kulcscsontom alá, de lényegében jól állt, csak más volt, nagyon más. De a célt elértük, én magam is alig ismertem rá az új önmagunkra.

- Itt a pizza. - kiáltott fel Perrie, majd az ajtóhoz rohant, hogy kifizesse a rendelést.

- De jó, éhen halok. - ült le Eleanor az ebédlő asztalhoz.

- Milyet rendeltetek? - ültem le én is az asztalhoz.

- Négy sajtos.

- Kedvenc. - mosolyogtam rájuk, majd felemeltem a doboz fedelét. - Csessze meg.

- Mi az? - kérdeztek rá egyszerre.

- Szerintetek? - fordítottam feléjük a dobozt.

- Felolvasom. - vette ki a fehér borítékot a dobozból Sara, majd hangosan elkezdte olvasni.

Vannak dolgok mit nem tudhatsz. 

Rejtsd arcodat homokba, 

így mások sem láthatják igazi valódat. 

A csalódás mára már semmit sem ér,

 így dolgozz rajta, hogy a nyomomba érj.

 A helyedben sietnék, 

hisz az időd már túl kevés. 

1, 2 és örökre eltűnök.

Y - 1. fejezet!

Sziasztok!

Akkor meghoztam a 2. évad 1. fejezetét, amit ezentúl "Y"-nal jelölök meg.
Remélem mindenkinek tetszeni fog és a 2. évadon belül is velem tartotok!
Jó olvasást hozzá!
Várom a véleményeket!

Esther xx
----------------------------------------------------------------------------------------------------------

Lena

Műsorunkat megszakítjuk egy rendkívüli hírrel. 

A mai nap korai óráiban újra lecsapott a magát csak "Y"-nak megjelölő banda,

akik ezúttal a helyi rendőrség épületébe törtek be

 és vittek el fontos dokumentumokat a nyilvántartott bűnözőkről és a fogvatartottakról.

 Egyenlőre nem tudjuk a pontos kilépüket és arra sem derült még fény,

 hogy a kapott információkkal mit kezdenek. 

A Londoni rendőrség egyben azonban teljesen biztos, 

hogy az új banda sokkal erősebb, mint a korábbiak és a férfiak, 

akik alkotják felettébb veszélyesek. Pánikra viszont semmi ok, 

a helyi erők mindent kézben tartanak és nagyon közel vannak a banda leleplezéséhez. 

Köszönjük a figyelmet és ne feledjék, egyedül ne hagyják el otthonaikat.

- Lena gyere, ezt nézd. - hallottam meg Perrie hangját, miközben a tv hangja beszűrődött a konyhába. Tudtam mit akar mutatni, hisz mindig ez ment, ha csináltunk valamit másnap leadta a híradó.

- Hangosítsd fel. - szóltam neki, míg vártam, hogy cselekedjen is.

Érdekes volt még most is a balhékról hallani, amiket mi követtünk el. Fél év telt el azóta az este óta, hogy Harry egyszer csak felszívódott. Azóta sem hallottunk róla semmit. Elegem volt a semmit tevésből, hogy hetekig vártam, hogy megjelenjen, hogy egyszer csak felhívjon, hogy tudjam jól van.

Ezért össze szedtem magam mellé négy másik lányt, akik tisztában voltak a maffia világával, valamilyen szinten benne éltek. Természetesen Sara volt az egyik, aki szintén tudni akarta mi lett Liammel és a többiekkel egyaránt, ugyanis nem csak Harry tűnt el, hanem az egész BAD. Perrie, ha úgy vesszük minket talált meg. Sosem hallottunk róla előtte, de állítása szerint Zayn egyik barátja és amikor aggódni kezdett az eltűnése miatt, megkeresett minket. Bár, ha engem kérdeztek, akkor szerelmes Zaynbe. Eleanort Perrie hívta, aki dél London egyik kisebb bandájából szökött el, hogy segíthessen nekünk. Sophia, pedig Sara unokatestvére, aki elsőre ugrott, amikor baj volt.

- Még, hogy férfiak. - horkant fel mellettem Sophia, aki egy percre sem vette le a képernyőről a tekintetét.

- Nekünk addig jó, amíg ezt hiszik, így nem fognak ránk gyanakodni. - vetettem közbe, csak úgy megjegyezve a dolgot.

- Tudom.

- Egyre gyorsabbak, szinte még ki sem jöttünk az épületből. - sétált mellém Sara, aki fintorogva tekintett a fekete dobozra, ami a falon lévő tv-t jelképezte.

- Komolyan nem hiszem el, hogy egyáltalán sikerült ezt kiviteleznünk. Felfogjátok, hogy betörtünk az ország legjobban őrzött intézményébe? - Eleanor közbeszólása elgondolkodtató volt.

Valóban ilyeneket műveltünk a nap huszonnégy órájában és egyre inkább nem volt már zavaró. Egyáltalán nem akartam ezt csinálni, de a szerelem, amit Harry iránt érzek erősebb a józan eszemnél, így nem érdekel, hogy bűnöző lettem, egy kicsit sem. Nagyon remélem, hogy a dokumentumokkal előrébb leszünk. Voltak még páran alattunk, akik a BAD alsóbb emberei voltak és ellenkezés nélkül segítettek nekünk bármiben kellett.

- Oké szerintem, ha ki bámészkodtátok magatokat, akkor elkezdhetnénk a papírok átnézését.

- Oké. - válaszolták négyen egyszerre, majd elmentünk apám régi dolgozó szobájába.

Adódik a kérdés, hogy mit keresünk mi Ashfordban, ugye? Hónapokig figyeltem, hogy apám esetleg visszatér-e ide, de mivel ismertem őt, így tudtam ide többé nem fogja betenni a lábát. Muszáj volt ide jönnünk, így teljesen biztos, hogy a Londonban lévő eseményekkel nem gyanúsítanak meg bennünket, akkor se, ha tudnák, kik vagyunk. Persze maga a név választásunk sem volt véletlen, hisz az „Y” a férfiakat jelképezi, de minket is, amiért olyat teszünk, ami a nőkre nem jellemző és nem utolsó sorban a fiúk miatt, hogy őket akarjuk előkeríteni.

***

Órák óta nézzük azokat a hülye adatokat, de semmi haszna nem volt. Egyenlőre nem találtunk semmit. Nem volt Harryékről semmi egy apró kis morzsa sem, ami azt igazolt volna, hogy letartóztatták őket vagy átszállították volna bármelyik másik börtönbe. Ahogy telt az idő egyre dühösebb voltam, amit a kezem remegése is jelzett. Nem hiszem el, hogy megint a semmiért csináltunk meg valamit. Bele fogok őrülni abba, hogy nem tudom mi van Harryvel és a többiekkel.

Perrie újból felsorolt néhány nevet, de semmi hasznos nem sült ki belőle újfent. Fotókat néztünk, amiken nem volt név, de senki nem hasonlított egy kicsit se Harryiékre. Még a nyilvántartásban sem szerepeltek. Valaki vagy ennyire jó és eltüntetett róluk mindent vagy ténylegesen nem szerepeltek benne, de inkább az előbbi. De mi oka volt bárkinek erre? Az első gondolatom az volt, hogy valaki nagyon nem akarja, hogy megtaláljuk őket, de ami rosszabb volt, hogy az agyam azon kattogott, hogy talán Harry nem akarja, hogy rájuk találjunk. Miért hagyott volna el? Hisz olyan boldogok voltunk azon a reggelen. Ez az egész egy nagy képtelenség. 

Őrjöngve hagytam el a dolgozó szobát, amikor végig néztük az összes anyagot és nem volt benne semmi. Ezek alapján Harryék nem is léteztek.

- Semmink sincs, sőt a semminél is kevesebbel rendelkezünk. Ti meg erre akartok építkezni? - kérdeztem rá a többi négy jelen lévő között váltakozó tekintettel.

- Most úgy néz ki, hogy nincs semmink, de igen is van. Azt már tudjuk hol nincsenek, így vegyél vissza. - csattant rám Sara, mire bennem komolyan felment a pumpa és a lökés, amit a testére mértem a földre kényszerítette.

- Mindenki kussoljon és álljatok le végre ezzel a kicseszett szarsággal. - üvöltöttem el magam, miközben az ideg sikeresen táncolt az agyam peremén.

- Mi álljunk le? Néz egy kicsit magadba, nem vagy önmagad. - Sara kioktatása baromira rosszul esett, mert tudtam igaza van. De ez az egész, akkor sem lehet felesleges és értelmetlen. Előbb- utóbb kell találnunk valamit, nem hiába ölünk embereket a cél érdekében. Ha az életem múlik rajta, akkor is megszerzem, az enyém lesz.

- Nem érted, hogy szeretem? - üvöltöttem Sara arcába, aki addigra már feltápászkodott.

- Szerinted én nem szeretem Liamet és én nem akarom legalább annyira visszakapni, mint te Harryt? - szűrte a fogai között éles szavait.

- Ne haragudj, csak rettentő ideges vagyok. - kértem tőle bocsánatot.

- Nem érdekelsz. - viharzott el mellettem, nekem meg össze csavarodott a szívem a szavaitól, ahogy kiejtette őket.

***

Óráknak tűnő ideig ültem a szobám ablakában és kifelé bámultam. Szokásommá vált az elmúlt hónapokban jobban, mint bármikor azelőtt. Ha ideges voltam vagy szomorú mindig itt ültem és próbáltam kitalálni valamit. Egyik pillanatról a másikra elkapott a sírás és minden eddig felhalmozódott érzelem kitör belőlem. Hangosan felsírtam, míg a lábamat egészen a mellkasomig húztam, ezzel némiképp tompítva a szívem lüktetését, de semmivel sem lett jobb. A vér nyomásom az egyekben lehetett, miközben a szívem fájdalmasan dobbant nagyokat Harry emlékére. Mint azon az éjszakán most is lejátszódott a szemem előtt minden és az emlékeim felemésztettek. A közös jó és rossz emlékeink, a sok nevetés, az annál több veszekedés és Harry smaragdként csillogó szeme, amiben minden alkalommal örömmel vesztem el és lettem az övé. 

Mindent -féle szakított a csengő hangja. Eszeveszett módjára téptem fel az ajtómat és rohantam le a lépcsőn, hogy kinyissam. Egy pillanat alatt maradt abba a csengés, de tovább rohantam, hogy az ajtóhoz érjek. Mire oda értem Eleanor már megelőzött és egy fehér borítékot tartott a kezébe, ami ismerős volt, túl ismerős.

- Már megint? - kérdeztem rá, míg El, csak bólintott és átadta nekem a lapot, amin pontosan az szerepelt, amire számítottam.

- Istenem.

Újabb kör, újabb vereség. 

Ahhoz, hogy célba érj, 

keresd ott, ahol nincs remény. 

Reményt ad a szerelem, 

hogy a kedves végre meglegyen. 

De ne feledd, a játék egyszer véget ér.

Y

Sziasztok!

Pénteken útjára indul a BAD 2. évada, ami ezentúl "Y" alcímmel lesz megjelölve. A történet fő alkotó eleme lesz ez a bizonyos betű, ami már az első fejezetben értelmet fog nyerni sokak számára.
Az új alcím mellett, egy másik fontos változás is napvilágot látott.
A 2. évadhoz új kinézetet csináltam, ami remélem mindenkinek tetszeni fog!

Esther xx

40. fejezet - Évadzáró!

Sziasztok!

Most muszáj pár sort írnom nektek a rész előtt, mivel ennyi volt a BAD első évada. A 40. fejezettel lezárul egy korszak és egy új megszületésének ad helyet. Tartalmilag maradnak, majd a megszokott történések, hisz ez egy maffiában játszódó történet és továbbra is az marad, csak sokkal durvább kivitelben. A 2. évadban felcserélődnek a szerepek és új, váratlan emberek és bandák tűnnek fel, hogy birtokba vegyék maguknak London városát.

Szeretnék köszönetet mondani a sok megtekintésére, ami 50000-nél is többet számol mára. Nagyon hálás vagyok az 53 feliratkozónak, akik reményeim szerint minden pénteken követték a történet alakulását. A véleményetek mindig is sokat jelentett nekem, ezért is köszönöm a sok kommentárt, amik érkeztek a részekhez. A pipákat is nagyon szépen köszönöm nektek.

Szóval hamarosan érkezik a 2. évad is, hogy pontosan mikor azt még nem tudom, egy kisebb szünet után. :)

Esther xx
----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Lena

- Hagyjatok békén. – kiabáltam el magam, de az alakok nem tűntek el, nem váltak köddé, velem maradtak, hogy kísértsenek. Körülöttem táncoltak folyamatosan és sötét szemeikkel rám tekintettek. Nevettek és ujjal mutogattak rám, azt kiabálták én tehetek mindenről, hogy én öltem meg őket. Egyre közelebb és közelebb jöttek, míg a közelségük minden levegőt kirekesztett a torkomból, csak a fekete köd vett körül, ami átjárta a testem, engem megbénítva így. Aztán az ismeretlen hangok tengeréből feltűnt egy ismerős hangszín, de mégsem tudtam hova tenni, besorolni, hogy honnan ismerem. Sötét alakja elém lépett, de arca kifejezéstelen, érzelmek nélkül tekintett rám, eltorzulva. Felismertem.

- Nem értetted meg, hogy nem vagyok jó, nézd mivé lettem miattad, mert át akartál formálni, de elbuktál. – azonnal úrrá lett rajtam a félelem, ahogy a szavak elhagyták élettelen ajkait. Sikítva menekültem volna el, ha nem tartott volna szorosan hideg érintése alatt, ha nem rótt volna rám láncokat, ha hagyott volna menekülni, de Ő élvezte, ha szenvedek.

- Hagyj békén. – üvöltöttem vele, míg alakja egyre halványabb lett, majd elúszott előttem a semmibe, csupán füstje emlékeztetett, hogy valaha létezett.

- Lena. – ismét hallottam a hangját, majd egész testem rázkódni kezdett, míg a szemeim fel nem nyíltak. Ébren voltam, most először percek óta, tudtam, hogy álmodtam. – Lena.

- Harry. – vetettem magam karjaiba, majd könnyeim végig áztatták fedetlen mellkasát, ezzel vizessé téve tökéletes bőrét. Ébren voltam, de mégsem, csak egy dolog járt a fejemben, hogy nem veszíthetem el, örökké mellette a helyem.

- Jól vagy? - a hangja különösen feszült volt és éles, míg szavai aggodalommal telítődtek.

- Jól, csak egy álom. - vontam vállat és visszakényszerítettem magam fekvő pozícióba.

- Csak egy álom? - kérdezett vissza és arra vágytam, hogy a beszélgetés befejezettnek minősüljön kettőnk között.

- Igen. - válaszoltam könnyedén.

- Megint, olyanokat álmodsz? - folytatta tovább a számomra egyre kellemetlenebb kérdezősködését.

- Nem, ez más, csak simán egy rémálom, mint mindenki másnak. - hazudtam.

- Biztos? Ugye nem hazudsz nekem Len? - valahogy sejtettem, hogy átfog látni rajtam.

- Nem Harry, tényleg, csak egy rémálom, semmi több. - fordultam felé és ajkaimat puhán az övének nyomtam.

- Remélem is. - ölelt át védelmező karjaival, majd a lábát az enyémmel össze kulcsolva lehunyta szemeit.

Egy darabig még nem jött álom a szememre, míg Harry szinte azonnal ütemesen kezdett szuszogni mögöttem. Nem volt gondja az alvással, nekem azonban annál inkább. Kín keservesen, de végül sikerült álomba zuhannom, hogy az alakok ismét megjelenjenek, de már nem foglalkoztam velük, hisz tudtam, míg Harry velem van semmi baj nem érhet.

Reggel a nap beszűrődő sugarai ébresztettek, ahogy melegséggel töltötték be egész testemet rám vetülő fényei. Hiába volt az este rémálmom, mégis teljesen kipihenten ébredtem fel. Alig nyitottam ki a szemem és tértem magamhoz, amikor az ajtó kivágódott és Harry mosolygó alakja tűnt fel előttem, amint egy tálcát tart a kezében. A kávé friss illata azonnal megcsapta az orromat és semmi másra nem tudtam gondolni, csak hogy magamhoz vehessem a napi koffein adagomat. Néztem, amint Harry közelebb sétál és egy gyengéd csókot nyom a homlokomra, míg a lábamra teszi a tálcát.

- Jó reggelt baby. - suttogja nekem, míg mellém helyezkedik.

- Jó reggelt. Jól néz ki. - mutatok a reggelire, ami a tálcán díszeleg.

- Gondoltam megleplek. - mosolyodott el, így előhívva a gödröcskéket tökéletes arcán.

- Sikerült. - vettem a kezembe a csészét és bele kortyoltam a kávémba, míg Harry elvette a sajátját.

- Akkor este áll a vacsora? - nézett rám a csésze felett.

- Rajtad múlik. - vontam meg a vállamat.

- Miért?

- Mivel te szervezted meg, így rajtad múlik, hogy valóra váljon az elképzelésed, nem? - nevettem fel, így egy gerezd narancsot a kezembe vettem.

- Hogy te milyen okos vagy és, hogy mennyire szeretsz kötözködni. - csípett bele az oldalamba, mire, majdnem felborítottam a tálcát.

- Harry. - szóltam rá.

- Te kezdted. - vinnyogott nekem nevetve.

- Most komolyan? Te kezdted? Ezzel az óvodás szöveggel akarod elsikálni a te hülyeségedet? - húztam fel a szemöldököm.

- Próbálkozni lehet nem?

- Lehet, csak nem jön össze drágám. - csókoltam meg tökéletes ajkait egy pillanat erejéig, majd a rántottát kezdtem magamévá tenni.

- Hagyj nekem is. - kapta ki a villát a kezemből.

- Miért nem csináltál magadnak is?

- Csináltam. - nevetett fel.

- Akkor?

- De nem volt elég. - nézett rám szokásos kiskutya szemeivel, amit akkor használt, ha valamit elakart érni.

- Ne nézz, így rám. - szóltam rá, utáltam, ha így nézett, túl sikeres taktika volt.

- Hogy nézek? - kérdezett vissza.

- Hogy épp, csak nem akarod megnyalni a kezemet. - böktem oldalba, mire egy hatalmasat ugrott.

- Fogalmam sincs miről beszélsz. - emelte fel védekezőn a kezét.

- Na, persze.

- Komolyan, viszont még folytatnám veled ezt az elmélyült, intellektuális társalgást, de szervezni valóim vannak, így muszáj itt hagynom téged. - vágott szomorú ábrázatot.

- Ne is lássalak. - löktem le az ágyról, majd néztem, ahogy kisétál a szobából fennhangon nevetve.

***

A nap további részét Sarával töltöttem és kicsit úrrá lett rajtunk a nosztalgikus hangulat. az egyetemi évekről beszélgettünk már több órája folyamatosan. Sok ökörséget műveltünk, míg az egyik ilyen eset teljes egészében megelevenedett a szemeim előtt.

- Gyere már. - kérleltek a többiek, hogy velük együtt lógjam el a legfontosabb óránkat.

- Nem, nem hagyom ki a divat elméletet. - ellenkeztem velük sokadik alkalommal.

- Len, gyerünk, egyszer nem halsz bele. - rángatta meg a kezemet Sara.

- Cinkos társ lettél? - mosolyogtam rá.

- Az. Na gyerünk, gyere le velünk a partra, semmi rossz nem fog történni. - toporzékolt nekem.

- Oké, csak hagyd ezt abba. - nevettem fel.

- Éljen. - ragadta meg a kezem, majd a kocsik felé kezdett húzni.

Beültünk a fiúk kocsijába és már ott sem voltunk, elhagytuk az egyetem területét és a part felé közeledtünk. Nem igazán tudom, hogy mit szoktak csinálni, hisz sosem mentem le velük. Amikor leértünk, mindenki egyből vetkőzni kezdett és a vízbe vetette magát. Nekem azonban eszem ágában sem volt fehérneműben bemenni a vízbe. Sara egy pillanat alatt eltűnt mellőlem és a vízből integetett nekem vizes alakja. Csak nevetni tudtam rajta, míg a tekintetem elkalandozott a part másik felére, ahol egy csapat srác szórakozott valami csajjal, aki eléggé részegnek nézett ki. Mind az öten hangosan vetettek, míg a csajszi alig tudott a lábán megállni. Ilyen messziről nem tudtam kivenni, hogy kik azok, de egyben teljesen biztos voltam, hogy nem ismerem őket és még sosem láttam őket korábban, egyszer sem. Biztos turisták. Az egyik srác felém fordította arcát és alig tudtam levenni róla a szememet. Göndör haja és kidolgozott alakja, így messziről is kiemelte a többiek közül. Egyszer, csak elindult felém, de Sara rohanó alakja elvonta a figyelmemet, ahogy direkt össze vizezett.

- Mit bámulsz annyira? - nevetett fel.

- Őket. - mutattam a fiú csapatra.

- Elég bajosnak néznek ki. - vetette közbe.

- Nem tudom, nekem szimpik. - gondolkodtam el.

- Nekem nem. - vonta meg a vállát, majd ismét visszament a vízhez.

Mire ismét a srácokra néztem, már hűlt helyük sem volt, egyszerűen felszívódtak, nekem meg annyira hiány érzetem volt, de nem foglalkoztam vele, egyszerűen csatlakoztam a többiekhez.

- Várj, arra emlékszem. Basszus, hogy ez eddig nem ugrott be, tudod kik voltak? - nézett rám Sara, mint aki épp most találta fel a tűzet vagy hasonlók.

- Harryék. - mondtam ki, amire ő is rájött.

- Pontosan, már akkor is oda voltál Harryért, emlékszem fél éven keresztül róla beszéltél.

- Igen, kicsi a világ, de azt viszont nem értem, hogy miért nem ismertem fel korábban. - gondolkodtam el hangosan.

- Azt én sem tudom, érdekes nekem sem esett le, csak most, hogy vissza gondoltam rá.

- Ennyire régen lett volna, hogy elfeledtük? - kérdeztem rá.

- Ezek szerint.

Sara sajnos nem volt velem egész nap, mert Liammel elmentek moziba vagy mit tudom én, hogy hova. Csak a kanapén ültem és az éltem mostani állásán gondolkoztam, a zűrzavaron, ami az utóbbi hónapokban körülvett. Tudtam, hogy ezt Harry hozta újfent a nyakamba, de egy percét sem bántam, hisz az Ő személyében egy új felemet ismertem meg, vele lettem teljes és egész.

Baby készülődj, egy és fél óra múlva várlak. Csinos legyél. Később elküldöm a helyet. Várom, hogy lássalak. Szeretlek. Harry xx

Jött Harry üzenete, ami megmosolyogtatott. Imádtam, ha üzent, annyira különleges volt, egyedi, ahogy Ő maga is. Sosem kívánnám, hogy más legyen és be kell valljam, imádom a rossz énét, mert tudom, hogy az az énje teszi, azzá aki, Harry Styles-á, a férfivá, akit teljes szívemből szeretek.

Gyorsan elkezdtem készülődni, mert a legjobb formámat akartam hozni ma este, ennyit megérdemel Harry, ha már ennyit szervezkedik miattam. Nagyon kíváncsi vagyok már, hogy mire készül. Van egy sejtésem, de nem akarom bele lovalni magam a dologba, mert ha mégsem az történik, akkor meg csalódott leszek a saját hülyeségem miatt. Első dolgom volt beállni a zuhany alatt, míg gondolkodtam a lehetőségeken, hogy Harry hova visz engem. A meleg víz enyhítette az izgatottságomat, ami a percek múlásával egyre inkább úrrá lett rajtam. Elidőztem a odabent tudat alatt is, hisz rettentő ideges voltam mostanra. Lassan szálltam ki a kabinból és sétáltam a tükör elé, hogy megnézzem magamat benne. A hajam kócosan és vizesen állt a fejem tetején, a szemeim még mindig kissé be voltak esve az elmúlt egy hét miatt, amit azzal a szeméttel töltöttem otthon. Ahogy végig néztem magamon a teljes alakos tükörbe, tisztán láttam, hogy nem keveset fogytam, a bordáim kiálltak és a csípő csontom is vészesen kiállt. borzalmasan festettem és egy pillanat alatt könnyek csurogtak az arcomon, amit eddig elfojtottam. Soha többé nem akartam hasonlót átélni, főleg nem az apámtól. Elhessegettem magam körül a negatív gondolatokat és inkább a pozitívumra gondoltam, aki Harry volt számomra. Kisétáltam a fürdőből, vissza a szobánkba és a gardróbban álldogáltam percekig. Képtelen voltam választani a ruháim közül, amik a szekrényben sorakoztak. Aztán bevillant valami, egy apró gesztus, ami Harrynek biztos nagyon fog tetszeni. Elő húztam a szekrényből a türkiz mini ruhámat, amiben Harry először látott és az ágyra fektettem. Felvettem a piros csipke együttesemet, amit annyira szeretett és magamra öltöttem a ruhát is. Végül a fekete magassarkúmmal egészítettem ki az egész megjelenésemet. Legvégső simításként megszárítottam a hajam és kivételesen kiegyenesítettem a hullámos tincseket, oly sok idő elteltével most először. Enyhe füstös szemeket festettem magamnak és piros rúzzsal emeltem ki ajkaim enyhe ívét. Utoljára végig néztem magamon, majd abban a pillanatban, hogy becsuktam a fürdő ajtaját a mobilom hangos csörömpölésbe kezdett a szekrény tetején, ahol az előbb hagytam. Felemeltem és láttam, hogy Harry keres.

- Szia. - szóltam bele a felvett vonalba.

- Készen vagy?  - kérdezett rá és a hangjából egyértelműen kiszűrődött az izgatottság.

- Igen, pont most készültem el. - válaszoltam neki, míg a mosoly az arcomra ragadt hangja hallatán.

- Csodás, várlak a Big Ben lábánál pontban nyolckor. Ne késs. - szinte hadarta a szavakat.

- Nem fogok. - mosolyogtam, akkor is, ha Ő nem láthat engem közben.

- Várj. - szólt bele, mielőtt leraktam volna.

- Igen?

- Szeretlek Lena Summers. - ejtette ki vontatottan a szavakat, őszintén.

- Én is szeretlek Harry Styles. - válaszoltam és tudtam elhiszi, mert valóban csak ketten voltunk ebben a kapcsolatban, teljes bizalommal.

- Siess. - csak ennyit mondott, majd bontotta a vonalat.

És valóban siettem, ahogy tudtam. nyolc előtt odaértem pár perccel és vártam, hogy Harry ide érjen, míg a gondolataim elkalandoztak a kezdetekhez. Az első alkalomhoz, hogy láttam Harryt. A klubban, ahogy mögém állt és kifizette a kért italomat. A táncunkhoz, a suttogásához, ami tűzbe vonta a testemet azonnal. A felbukkanásához, az eltűnéséhez és a kínhoz, ami az őrületbe kergetett, amikor egy hétig semmit sem tudtam róla. A kukkolásához, ahogy elsőnek látott ebben a piros szettben. Az első csókunkhoz, amikor betört a házunkba. A félelem és izgatottság kettős érzéséhez, ami akkor lett rajtam úrrá, amikor elment. A rohamra, amit addig nem hagyott abba, míg meg nem szerzett magának, míg belé nem szerettem. A veszekedésekre, arra a nagyra, amikor kiderült, hogy ki is ő valójában és arra, amikor az apám közbe avatkozása is napvilágra került. Az utána következő első szerelmi vallomásunkra, az első szeretkezésre, ami csodálatos volt és különleges. Az állandó perverz és mocskod megjegyzései, amiket imádtam, akkor is, ha Ő ezt nem tudja. Egészen az előző hétig, ami keserű volt, mindaddig, míg Ő el nem jött értem és ezzel újra életre hívott engem. Még az apám próbálkozásai sem tudtak minket szétválasztani. Nem tehet ellene semmit, bárhol is van most. Remélem soha többé nem lép be az életembe, pontosabban az életünkbe, mert egy valamiben teljesen biztos vagyok, hogy soha többé nem akarok mással lenni, csakis Harryvel. Egyszerűen, csak szerelmes vagyok belé, egy emberbe, aki nem a legjobb eszközöket használja, egy banda vezérbe, Harry Stylesba.

Mivel már negyed órája is elmúlt nyolc és Harry színét sem láttam, sehol sem volt, így a fülemhez emeltem a telefonomat, hogy felhívjam mi tart neki ilyen sokig. Azonban nem voltam felkészülve, arra, ami fogadott. Nem, nem, nem. Ez nem lehet.

A hívott fél pillanatnyilag nem kapcsolható. 

Kérjük ismételje meg később a hívást

 vagy ellenőrizze a hívott fél telefon számát.

"Everyone has their light and dark side."