2016. szeptember 15., csütörtök

Y. - 32. fejezet! /Évadzáró/

Harry


- Fiam miért teszed ezt? - nem tett meg három lépést sem a cellából máris hozta a szokásos formáját. Tudtam, hogy szapulni fog és bűntudatot kelteni bennem Lena miatt.
- Nem tartozom magának magyarázattal a tetteimért, úgy gondolom.
- Szerinted ezzel megállíthatsz? - ha a filmekből vett ördögi kacaj létezett volna, akkor ezt biztosan annak nevezték volna. Eszelős módjára nevetett és elképzeltem, hogy maga is elhiszi, hogy normális, pedig korántsem volt annak mondható.
- Szerintem örüljön neki, hogy nem lőttem agyon az első adandó alkalommal. Most is megválogatnám a maga helyében a mondandómat, mert még meggondolhatom magamat.
- Nem fogsz tenni semmit, mert fontos neked a lányom. Tudod te, ha meghalnék, az mélyen érintené őt, akkor is, ha úgy tesz, mint akit nem érdeklek. - sajnos igaza volt, de ebben az esetben nem Lena és az érzései voltak az elsődleges szempont, hanem a szabadságunk, ami csak néhány lépésnyire volt tőlünk.
- Nem vagyok kíváncsi a szavaira, inkább menjen előre. - löktem rajta egyet, hogy ne tartson már fel minket ennyire.
Belöktem a kocsiba és már alig vártam, hogy megérkezzünk a rendőrségre és végre vége kegyen ennek az egész képtelen helyzetnek. Szinte vánszorgott az idő, ahogy az autóval haladtunk, Liam ült mellettem elől, hátul Louis és Niall fogták közre Summerst, akinek a kezei végig össze voltak kötve a háta mögött. Elővigyázatosak voltunk, hiszen ismertük már és tudtuk, hogy próbálkozna, ha lenne rá lehetősége.
- Végre. - nyögtem fel, amikor végre leparkoltam a kapitányság mélygarázsában.
- Büszke vagy magadra? - köpte felém a szavakat.
- Rettenetesen.

A liftből kilépve megkerestük a megadott ajtó számot és percekkel később már a rendőrfőnökkel álltunk szemben.
- Köszönjük a közreműködésüket az ügyben. Mostantól szabadok, gondoskodom róla. - nem hittem a fülemnek, ahogy a felügyelő közölte talán az évszázad legjobb hírét. Végre haza mehetünk.
- Lekötelez minket. - nyújtom felé a kezemet, mire ő erőteljesen megszorítja, de amikor elvenném, tovább tartja és nem enged.
- Azt elhiszem, de ugye tudják, hogy ez a szívesség nincsen ám ingyen. - miről beszél ez?
- Elhoztuk Summerst, ez volt az alku. - nyögi be Niall.
- Azt hitték, hogy ez ennyire egyszerű? - kibaszottul nem tetszett nekem a lenéző hangneme. - Az egy dolog, hogy ide hozták nekem és én elsikálom az életük minden baklövését, de mivel bűnözök és ráadásul visszaesőek, így gondolom az érthető, ha a mellénézés az első újabb esetnél megszűnik. Csak, hogy tiszta legyen, ez a betöréstől a gyilkosságon át bármi lehet, a legkisebb bűncselekedet is elég és lecsukatom magukat.
- Erről nem volt szó. - üvöltök a képébe.
- Mr. Styles, nincs olyan helyzetben, hogy felemelje a hangját. Gondolom a kiakadása arra utal, hogy továbbra is ezt az életmódot hívatott folytatni. Tőlem azt tesz maga és a kis maffia szövetkezete, amit akar, de ne feledje, figyelni fogom magukat. - a képembe nevetett.
- Értettem. - persze, majd miatta hagyok fel az életemmel. Egy pillanatra azonban elgondolkozom annak lehetőségén, hogy abba hagyom. Mennyivel könnyebb lenne az életem és az életünk, de sajnos a csúf igazság az, hogy ebből, ha akarsz sem tudsz kiszállni, ha beleszülettél.
- Értesítem, ha minden nullázva lett.
- Remek. 
Abban a pillanatban nyírlak ki te rohadt spicli.



* * *


Délutánra meg is kaptuk az engedélyt, hogy visszamehessünk Londonba, ami nekünk jót jelentett, de annak a szemét rendőrnek nem igazán, ráállítottam a régi banda egyik legjobb gyilkosát, hogy játszadozzon el vele kicsikét, szabad kezet adtam neki, ami őt ismerve gyilkossággal fog végződni a kínok kínja után. Ő kereste magának a bajt és így legalább megtanulja, hogy Harry Styles-al és a BAD-del nem lehet szórakozni.

- Lena itt vagy? - nyitottam be az eddig hálóként funkcionáló szobába, ami szerencsére napokon belül nem kell többé.
- Szia. Minden rendben ment? - érdeklődött.
- Persze. Jól vagy? - láttam rajta, hogy még mindig könnyes a szeme.
- A helyzethez képest igen. - erőltetett magára egy mosolyt.
- Most már minden rendben lesz, ígérem.
- Tudom. Mit terveztél estére pontosan? - csillant fel a szeme.
- Már mondtam, hogy meglepetés, de gyere, mert indulnunk kell.
- Elmegyünk?
- Még szép.
Hangtalanul kocsikáztunk, most ezt tartottam megnyugtatónak. A legnagyobb titokban szerveztem meg mindent, már több napja készültem arra, amit tenni készültem. Nagyon reménykedtem benne, hogy Lena meg fog lepődni és pozitívként zárul majd a napunk. Lassan leparkoltam az utca szélén, szándékosan nem hajtottam be a ház udvarára.
- Harry mit keresünk mi itt? - értettlenkedett, amikor kiszállt az autóból.
- Mindjárt meglátod, csak menjünk be. - húztam magam után.
- Komolyan be akarsz oda menni? Egyáltalán szabad már itt lennünk?
- Ne kérdezősködj, csak gyere.
Az arca leírhatatlan volt, amikor beléptünk a lakásba, ami mostanra szinte teljes pompában tárult a szemünk elé. Sehol a korábbi vérengzés nyomai.
- Hát ez meg? Hogy hoztad rendbe?
- Felbéreltem embereket, hogy csinálják meg nekünk. Van még egy jó hírem, szabadok vagyunk, holnap vissza is költözhetünk, ha gondolod.
- Tényleg? - szinte azonnal a nyakamba ugrott. - Ez csodálatos, köszönöm.
- Ez még nem minden baby, van még több is.
- Még több? - csodálkozott el.
- Gyere. - végig vezettem az előtéren, egészen a hátsó üveg ajtóig, hogy kiléphessünk az udvarra.
Terített asztal várt minket, egy meghitt kis vacsora kettesben.
- Harry. - pirult el, amikor a szeme elé tárult minden.
- Kérlek, ülj le. - épp egy pillanatra fordult el, hogy leülhessen, amikor én kihasználva az alkalmat, azonnal térdre ereszkedtem előtte. - Lena tudom, hogy rengeteg szörnyűségen mentél keresztül pont miattam, de a legnagyobb örömmel töltene el, ha a feleségem lennél. Lena Summers leszel a feleségem?
Csak szótlanul nézett engem és a hatalmas gyémántot felváltva, míg nem végre megtudott szólalni.
- Úristen. - sírta el magát. - Igen, igen, igen.
Azonnal az ujjára húztam a gyűrűt, ami őt illette már annyi idő óta. Magamhoz húztam és percekig csak némán csókolóztunk.
- Mióta szervezted ezt? - szipogva ejtette ki a szavakat.
- Igazából már régóta nálam volt a gyűrű, már akkor, amikor lecsuktak minket. - láttam a szemében, hogy visszagondol azokra a szőrnyű időkre.
- Sajnálom, hogy akkor nem jött össze.
- Én is.



Lena


Normális? Egyáltalán létezik ez szó, ami életünkben, a mi értékrendünkkel? Nem lennék benne biztos. Ez alkalommal sem hiszek benne, talán a mostani fenyegetéseknek vége, de, hogy örökre megszűnt volna? Csak reménykedni tudok benne. Egy biztos, innentől az életünk fenekestül megváltozik majd. Minden más lesz, legfőképpen a kapcsolatunk Harryvel. Kíváncsian várom, hogy mit hoz nekünk a jövő most, hogy határozott lépést tettünk előre felé. Együtt zuhanunk majd a mélybe, de ez alkalommal nem félek, mert kész vagyok a szárnyalásra, amit majd a zuhanás követ. Szinte az első pillanattól fogva magával ragadott és ez ezóta sem változott, sőt csak egyre jobban belegabalyodtam. Szeretem őt, azzal a sötétséggel együtt, ami körbelengi őt, egész lényét beszennyezve. De a fény is helyett kapott benne, az én személyemben. Egymással keveredve érdekes elegyet alkotunk, hol ragyogunk, hol fakók és szürkék vagyunk, de mindenképpen egyek és igaziak. Sajnos, akkor egy valamire nem gondoltunk, hogy egyesek előtt a barátság, csak egy álca, a legnagyobb veszedelem előtt.




2016. augusztus 25., csütörtök

Y. - 31. fejezet!

Lena


- Hogy, hogy jön? - bizonyára nem akarták, hogy ennek a beszélgetésnek fül tanúja legyek, de így sikerült. Louis, Liam épp Harryt kérték számon a döntése miatt, amiért bele egyezett, hogy én is velük tartsak. Nem tetszett ez a fajta viselkedés. Mindig azt hangoztatták, hogy ők mennyire hűségesek és mindent szó nélkül megtesznek Harrynek, erre szinte minden egyes alkalommal, amikor rólam esik szó, nekitámadnak. 
- Mit nem értetek azon, hogy velünk jön? - dühös volt az ellenszegülés miatt, ami semmi jót nem jelentett a kétkedők számára.
- Mikor változott meg a véleményed? Pár perccel ezelőtt még te mondtad, hogy nem jöhet velünk. - valamiért fájt a felismerés, hogy megint helyettem döntött volna.
- Semmi közötök hozzá, akkor változtatok az álláspontomon, amikor kedvem tartja. - valamiért úgy éreztem, hogy nem szabad közbe avatkoznom, az csak még inkább felajzana mindenkit.
- Nekem végül is mindegy, de ha Lena lelkileg összeomlik, akkor arról, csak te tehetsz.
Miért omolnék össze? Egy beszélgetés miatt az apámmal? Ennyire gyenge lelkűnek ismertek meg?
Nem akartam tovább ennek a beszélgetésnek a láthatatlan partnere lenni.

- Mehetünk? - simított végig a hátamon, aminek hirtelenségétől megrezzentem. - Jól vagy?
- Minden rendben, csak megijesztettél. - muszáj voltam elmosolyodni a védelmező tekintetét látva.
- Nem állt szándékomban. Biztos, hogy jönni akarsz?
- Ezt már megbeszéltük Harry.
- Jó.
Lassan sétáltunk el a kocsiig és éreztem Harryben az egyre gyűlő feszültséget. Nem tetszett neki, hogy velük tartok, ő is féltett, amiért hálás is voltam, de teljesen felesleges cselekedet volt mindenki részéről. Túléltem már két közeli barátunk temetését, az apámmal csak elbánok.
- Seth-ék tudják, hogy megyünk? - zavarta meg a csendet Niall, a szokásosan hülye kérdésével.
- Szerinted? - szúrta közbe Harry, aki egy pillanatra sem vette le a szemét a forgalomról.
- Jól van, ne harapd le a fejemet.
- Akkor ne kérdezz hülyeségeket. - nyugtatólag végig simítottam a combján, ami láthatólag hatott is rá, mert nem szorította olyan feszülten a kormányra a tenyerét.
Nem telt el negyed óra és már a ház bejáratánál álltunk. A nagy kapu lassan vánszorogva kinyílt, így utat engedve nekünk befelé.
- Sziasztok. - jött elénk Seth, aki szemmel láthatóan fel volt dobva.
- Téged meg mi lelt? - kérdezett rá Harry azonnal az öccsére.
- Örömteli nap ez, nem?
- Persze. - ő nem látta ennyire derűsnek az eseményeket. - Anya?
- Nem rég érkeztek meg, a nappaliban vannak.
- Maradjanak is ott, erről gondoskodj.- egyetértettem vele, ebben biztosan.
- Intézkedem.
- Helyes.
- A folyosó végén balra az első ajtó vezet az alagsorba. - mutatott rá a megadott útirányra.


* * *


- Nahát kit látnak szemeim. - szinte azonnal összeugrott a gyomrom, ahogy meghallottam a hangját.
- Nem bájcsevegni jöttünk. - horkant fel Harry, miközben a kezemet egy percre sem volt hajlandó elengedni.
- Azt rögtön gondoltam. Kislányom, hát te is itt vagy? - olyan ütemben változott meg a hangja, amit még ezelőtt sosem hallottam.
- Itt és beszélni is akarok veled.
- Én hallgatnálak, de túl sokan vannak. Kimennétek, hogy négyszemközt beszélhessek a lányommal?
- Szó sem lehet róla. - csattant fel Harry.
- Kérlek Harry, nem lesz bajom.
- Nem tetszik ez nekem Lena, nem akarlak egyedül hagyni vele. - mutatott rá teljes undorral.
- Tudom, de ha mind itt vagytok nem fog velem őszintén beszélni.
- Rendben, de itt leszek az ajtónál, bármi gond lenne, csak kiabálj. - örültem, hogy nem ellenkezik sokat.
- Semmi baj nem lesz.

- Gondolom nem azért jöttél, hogy közöld velem elmehetek. - vigyorgott.
- Eltaláltad. Igazából válaszokért jöttem. 
- Miféle válaszokért? - úgy tett mint, aki nem tudja, hogy mire gondolok.
- Miért tetted ezt velem?
- Nem volt más választásom. - vont vállat.
- Nem volt más választásod? Te most szórakozol velem? - csattantam fel, mert a düh teljesen elborította az agyamat.
- Nem lehet erre válaszolni. Ebbe születtél bele, így kellett neveljelek.
- Ez hülyeség, te csak a könnyebb utat választottad. Ami neked volt kényelmes. Nem kellett semmi mással foglalkoznod, csak saját magaddal. Ráhagytad a nevelést anyára, aztán meg a dadákra és bébiszitterekre.
- Anyádat hagyjuk. - horkant fel.
- Miért?
- Gyáva volt. Elszaladt a szerelmünk elől.
- Te tényleg ennyire hülye vagy? Anya nem gyáva volt, te üldözted el a viselkedéseddel, ahogyan engem is. Miattad hagyott el az anyám, alig tíz évesen. Szükségem lett volna rá baszki és te kurvára elbasztad az életemet.
- Ne túlozz, annyira nem volt rossz gyerekkorod. Mindent megkaptál, amit akartál.
- És azt hiszed ez elég?
- Miért nem?
- Kurvára nem. Tudod mire lett volna szükségem? Szeretetre, az anyámra és egy apára, aki vigyázott volna rám.
- Egy valamit nem vethetsz a szememre. Igen is vigyáztam rád.
- Te ezt annak nevezed? Nem vigyáztál rá, hanem uralkodtál felettem, ahogy egykoron anyán is. Nyolc évesen végig kellett néznem egy ember halálát és te csak annyit tudtál mondani nekem, hogy szokd meg. Milyen apa az ilyen? Sőt, milyen ember vagy te? Semmilyen.
- Nem vagy sokkal különb nálam.
- És vajon miért nem?
- Kérdezd a szív szerelmed.
- Harrynek semmi köze, ahhoz aki lettem. Csak neked, te tettél tönkre, te kényszerítettél, hogy ebben a világban nőjek fel és ezt lássam. Tudod milyen az, amikor a vért és a halált tartod normálisnak, alig tízen évesen?
- Tudom. Én is ebben nőttem fel.
- És nézz magadra, elbaszott vagy, nem is kicsit.
- Harry sem lesz másmilyen, majd meglátod később. Egykor én is odaadó voltam és szerelmes, egy bolond.
- Sajnállak, hogy ezt gondold. Ez a hozzáállás okozta a vesztedet.
Akkor tudatosult bennem, hogy zokogva üvöltök, amikor Harry megragadta a vállamat és magához húzott szorosan. A hajamat simogatta és azt suttogta folytonosan, hogy nyugodjak meg, minden rendben van. Az igazság az volt, hogy nem voltam rendben. Nem könnyebbültem meg, csak még rosszabb lett. Gyűlöltem őt és most fogtam fel, mennyire hiányzik egy fontos személy az életemből, az anyám.
- Vigyétek innen.- kiabált a többieknek, akik azonnal ki is rángatták a cellából. - Seth haza visz, én is nemsokára megyek utánad. Rendben?
- Rendben. Csak siess.
- Ez csak természetes, mindjárt vége van ennek a rémálomnak, ígérem.
- Tudom. - erőltettem magamra egy mosolyt.
- Ne haragudj, nem kellett volna engednem.
- Én akartam, nem gondoltam volna, hogy ennyire mélyen meg fog ez érinteni.
- Én sejtettem. Este elviszlek valahová, hogy megnyugodj.
- Hová?
- Az legyen meglepetés.



2016. június 1., szerda

Y - 30. fejezet!

Harry


- Hogy micsoda? - kiáltása betöltötte a levegőt, a színe fehérre váltott, ahogy felfogta a szavaim jelentését. Súlyosak voltak és mérhetetlenül nehezek. Egy ember halálhírét hozták, aki több volt, mint egy idegen, egy puszta barát, testvér volt. 
- Nyugodjatok meg. - szólaltam fel, amikor mind egyszerre kezdtek keresztkérdéseket feltenni.
- Hogy nyugodhatnánk meg, hiszen két értékes embert is elvesztettünk Harry? - meglepődtem,hogy mennyire mérges lett.
- Azt hiszed nem tudom? Zayn volt az egyik legjobb barátom és mindannyian a testvérünkként szerettük. Ha valakinek igazán fáj, akkor azok mi hárman vagyunk. - a szám kimondása után fogtam fel igazán, hogy ez mit is jelent számunkra. Ezek után négyen leszünk és a BAD már soha többé nem lesz a régi.
- Fejezzétek be, még az kéne, hogy összeveszettek Zayn miatt. - Liamnek teljes mértékben igaza volt.
- Bocsánat. - szólaltunk fel egyszerre a sajnálatunkat kifejezve.
- Egyébként senki más nem sérült meg az akcióban? - nézett körbe Louis vizslató tekintettel. - Harry?
- Mi van?
- Véletlenül nem lőttek meg megint? - mindenki azonnal nevetni kezdett, ami engem egyben dühössé tett, de közben láttam benne az igazságtartalmat is, hisz sűrűn előfordult, hogy a golyók valamiért bennem landoltak, nem másban.
- Meglőtték. - válaszolt helyettem Liam. 
Annyiszor találtak már el az évek lefolyása alatt, hogy már semmilyen jelentőséget nem tanúsítottam a dolognak. Éreztem én, hogy éget a fájdalom és a vérem is szivárgott még, de már elenyésző mennyiség volt, semmiképpen sem életveszélyes. Épp, hogy csak súrolta a jobb karom külső felét.
- El kéne látni nem? - Lena termett mellettem és a fehér pólóm ujját kezdte feltekerni, hogy megnézhesse az okozott károkat a testemen.
- Nem vészes. - legyintettem és megakartam gátolni a tettében, de olyan erőszakos volt, hogy a karomat bénító fájdalom még erősebb lett, így nem tudtam leállítani.
- Persze, akkor nézd meg a karodat. - lepillantva tényleg nem nyújtott valami szívderítő látványt. Mi a faszért nem érzem én ezt? Fájni fájt, de egyáltalán nem volt egyenes arányban a sebbel, ami rajtam éktelenkedett. Mekkora gáz, hogy egyszerűen hozzászoktam. Néha elképzelem, hogy milyen lenne normális életet élni. Iskolába járni, mint egy normális tinédzser. Állást találni és keményen dolgozni a megélhetésért. Beleszeretni egy csodálatos lányba, megkérni a kezét és családot lapítani. Gyerekeket nevelni, együtt megöregedni. Normális embernek lenni. De vajon jó ez a fajta normalitás? A válaszom határozott nem volt. Nem lett volna rossz ez az elképzelt élet, de mindenképpen dög unalom lett volna és nem az, ami. Nem lett volna igazi és legfőképpen nem lett volna hű hozzám.
- Nem vagyok cukorból, el tudom viselni. 
- Ne szórakozz. - csattant rám, majd az itt kialakított orvosi szobába rángatott. 
- Összevarrhatom? - nézett rám, amikor fészkelődve figyeltem a cselekedeteit.
- Persze, bocsi. - nem hagyott nyugodni az, amit a közelmúltban kitaláltunk a fiúkkal és amiről a lányok mit sem sejtettek ezidáig.
- Harry miért van olyan érzésem, hogy nem mondasz el nekem valamit? - két öltés után le is dobta a bombát.
- Lényegében tényleg nem mondtam még el valamit. - nem titkolhattam tovább, hogy mi volt a tervünk most, hogy elkaptuk az apját.
- Miért csinálod ezt? - fakadt ki és megállt a karom újbóli foltozásával.
- Ne haragudj, de csak a haza felé vezető úton találtuk ki, időm sem volt még elmondani.
- Mi az a nagy terv? - csípőre tett kézzel állt előttem és válaszokat követelt.
- Tudod az apádról van szó. - kezdtem bele, de durván félbeszakított.
- Mi van vele?
- Befejezhetem? - csak némán bólintott. - Köszi. Na szóval, mindig is úgy gondoltam, hogy ha alkalmam lesz rá, akkor megölöm és nem fogom életben hagyni, legfőképpen miattad nem. De most, hogy a markunkban van, képtelen vagyok rá, szintén miattad. Tudom, hogy nem szereted, de hidd el nekem, elveszíteni egy szülőt, akkor is veszteség, ha gyűlölöd őt.
- Te alig néhány órája lőtted le a sajátodat, az miért más?
- Mert én egyszer már lejátszottam ezt, amikor azt hittem, hogy meghalt. Mostanra már nem maradt mit feldolgoznom, de neked talán túl sok lenne ez.
- Azt hiszed, hogy nem tudnák vele megbirkózni? - megcsomózta a cérnát és elvágta, ahogyan az utolsó öltést is befejezte.
- Megtudnál, ebben biztos vagyok, de abban nem, hogy megbánnád-e, hogy engedélyt adtál nekünk a megölésére.
- Engedélyt kérnél? - csodálkozott el.
- Miért ily meglepő ez?
- Ismered te magad? - mosolyodott el kissé.
- Jogos.
- Harry nem érdekelne, ha meghalna, nem szeretem őt, pokollá tette az életemet és vele együtt a tiédet is, sőt a többiekét is. Miatta nem mehetünk vissza Londonba, az otthonunkba.
- Nem fogjuk megölni, ez már eldőlt.
- Akkor?
- Lecsukatjuk.
- Mi? De onnan kifog szabadulni. - idegességében járkálni kezdett, tudtam, hogy még mindig retteg tőle, de már semmi oka nem volt rá, többé már nem, erről gondoskodom.
- Tévedsz. Elintézzük, hogy életfogytiglant kapjon és utolsó napjait a cella rácsai között töltse.
- Mégis, hogyan?
- Az elmúlt hetekben felkeresett minket egy nyomozó, akkor nem is értettük, de aztán rájöttünk, hogy miért nem csukott le minket, amikor ránk talált. Az apádat akarja, kiderült, hogy ő is egy maffia család tagja, de ő ellenzi ezt az életformát, így a másik oldalra állt. Az apád kinyírta az összes rokonát, amiért szembe ment a hagyományokkal. Ő elintézi, hogy soha többé ne lehessen szabad.
- Hol marad a de? Mit ígért nektek cserébe?
- Semmit. Az pont elég, hogy többé nem lép be az életünkbe.
- Készen vagy. - nem várta meg, hogy reagáljak, egyszerűen magamra hagyott, én meg felfogtam, hogy egyedül akar lenni.


* * *


Nehéz boldogságot színlelni. Nehéz úgy tenni, mintha nem érdekelne, mintha nem vennéd észre a szenvedését. Szeret mindent tagadni, elrejteni előlem, de ennyi együtt töltött idő után az átlátás automatikus. Tudom, hogy szomorú. Állítása szerint nem érdekli a dolog, de mégiscsak az apja. Néha azon gondolkozom, hogy helyesen cselekedtem-e abban, amit tettem és amit még tenni készülök. Minden csak nézőpont kérdése. Kétes érzéseim lassacskán felemésztenek és tovatűnik a józan ész, helyette a sípoló hang marad, ami jelzi, hogy pokoli nagy bajban vagyok. Sikító tengerek moraja zúg a fülemen keresztül vér formájában. 
- Figyelj, nem kell eljönnöd. - szögeztem le, hogy nem kell kötelességnek venni-e az egészet.
- Dehogynem. Tudni akarom, hogy miért. Választ akarok kapni a sok kérdésre, amik az év alatt gátat képeztek bennem. - szinte hallottam a hangján, ahogy könnybe lábad a szeme. Nem volt hajlandó rám nézni, amióta beléptem a szobába.
- Ezt megértem, de te is tudod, hogy ennek mi lesz a vége és mi a célunk ezzel az egésszel. - nagy vonalakban vázoltam neki a kialakult helyzetet, de az egészet nem tudhatta, még nem.
- Tudom.
- Akkor azt is meg kell értened, hogy nem akarom, hogy elgyere. - ültem le az ágyra. Sóhajtanom kellett, mert alig kaptam levegőt.
- Te miről beszélsz? Az apámat lassan leadjuk annak a nyomozónak. Előtte beszélni akarok vele, kérdőre vonni, hogy miért bánt így velem. Elakarom mondani neki minden egyes elcseszett érzésemet, amit ő okozott nekem, hogy ugyan úgy szenvedjen, mint egykor én. - egyre jobban forrt benne a düh és csak most tudatosult bennem igazán, hogy mennyire gyűlölettel fordul felé.
- Ezt megértem, de biztos, hogy jó ötlet ennyire felbolygatnod a múlt keserű emlékeit?
- Nyilván nem, de muszáj tudnom, neki muszáj tudnia, hogy mit okozott.
- Rendben.
- Várj. - ragadta meg a kezemet, amikor kiakartam menni a szobából.
- Igen?
- Miért hazudsz nekem? - a levegő is megakadt a torkomon, amikor ezek a szavak elhagyták ajkait.
- Tessék?
- Mi az alku ránk eső része?
- Megismétlem, tessék? - utáltam, hogy előtte képtelen voltam elrejteni a reakcióimat, az érzéseimet, azt, hogy elhallgatok, vagy épp hazudok neki valamiről.
- Ne nézz hülyének és legfőképp ne hazudj nekem.
- Basszus Lena, nem hiszem el, hogy te mindent észreveszel. - sóhajtottam fel.
- Ismerlek Harry. Szóval?
- Tudod elrontod a meglepetést, a jó híreket. Egyszerre akartam elmondani mindenkinek.
- Mond már.
- Jól van. Ha feladjuk apádat a nyomozó elintézi nekünk, hogy ne körözzenek. Vissza mehetünk Londonba és a régi házba.
- Komolyan?
- Teljesen komolyan baby.




2016. május 23., hétfő

Y. - 29. fejezet!

Hoztam nektek a következő részt, ami egyben egy meglepetés, egy bizonyos szülinapos lánynak. 
Nem szaporítom tovább a szót, jó olvasást!

---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Lena


Vannak dolgok, amin egyszerűen képtelenség változtatni. Tőled független dolgok, nem szűnnek meg, ha valamit másképp csinálsz. Nem lehet őket helyrehozni a legnagyobb igyekezet árán sem. Változatlanok maradnak, csupán azért, mert kezdettől fogva, olyanok, amilyenek. Ilyen a család, amibe beleszületsz. Nem tudod megválogatni, vagy tudomást sem venni róla. Állandó, meg nem szüntethető kötelék. És ez kiakasztó. Ahogy az is, hogy Harryt sem vagyok képes megváltoztatni. Mindig is önfejű marad és makacs. Megy majd a saját feje után, akkor is, ha a vesztébe rohan. Most is azt tette. Tehetetlenség járta át a szívemet, amint végignéztem sétáját vissza a régi otthon felé. Ha Liam nem tartott volna szorosan a karjai között bizonyos, hogy utána szaladok. Hiába való volt minden kiejtett szó felé. Meg sem hallotta. A többiek mind a fülem rágták, hogy haladjunk és szálljak be a kocsiba, de képtelen voltam rá.
- Tényleg, csak engem érdekel, hogy mi lesz vele?
- Természetesen nem, de biztonságba kell vigyelek. Ez a parancsa. - Liam átkozott szavai, csak egyre jobban felbasztak.
- Ez a parancs megöli, ha nem csinálunk valamit, mondjuk, most.
- Csak szállj be.
- Nem.
Kirántottam magam a kezemből és teljes hévvel a ház felé szaladtam. Lehet, hogy a vesztünk vár odabent, de inkább együtt vesszünk, ha muszáj.
- Lena azonnal állj meg. - ebben a pillanatban egy kicsit sem érdekelt, hogy mit próbálok elkövetni. A lényeg Harry volt és a biztonsága. A sajátom mellékes tényezővé zsugorodott. Liam sem érdekelt, csak szaladtam amilyen gyorsan csak tudtam. Az ajtó még mindig nyitva állt, így könnyedén bejuthattam a házba, mindenféle akadályozó tényező nélkül. A legnagyobb gondot odabent az okozta, hogy fogalmam sem volt merre menjek. A folyamatosan terjengő vér vas szaga sem könnyítette meg a dolgomat, felfordult a gyomrom tőle és nagy erőkkel kellett dolgoznom rajta, hogy ne legyen úrrá rajtam a rosszullét. A napokban nem ettem említésre méltó mennyiséget, így szinte hihetetlen volt a gyomromban lejátszódó közelharc.
- Normális vagy? - rántott félre Liam és a falnak szegezve szorosan tartott.
- Nyilván nem, de meglep, hogy én vagyok az egyetlen, akinek eszébe jut Harry épsége. - legszívesebben üvöltöttem volna vele, de nem fedhettük fel magunkat, így a hangom alig volt több némi suttogásnál.
- Nem te vagy az egyetlen, de ha ismered eléggé, akkor tudod, hogy ezután szorulni fogunk. - sóhajtott fel. - Pontosabban, én fogok.
- Inkább ez, minthogy a halálba rohanjon.
- Oké. Akkor menjünk. - lökött rajtam egyet az emelet irányába.
- Honnan tudod, hogy merre kell menni? - nekem fogalmam sem volt róla, hogy merre lehetnek. A ház annyira csendes volt, hogy azt is megkérdőjeleztem volna, hogy valaki van idebent.
- Ne feledd, hogy évekig itt laktam, ismerem a ház össze pontját, bele érte a gyenge pontokat is. - kissé túlzónak éreztem a kioktató hangnemet tőle, de megértettem, hogy milyen ideges.
- Mi volt ez? - hatalmas puffanást hallatszott a szemközti szobából, a dulakodás egyértelmű jelei hangoztak fel a levegőben.
- Maradj itt. - Liam azonnal cselekedett és a falnak szorított, hogy ne tudjak mozogni.
- Mi van? Nem fogok itt maradni, nem vagyok kisgyerek, aki nem tud vigyázni a testi épségére. - fakadtam ki.
- Te csak hiszed, a legképzettebb ember is elesik. - halványan megremegett az arca, amit nem tudtam hova tenni. Korábban Harry arcán is hasonló mimikát véltem felfedezni. Egyértelművé tették, hogy kurvára titkolnak előlünk valamit.
- Mi folyik itt Liam, valamit elhallgattok, mi a fene történt útban idefelé?
- Majd mindent megtudsz a ma idejében, most maradj nyugton, kérlek. - hiába használta a kérlek szót, attól még ugyan olyan sértettnek éreztem magam.
- Jó.
- Köszönöm. - néztem, ahogy besétál a szobába, ahol azonnal hangos kiabálás kezdődött. Felismertem a hangot, Harry volt az.

Lassan sétáltam az ajtó felé, tisztán akartam hallani az odabent lezajló eseményeket. Alig tettem rá a fülem az ajtóra, amikor valaki hátulról belemarkolt a vállamba. Azonnal felsikoltottam és szinte a másodperc tört része alatt találtam szemben magam a férfival, aki mosolyogva tekintett le rám.
- Nem kell ijedezni. Mi folyik itt?
- Basszus Seth, a szívbajt hoztad rám. - megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt. - Mit keresel itt?
- Anya felhívott, hogy szerinte segítség kellene a fiúknak, így ide jöttünk a srácokkal. - csak ekkor tűnt fel a folyosó másik oldalán a két másik ember, akik a szobákat térképezték fel.
- Boldogulnak.
- Nekem nem úgy tűnik. - alig fogtam fel, hogy mi történik, amikor Seth félrerántott az ajtó elől, ami kivágódott a helyéről, egy emberi test súlya miatt. Elborzadtam, amikor Harryt pillantottam meg feltápászkodni a földről.
- Mi a fasz. - csattant fel, amikor észrevett. - Nem meg mondtam, hogy menjetek el. Te mit keresel itt?
- Segítek. - vont vállat Seth.
- Nem kell segíteni. - a mondtam második fele alig volt hallható, mivel Des szinte azonnal követte kifelé Harryt és rávetette magát. Alig bírtam nézni, ahogy egymást püfölik teljes erőből. A leginkább az foglalkoztatott, ha ők ketten idekint vannak, akkor bent Liam kivel lehet, mert a hangokból ítélve egyáltalán nem volt egyedül.
- Látod, Harry megint te kerülsz alulra, ahogy annak mindig is lenni-e kellett. - a hányingerem azonnal jelentkezett, ahogy fröcsögő hangja belehasított a levegőbe.
- Nagyon rosszul gondolkozol, sosem fogsz irányítani.
- Lehet téged nem, de a kis barátnődet eléggé lehetett. - nagyon jól tudta, hogy mivel rúghat belé a legjobban, velem. - Tudod, csak azt bánom, hogy nem próbáltam fel. Nyilván nem haragudtál fel, hisz családban maradt volna, nem?
- Kussolsz. - ennyi mérhetetlen dühöt még sosem láttam Harryben. Olyan erővel lendült az ökle, hogy az apja szinte rögtön hátraesett. - Mindig is alábecsültél, de van egy meglepetésem, azt sem tudod, hogy ki vagyok valójában.
Az események olyan gyorsan zajlottak, hogy szinte a követése is lehetetlennek tűnt számomra. Harry szavai fröcsögtek a megvetéstől, miközben az apja halántékához nyomta a kezében szorongatott pisztolyt. Nyilván egy kívülről érkező szemével abszurd volt a jelenet, ahogy egy tehetetlen, földön fekvő férfi semmiféle védekezőképességgel, csak a fia szemébe néz és nyoma sincs rajta a félelem legapróbb jelének sem.
- Húzd csak meg a ravaszt fiam, ez úttal talán valóban sikerülni is fog. De ne feledd, semmiben sem különbözünk.
- Téved. Egyáltalán nem hasonlítanak egymásra. Lehet, hogy régen ismert egy fiút, aki kegyetlen volt és véreskezű, aki nem tisztelte az életet és semmit sem, ami ezzel járt. De, aki most maga előtt áll az egy teljesen más férfi. Lehet, hogy továbbra sem fél bepiszkolni a kezét és soha nem hezitál, ha meg kell húzni a ravaszt és ezáltal kioltani egy életet, de a lényeg változott. Az illető, akire a golyó irányul, nem ártatlan, bűnöző, aki többet árt azzal, hogy él. Harry a szeretetért öl, azért, hogy megvédje, akik fontosak a számára. A rossz hír az, hogy ezt ön sosem fogja megtudni, vagy megtapasztalni és nem azért mert hamarosan megfog halni, mert ebben biztos vagyok. Hanem azért, mert lelketlen, egy kegyetlen zsarnok, akinek sosem adatik meg a legszentebb dolog, hogy szeressen és kegyelmet adjon. - szinte fel sem fogtam, hogy a kis litánia az én számat hagyta el, addig, míg Harry döbbenten rám nem kapta a tekintetét.
- Bevallom, hogy egy valamiért irigyellek. Ő miatt, mert megszerezted, annak ellenére is, hogy egy alattomos gyilkos vagy, aki egyszer talán kinyírja álmában. - frappáns utolsó szavak voltak, mert Harry az utolsó betű elhangzása után, habozás nélkül eresztett golyót az apja fejébe, aki megrezzent ugyan, de minden élet azonnal elhagyta a testét. Határozottan halott volt, végleg.

- Liam- kiáltott fel Harry, amikor tudatosult benne, hogy a barátja még mindig viaskodik oda bent.
- Jól jönne a segítség.
- Lena, kérlek maradj ide kint. - a szemembe nézett, így képtelen voltam neki nemet mondani.
- Rendben.
Ugyan megígértem neki, hogy nem megyek be a helységbe, de pokolian izgatott, hogy ki lehet odabent. Próbáltam hallgatózni, de a harc hangjain kívül semmit nem tudtam kihallani. Érdekes volt, szinte minden ütést hallottam. Megfagyott a vér az ereimben, amikor két lövés harsant a levegőben. Tisztán hallottam Harry hangját, ahogy felkiáltott. Kurva életbe. Tudtam, hogy eltalálták. Az is tudatosult bennem, hogy a másik fél, aki leadta a lövést, most a földön térdre kényszerítve várja, hogy mi lesz a fiúk következő tette. Legnagyobb döbbenetemre, összekötözött kézzel vezettek ki egy férfit, akinek a combja el volt lőve és vér csöpögött belőle. Nem hittem a szememnek, amikor megpillantottam az ismerős vonásokat.
- Apa? - semmi értelme nem volt a kérdő élnek, felesleges volt.
- Kislányom, gondolom örülsz, hogy végre elkaptak? - kacagott fel. Ugyan az a szívtelen vadállat nézett rám, akit mindig is ismertem. Sosem volt az apám, jöttem rá ezekben a percekben. Egy idegen volt, aki az apám álcáját hordta egész életében, és akit gyűlöltem.
- Mérhetetlenül.
- Örülök. Csak vigyázz, nehogy megbánd a beléjük adott bizalmadat. Sokan nem azok, akiknek látszanak.
- Ne aggódj miattam. - nem tudtam tovább a szemébe nézni, így elfordultam és inkább megindultam kifelé, mert tudtam, ezennel vége.

- Seth, vigyétek el hozzátok és jól zárjátok be. - adta ki Liam a parancsot a másik bandának, aki talán mára a szövetségesünkké vált. A mai tettükkel biztosították a hűségüket a BAD-hez.
- Nem lesz gond.
- Ne is legyen. - akadékoskodott Harry, de a szája szegletében megbújó mosoly arról árulkodott, hogy talán elfogadja a testvérét végre.
A többiek még mindig itt voltak, de nem lepődtem meg rajta, hisz senkit nem hagytak volna hátra sosem, még akkor sem, ha a vezetőjük parancsba adta azt. Kiálltak egymásért és tudtam, hogy ez mindig így lesz, amíg csak világ a világ.


* * *


Végre otthon voltunk, ki milyen sérülésekkel, de legalább mind éltünk. Néhány kivétellel. Egyet biztosan tudtam, az egyik legjobb barátnőmet Perriet. Miattam hallt meg és átkoztam magam, amiért egyedül elmentem és azt képzeltem, hogy nem kell nekünk segítség. Egy életre megtanultam a leckét, a bűntudat a mellkasomban örökké emlékeztetni fog a veszteségemre. Azonban a sokk a hazatéréssel sem múlt el, rossz előérzetem volt, amikor Harry mindenkit a nappaliba terelt és az összkép hiányos volt, kevesebben voltunk, mint kellett volna.
- Hol van Zayn? - kérdeztem rá, ahogy feltűnt, hogy nem jelent meg. - Neki nem szóltatok?
- Mindig szólni fogunk neki, higgyétek el. Mindig is a csapatunk tagja lesz.
- Miről beszélsz? - kérdezett rá El, amikor látta, hogy Harry szeme könnyes.
- Mind ezért vagytok itt most, hogy elmondjam, Zayn nem jön vissza, soha.
- Kilépett? - hülye kérdések tárházét vonultattuk fel, nem fogtuk fel, hogy mire utal, vagy sokkal inkább nem akartuk.
- Sosem tette volna, önszántából nem. Sajnos az élet léptette ki a sorainkból. Zayn meghalt.




2016. március 4., péntek

Y. - 28. fejezet!

Sziasztok!

Meghoztam a következő fejezetet.
Remélem mindenkinek tetszeni fog.
Jó olvasást hozzá.
Várom a véleményeteket.

Esther xx
-----------------------------------------------------------------------------------------------------------
Lena


Tisztán éreztem a magamhoz térésem után a vér fémes ízét a számban. Hunyorogtam a hirtelen támadt fénytől, az eszméletlenségemnek köszönhető feketeség után. Nem hiszem el, hogy Harry apja él és ki tudja, hogy mit művelt a többiekkel és hova hozott engem. Ahogy körülnéztem a szoba teljesen ismerős volt számomra, ami letaglózott. Minden ugyan olyan volt, mint alig egy éve, csak poros és fakó, ahogy az idő múlása megtette hatását. Sosem hittem, hogy valaha visszatérhetek ide és egyszerre örültem és rettegtem a viszontlátástól. Harry londoni lakásának falai között voltam, a régi szobámban. Odakintről szirénák hangja csendült fel, de nem lettem megkönnyebbültebb, mivel el is tűntek, ahogy felsejlettek. További kutakodás, tüzetesebb tanulmányozás után rájöttem, hogy nem csak a számban érzem a vért, hanem a levegőben is. Mindent betöltött az áporodott bűze és a hányinger azonnal köszöntött. A szoba egészét beborította a vér és annak különböző időrendjei. Volt itt egészen friss, ami közvetlenül mögöttem terült el, ami a csuklómba vájó kötegelőnek volt köszönhető. Iszonyatos fájdalom volt, de meg sem közelítette azt, amit az arcom közvetített. Fogalmam sem volt, hogy mi történhetett velem, de bizonyára nem nyújthattam szép látványt. A maró fájdalom ezt tükrözte, kezdett az egész testemre átszökni. Éles hang hatolt a hallócsontomba, azonnal az ajtó felé kaptam a fejem, ahol megjelent ő. Harry idősebb kiadása, jóképű volt, haja is színben és szerkezetben stimmelt, csak sokkal rövidebb volt. A legrémisztőbb a zöld szempár volt, ami teljesen megegyezett.
- Ezért ne haragudj. - simította meg az ajkamat, mire felszisszentem. Auh.
- Mi a szart tett velem? 
- Elég legyen annyi, hogy kurvára nem vagy könnyű eset. - vonta meg a vállát, mintha az, hogy behúzott nekem egyet, semmiség lenne.
- Még semmit sem látott. - fakadtam ki.
- Azt meghiszem, kemény kis ribanc vagy, azt meg kell hagyni. Értem minek van veled a fiam, te is olyan elbaszott, sötét lélek vagy, mint ő. - ennél nagyobb sértést nem is intézhetett volna felém és ezt pontosan tudta.
- Semmit sem tud maga a lelkéről. - üvöltöttem az arcába.
- Többet tudok, mint te, higgy nekem.
- Mi a faszt akar? - ekkor már sírni tudtam volna a tehetetlenségtől.
- Szerinted cicám? - undorodtam attól, ahogy a "cicám" elhagyta dohányfüsttől bűzlő ajkait.
- Maga beteg. - fröcsögtem.
- Meglehet, de javíts ki, ha tévednék, de szerintem te épp annyira vagy beteg, amennyire én. Hisz egy gyilkosba vagy szerelmes.
- Engedjen el és meglátjuk, hogy én mennyire vagyok gyilkos hangulatban. - szabályosan az arcába köptem.
- Ti ribancok és a mocskos pofátok. - a fejem elfordult a pofontól, ami ököllel talált a bal oldalra. Sírhatnékom támadt és vért kellett köpnöm, mert gyűlni kezdett a számban. Akaratom ellenére is nyeltem a saját vérem.
- Engedjen el.
- Ha te sem fogod be, úgy jársz, mint a kis barátnőd. Teszem hozzá, így mozdulatlanul elég készséges volt, míg megbasztam. - abba az irányba mozdultam, amerre mutatott. Egy vérben fekvő testet láttam. Szőke haját pirosra színezte a testét elhagyó folyadék. Szemei üveggolyókra emlékeztettek. Tudtam, hogy rég halott.
- Perrie. - kiáltottam fel. - Maga beteg állat.
- Jegyezd meg, az vagyok. - felemelte az arcomat és arra kényszerített, hogy a szemébe nézzek. Undorodtam ettől az embertől és attól,amit képviselt. Nem értettem, hogy miként hasonlíthatták az emberek hozzá Harryt, semmi hasonlóság nem volt közöttük. Természetileg biztosan nem, Harrynek volt kedves és odaadó oldala, nem csak a brutalitás jellemezte, ahogy ezt a férfit előttem, aki meg sem érdemelte, hogy apának nevezze magát, mert egyértelműen nem volt az. Hirtelen tisztelni kezdtem Anne-t, hogy annyi évig együtt tudott lenni ezzel a féreggel és aztán volt bátorsága elhagyni őt. Nagy erő kellett egy ilyen lépéshez, mert nyilván önmagától nem hagyta volna, hogy lelépjen tőle. Kérdések sokasága fogalmazódott meg bennem egy szempillantás alatt. 
- Miért van itt?
- Azt reméltem, ennél azért okosabb vagy. - gúnyolódott velem, míg az arcomról nem volt hajlandó levenni a kezét.
- Nem tudok egy elmebeteg agyával gondolkozni. - nem érdekelt az sem, ha újra kezet emelt rám, nem féltem tőle, volt már sokkal rosszabban is részem és azt is átvészeltem. A legnagyobb reményt még is az okozta, hogy tudtam Harry megtalál, mert ebben volt a legjobb, védelmezett engem és a szeretteit.
- Ebben kétségeim vannak kedvesem, elég nagyok. Hallottam a híredet, sőt láttam miket műveltél, amikor az ostoba fiamat kerested. Lényegében lenyűgöztél.
- Nem kell adni a szépet, ennél okosabb vagyok.
- Bizonyára. - nevetett fel. - Hogy válaszoljak az előbb feltett kérdésedre, egy dolog miatt vagyok itt, ami nem más, mint a család.
- Milyen család? - horkantam fel, mert azt biztosra tudtam, hogy hazudik, semmiféle családja nem volt és nem is lesz többé.
- Ha hiszed, ha nem, de nekem fontos a családom, akkor is, ha mind egytől-egyig elárult engem. Azt akarom, hogy újra együtt legyünk. - megdöbbentett, hogy komolyan azt képzelte, hogy ez működhet. Reménytelen volt.
- Valóban úgy gondolod, hogy ez működőképes? 
- Miért ne lenne az? Szeretem a feleségemet, és a gyerekeimet és ők is előbb utóbb belátják, hogy nincs miért küzdeni. Főleg, hogy amint a melléket ábra mutatja, pont abban élnek, amiben én, így nincs miért gyűlölniük. - ebben vitába szálltam volna vele, de semmit nem értem volna el vele, nem gondolkodott tisztán és volt egy olyan érzésem, hogy egyáltalán nem képes rá.
- Szép álom.
- Nem csak álom, ez a valóság lesz, amint elérem, amit akarok.
- Mire céloz?
- Szerinted véletlen, hogy ide hoztalak, hogy mind itt vagytok? - kacagása az egész teret betöltötte és megfagyasztotta a vért az ereimben. - Mind ide fognak rohanni és a te szerepeddel, a fiam kénytelen lesz velem dolgozni, vagy az a csinos kis fejed nem lesz többé ilyen szép, egy lyukkal a homlokod közepén.
- Nem fog sikerülni.
- Dehogynem. Ismerem, a fiam gyenge pontját. - minden szó nélkül az ajtóhoz lépett és kisétált a szobából, majd kulcsra zárta azt, hogy ne menekülhessek.

Nem kellett kimondani azt a gyengeséget, amiről beszélt, szavak nélkül is tudtam, hogy mire gondolt. Rám.


* * * 


Nem akartam kinyitni a szemet, a legszívesebben levegőt sem vettem volt. A vér áporodott bűze beférkőzött az orromba és nem tudtam tőle szabadulni. Nem tudtam ránézni a szoba másik felében lévő testre, aki egykor az egyik legjobb barátnőm volt. Próbáltam álomba ringatni magam, hogy felébredve rádöbbenhessek, hogy az egész csak egy rossz álom, ami meg sem történt. Sajnos ez csak egy szép mese volt, aminek a végét nem akartam senkinek sem elmesélni. Imádkoztam, hogy Harryék minél előbb megtaláljanak minket. Zörgésekre lettem figyelmes oda kintről, majd az ajtónál puffanás hallatszott, mintha lelőttek volna valakit. Görcsbe rándult a gyomrom, annak gondolatától, hogy esetleg valaki közölünk lesz ismételten. Az ajtó kilincse lenyomódott, de mivel zárva volt az illető nem tudott bejönni. Mivel nem voltam teljesen hülye, így egyből rájöttem, hogy nem az itteniek egyik az, aki be akart jönni. Felcsillant a reménysugár, hogy talán máris ránk találtak. Megremegtem, amikor a zárat ellőtték, így az ajtó végre kitárult. Megkönnyebbült sóhaj szakadt fel belőlem, amikor megpillantottam az ismerős göndör fürtöket.
- Jól vagy? - nézett a szemembe, míg kioldotta a kötelet, amivel a fűtőtesthez voltam kötözve.
- Igen. - hazudtam, mert egyáltalán nem voltam rendben.
- Mi történt? - fordult a holttest felé és a szája elé kapta a kezét.
- Fogalmam sincs, mire magamhoz tértem, már így volt. Nem tudtam rajta segíteni. - hallottam, ahogy felzokogtam, de nem hatott a sajátomnak, megtört volt és elgyötört, ismeretlen.
- Nem a te hibád. Menjünk innen. - a karjaiba kapott és sietve szaladt le velem a lépcsőn, végig a hosszú folyosón.
- Kérek Harry Zaynnek még ne mond el. - alig hallhatóan ejtettem ki a szavakat, Harry arca kissé megrezzent, de csak mosolygott rám.
- Nem fogom.
- Liam. - kiáltotta el magát, mire Liam a szemközti szobából előtűnt, nem hittem a szememnek, Gemma és Anne sétáltak mellette csurom véresen.
- Hol vannak a többiek?
- Niall és Lou már kivitték őket. Viszont senkit nem találtunk ide bent. Vagy elmenekült, vagy nem tudom. - vont vállat.
- Lena tudod ki volt az? - tette fel Harry a kérdést.
- Igen. - nem akartam neki elmondani.
- Akkor mond. - szólt rám erélyesebben, amikor nem válaszoltam.
- Az apád.
- Mi van? - kiáltottak fel egyszerre Liammel. - Az nem lehet, hisz halott. Láttam meghalni.
- Valahogy kijátszhatott téged.
- Jellemző. Na menjünk kifelé innen. - kisiettünk a bejáraton és visszanéztünk a házra, ami egykor a biztonságot jelentette a BAD-nek, de most semmi mást nem láttam benne, csak a vért és a rettegést.
A következő pillanatban feltűnt egy alak a legfelső ablakban, nem tudtam kivenni a kilétét a sötétség miatt, de Harry arca megrándult, majd letett a földre.
- Liam helyezzétek őket biztonságba, nekem van egy elintézetlen ügyem az apámmal. - ezzel a ház felé szaladt, én meg nem győztem üvölteni a nevét. A vesztébe szakad.
- Harry.




2016. február 5., péntek

Y. - 27. fejezet!

Sziasztok!

Meghoztam a következő fejezetet.
Remélem mindenkinek tetszeni fog.
Jó olvasást hozzá.
Várom a véleményeteket.

Esther xx
------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Lena


Nem hiszem el. Csak álltam Harry előtt és az elhangzott szavait ízlelgettem. Nem voltam képes felfogni, hogy ennyire alábecsül bennünket. Úgy csinál, mintha féltene, de jól tudom, hogy a mostani cselekedeteinek nem ez az egyetlen oka. Sokkal inkább a bizalmatlansága áll a dolgok mögött, nem bízik meg bennünk és ez rohadtul felidegesített. Értem én, hogy lányok vagyunk, de sok mindent véghez vittünk már és senki sem sérült meg.
- Keressük meg anyádat? - kérdeztem vissza szinte azonnal, ő meg úgy nézett rám, mint egy bolondra, aki nem képes értelmezni az elhangzott szavakat.
- Igen, ezzel mi a problémád? - húzta fel a szemöldökét, amitől legszívesebben arcon csaptam volna. Hülyének néz.
- Nem értem, hogy miért nem csinálhatunk mindent együtt. Nem kell félteni minket Harry. - csattantam fel.
- Nem kell félteni? - nevetett fel. - Jó vicc volt és te sem gondolhatod komolyan, hogy a múltban történtek után az apád közelébe foglak engedni.
- Nem árthat nekem. - szögeztem le.
- Dehogynem és ahogy a dolgok állnak már nincsen sok hátra, hogy akcióba lendüljön. Nem fogom kockáztatni egyikőtök életét sem.
- Tudunk magunkra vigyázni. - kezdtem úgy érezni, hogy nem fogunk előrébb jutni.
- Tudtok? Azt nem hiszem, apád nem egy piti kis bűnöző, akivel a szerencséteknek köszönhetően végezni tudtatok. Ő még a BAD-nek is igen nagy kihívást jelent. Nem fogtok jönni és kész. - csattant fel, majd Louis-sal nem törődve felállt a székből és elszakította a cérnát, ami kiállt a mellkasából.
- Tudod mi a probléma Harry? - kérdeztem rá, miközben a düh szétfeszített belülről.
- Mi?
- Nem bízol bennem. - fakadtam ki. Kurvára nem bízol.
- Tudod, hogy ez nincs így, bízom benned, de nem fogom hagyni, hogy hülyeséget csinálj. - lágyult el az arca.
- Semmit sem hagysz. - mielőtt bármit tudott volna mondani, kiviharoztam a szobából.
Nem jött utánam, így tudtam, hogy a saját igazában hisz és nem hajlandó tárgyalni velem semmiről. Nem érdekelt ez az egész, a nappaliba mentem és mindenkit ide hívtam, hogy tegyük azt, amit legalább engednek. Megkeressük az anyját és a húgát.
- Gyertek.
- Hova megyünk? Azt hittem, nem segíthetünk. - csodálkozott el Perrie.
- Egy valamit tehetünk, családtagokat kell felkutatnunk. - vontam vállat.
- Legalább valami. - érdeklődött El.
- Indulás. - nem foglalkoztam azzal, hogy szóljak Harrynek, vagy bárki másnak. Tettem, amit jónak láttam, a lányok meg nem kérdőjeleztek meg, ami felüdülés volt számomra.

Mivel azt sem tudtam miből indulhatnánk ki, így a helyi hoteleket, panziókat és szállásokat néztük át legelőször. Sehol semmi. Egyikben sem járt hasonló nevű személy évek óta. Ami viszont feltűnt, hogy évről évre visszatérő vendég egy Gemma Fox nevű nő a Royel-ban. Amikor kikértük a recepción a fényképét - amit persze nem önként nyújtottak át a kezünkbe - teljesen le voltam döbbenve. Anne volt a képen, ami minden bizonnyal egy hamis személyit ábrázolt. Szóval nem hazudott, valóban szemmel tartotta Harryt. Itt van a bizonyíték a kezemben. Világossá vált, hogy minden igaz lehet, amit mondott. Persze ettől még továbbra sem tudtuk, hogy hol lehet, így tovább kerestük. Az kiderül, hogy a városban már nincsenek. A következő gondolatom a jelenlegi lak helye volt, így oda tartottunk. Unalmas volt az út és rettentő hosszú. Félúton járhattunk, amikor csörögni kezdett a mobilom.
- Hol vagytok? - hallottam meg Harry dühös hangját a vonal túlsó felén.
- Úton az anyádhoz. - válaszoltam egyszerűen.
- Lena te normális vagy? Halálra aggódtam magam, hogy hol lehetsz. - sóhajtott fel megkönnyebbülésében.
- Nem raboltak el. - forgattam meg a szemeimet, mert biztos, hogy rögtön erre gondolt.
- Ez nem vicces Lena. - csattant fel.
- Nem is annak szántam. Leteszem, mert mindjárt megérkezünk. - hazudtam neki, mert jócskán volt még alattunk kilométer, de cseppnyi kedvem sem volt társalogni.
- Rendben, de ilyet többször, ne csinálj. Ha bármi fejlemény van, akkor hívj. - ezzel bontotta a vonalat.
Kísérteties hasonlóságot véltem felfedezni a beszélgetésünk és egy régen történt, már majdnem elfeledett keserű emlék között.

* * *

Halk léptekkel közlekedek a házban, hogy apám ne ébredjen fel és ne szembesüljön azzal, hogy több órát késtem a megbeszéltnél. A buli, amin részt vettem sokkal jobb volt, mint amire számítottam, így alig tudtam rávenni magam, hogy haza jöjjek. A lépcsőn sasszéztam fel, amikor apám megáll előttem.
- Hol voltál Lena? - csattan fel.
- A buliban. - válaszolok közömbösen, próbálok nyugodt maradni, de belül rettegek, hogy mit fog tenni.
- Tisztában vagy vele, hogy mennyi az idő? - amikor megragadja a kezemet, megdermedek. - Halálra aggódtam magam miattad.
- Ne haragudj. Többé nem fordul elő. - védekeztem.
- Nem is, mert soha többé nem mehetsz el. - rángat rajtam egyet, amitől a fejem azonnal zúgni kezd.
- Mi? Apa ne csináld. - azonnal bánom, hogy kimondtam a szavakat, mert a keze lendül a levegőben.
- Megtanulod mi a rend, vagy megtanítalak rá. - ezzel elsétál, én pedig a földön kötök ki, míg zokogok és könyörgök, hogy anya jöjjön vissza. Annyira hiányzol.

* * *

Megborzongtam az emléktől és a tudattól, hogy sosem fogok kijutni ebből a képtelen és eltorzult véres világból. Ebbe születik az ember és a legrosszabb, hogy sosem menekülhet meg, nem futhat el előle, mert ez az élete.

A régi fájdalom nem tud eluralkodni rajtam, mert megérkezünk és a lányok rögtön kiszállnak a kocsiból. Veszek egy nagy levegőt és visszatuszkolom a szörnyű képeket az agyam legeldugottabb felére, ahonnan nagy erőfeszítés előhozakodni velük. Mindenki külön utakon indul el. Én a bejáraton lépek be Perrievel, a többiek, pedig az udvart fésülik át. 
- Megyek a pincébe, tiéd az emelet. - fordulok a szőke lány felé, aki egyetértését, csak egy gyors bólintással jelzi számomra.
Lassan sétálok le a lépcsőfokokon, míg abban reménykedem, hogy itt megtalálhatjuk őket, mert egyébként semmi más hasznos nem jutott eszembe a megkeresésükkel kapcsolatban. Több ötletem nincsen, hogy merre lehetnek. Oda lent senki sem volt, csak poros bútorok, befőttes üvegek és mindenféle kacat, amit semmire sem használ már az ember, csak raktározza, míg rá nem jön, hogy soha többé nem fog kelleni. Felfelé jöttem, amikor az ajtóban egy férfi állt velem szemben. Ismerősek voltak a vonásai, de nem tudtam volna megmondani, hogy honnan. Pörgött az agyam, de nem jöttem rá, hogy honnan ismerhetem, de egy biztos volt, még sosem láttam ezelőtt. Akkor meg miért ismerős?
- Elnézést, keres valakit? - próbáltam úgy tenni, mintha a ház lakója lennék, mert nem tudtam, hogy a magas férfi mire képes.
- Igen, bár lehet eltévedtem. Ne haragudjon kisasszony, hogy bejöttem, de az ajtó nyitva volt és senki sem válaszolt. Attól féltem, hogy betörés történt. - kellemes hangja volt, de végigfutott a hátamon a szőr, amikor a hangszíne is ismerősen csengett.
- Semmi ilyesmi uram, én voltam a vétlen, elfelejtettem becsukni. - mosolyogtam rá és reméltem, hogy elhiszi minden szavam. - Kit keres?
- Annet keresem, itthon van? - amikor kimondta Harry anyjának nevét, nem tudtam mitévő legyen. Bizonyára az egyik szomszéd lehet és azért ismerős, mert mikor legutóbb itt voltunk, akkor láthattam.
- Sajnos elkerülték egymást.
- Mikor jön vissza? - kezdett feltűnni, hogy előrébb lépked minden mondatánál.
- Elutazott pár napra, pontosan nem tudom.
- Ne hazudj nekem. - annyira ledöbbentem, hogy védekezni is elfelejtettem és a falnak nyomva találtam magam, sajgó fejjel, ahogy bevertem azt.
- Ki a frász maga? - csattantam fel és imádkoztam, hogy valaki meghalljon oda kintről.
- Ostobább vagy, mint gondoltam. Nem látszik a hasonlóság? Des Sytles vagyok. - a világ forogni kezdett velem, ahogy felfogtam, hogy honnan volt ismerős a férfi. úgy nézett ki, mint Harry. Ő az apja, akinek halottnak kéne lenni-e.
- Hogy lehet életben?
- Harry mindig csak fél munkát végez. Egy jó tanács, mindig nézd meg, hogy akit lelőttél valóban meghalt-e. - keserű nevetése hányingerrel töltött el.
- Menjen a pokolba. - ezzel ellöktem magamtól és a nyitott bejárat felé futottam. Előkaptam a mobilomat és tárcsáztam Harryt.
- Lena, minden rendben, senkit sem érek el.
- Harry. - mielőtt folytathattam volna, megcsapta az orromat a klorofill ismerős bűze és tudtam, hogy elfogok ájulni.

Kérlek segíts.



2016. január 8., péntek

Y. - 26. fejezet!

Sziasztok!

Meghoztam a következő fejezetet.
Remélem mindenkinek tetszeni fog.
Jó olvasást hozzá.
Várom a véleményeteket.

Esther xx
-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Harry


- Mindenki rendben van? - tettem fel az első kérdésemet, miután lesétáltam az alaksorba a többiek után. Odafent tiszta volt a terep, senki nem hatolt be a házba és nagyon úgy tűnt, hogy mostanra kint sem tartózkodik idegen ember. A támadást nem tudtam hova tenni, semmi értelme nem volt. Amikor a teraszon álltam simán lelőhettek volna, de nem tették. Pedig abszolult nem voltam felkészülve erre.
- Minden rendben van. - szólalt fel együttes erővel Louis, míg mindenkin végig nézett egyesével, hogy valóban épségben vannak-e. - De ahogy látom veled van egy kis gond.
- Semmiség. - legyintettem, annak ellenére is, hogy a mellkasom azon fele égett és pokolian lüktetett. A felsőtestem ázott a vérben, ami még mindig szivárgott a sebből, de már csak alig. Láttam Lena szemeiben a szörnyülködést, talán ő volt az egyetlen, aki tudta a valódi fájdalmam mértékét. Átlátott az álarcomon, simán alá látott és minden apró próbálkozásomat, hogy úgy tegyek semmi bajom, aláásta.
- Mi volt ez az egész? - kiáltott fel Liam magasba dobva a kezeit, míg egyik lábáról a másikra állt türelmetlenségében.
- Azt hiszem, valamiféle üzenet. - vontam meg a vállamat, ami nem volt túl ésszerű, tekintve, hogy a mellkasom még inkább fájni kezdett.
- De mégis kitől? - Niall volt a következő, aki kérdéseket kezdett feltenni.
- Summers. - amikor ez a név elhagyta az ajkaimat, mindenki néma csendben maradt és félelem költözött a tekintetükbe.
- Micsoda? - nézett rám döbbenten Lena, aki a fejét kezdte ingatni. - Miből gondold ezt?
- Ebből? - húztam elő a zsebemből a kis fecnit, amin a nyilvánvaló üzenet volt látható. Néztem, ahogy átfutja szemeivel a sorokat.
- Ez nem is az ő kézírása. - kételkedett benne, hogy valóban az apja áll-e az elmúlt hónapok eseményei mögött.
- Nem hiszem, hogy ő maga írta volna bármelyik beteg verset is.
- Igazad lehet. - örültem, hogy egyetért velem. - De akkor nem kéne komolyan vennünk, ami ebben áll?
- Fogalmam sincs róla. Az eddigi üzenetei sem voltak túl igazak, de ez a támadás már más kérdés. - gondolkoztam hangosan.
- De mielőtt bármit tennénk, téged varjunk össze. - kapja el a kezemet Lou és felfelé kezd húzni.
- Nem vagyok már gyerek, túlélek egy lövést. - tiltakoztam, de ő meg sem hallott engem.
- Attól még össze kell varrni.


Nem engedtem be senkit a lányok közül a szobában, ahol Louis épp a mellkasomat foltozta össze. Kezdtem úgy érezni magamat, mint egy használt játék, ami már annyira öreg, hogy tele van varrásnyomokkal, ahol az anyag elhasználódása miatt lyukak keletkeztek. Túl sok volt a heg és sebhely a testemen, ezzel is bizonyítva, hogy nem ez a világ legbiztonságosabb életstílusa. Mindenki különböző ötletekkel állt elő, annak kapcsán, hogyan tudnánk végre kiiktatni azt az átkozott Daniel Summerst. A megölése volt az egyetlen célunk, akkor is, ha belül félelem töltött el annak a gondolatától, hogy valamelyikünk kezén száradjon Lena apjának vére. Azt állította kezdettől fogva, hogy őt nem érdekli, megérdemli, hogy valaki elvegye az életét, de nem lehet tudni mi lesz a reakciója abban a pillanatban, ha bekövetkezik a dolog, amiről már annyit beszéltem vele. Tisztán emlékszem az első komoly beszélgetésünkre arról, mi lesz, ha tényleg megöljük.


***


- Figyelj tudom, hogy erről nem akarsz beszélni, hisz már számtalan alkalommal próbáltam felhozni a témát, de muszáj ezt végre tisztáznunk. Nincs sok időnk vacakolni ezzel. - szinte biztosra vettem, hogy leint és kiviharzik a szobából, de helyette mély levegőt vett és egy halk "beszéljünk" hagyta el mesterien ívelt ajkait.
- Tudom Lena, hogy az apáddal minden, csak nem tökéletes a viszonyotok, de a halála végleges lesz, nem fogod tudni vissza hozni. Nem lesz többé és nem akarom, hogy ha én vagy bárki a bandából megöli, akkor arra haragudj vagy okold őt, amiért az apád többé nincs az élők sorában. Most azt állítod, hogy semmi baj ezzel, hogy megérdemli, de mi lesz, akkor, ha ténylegesen vége lesz ennek az egész zűrzavarnak és minden, amit célnak kitűztünk megvalósul? Mit fogsz akkor tenni? - nem válaszolt azonnal, emésztette, amiket neki mondtam. Láttam rajta, hogy valóban átgondol minden egyes szót, ami elhangzott.
- Tudod én is sokat gondolkoztam ezen magamban, többször próbáltam lejátszani a fejemben a történéseket és meg kell mondjam, hogy nem sajnálom az apámat. Teljes mértékben megérdemli a halált, azokért a dolgokért, amit tett. Nála gonoszabb embert nem ismerek. - tudtam, hogy most így gondolja, de nem lehet tudni mi lesz akkor, amikor bekövetkezik.
- Tisztában vagy vele, hogy ezt nem lehet, majd vissza fordítani ugye?
- Persze, nem vagyok hülye Harry. Az apámat készüljük megölni és nem hátráltat semmi, nem akarom, hogy bántson téged, engem, vagy bárki mást. - hajtotta le a fejét kétségbeesésében.
- Tudom édes. - nyomtam egy gyengéd csókot a homlokára. - Csak tudni akartam, hogy mindent értesz.


***


Arra is emlékszem, hogy ez pontosan azelőtt volt, hogy az apja elrabolta őt tőlem. Aztán a fontossági sorrend teljesen megváltozott. Nem érdekelt semmi, csak hogy ő újra biztonságban legyen, mellettem. Cole megölése nem volt a tervben, de az agyam elborulása késztetett arra, hogy szabályosan kirúgjam őt a hatalmas ablakon, aminek következtében több emeletet zuhanva várt rá a megérdemelt halál. Ő sem volt jobb semminél, amiket Lennel művelt az botrányos volt.

- Baszd meg. - kiáltottam fel, amikor Louis először szúrta át a bőrömön a tűt. Nem volt kellemes érzés az egyszer biztos, inkább tetováltattam volna szét a testemet egyhuzamban.
- Ne siránkozz, össze kell varrnom, vagy elvérzel. Melyik a jobb?
- Ha jobban bele gondolok, talán az elvérzés egy kicsivel kecsegtetőbbnek hangzik. - Lou sajátosan vette a humoromat, így kaptam egy jókora öklöst a bal vállamba.
- Miért kell mindent elviccelned? - kérdezte meg szemrehányóan méregetve engem.
- Csak oldom a feszültséget. - vontam meg a vállamat.
- Ne mocorogj már, mert végül nem a sebedet varrom össze, hanem a karodat. - valóban máshol éreztem a szúrást.
- Jól van, de siethetnél kicsit.
- Sietnék, ha engednéd. - az agyamra ment komolyan.
- Harry, akkor most mi legyen? - hallottam meg Zayn hangját mögöttem.
- Meg kell találnunk ezt a szemetet és végre befejezni, amit elkezdtünk. Nem szórakozhat velünk többé. - szinte be sem fejeztem, amikor Lena rontott be a szobába.
- Miért nem jöhetek be? - kiáltott fel, én meg legszívesebben lekevertem volna Liamnek egy jókora pofont, amiért beengedte ide.
- Nem hiszem, hogy ezt látni akarod. - mutattam a sebre, ami már majdnem teljesen össze volt varrva.
- Ne nézz hülyének, én is varrtalak már össze, nem leszek ettől rosszul.
- Jól van. Csak a fiúkkal akartam beszélni arról, hogy mit tegyünk. - közöltem vele a távolmaradásának legfőbb okát.
- Mire jutottatok?
- Arra, hogy minél előbb megtaláljuk az apád, annál jobb.
- Mikor kezdjük? - úgy csinált, mint aki benne van ebben az egészben, pedig az hót ziher, hogy nem engedem egyik lányt sem a közelbe.
- Mi? Ti nem tesztek semmit, majd a BAD elintézi.
- Mi van? - olyan gyorsan közeledett felém, hogy azt hittem lekever nekem egyet, de néhány centire megállt tőlem. - Ugye nem gondolod, hogy tétlenül fogok ülni, míg ti kitudja mit csináltok?
- Nyilvánvalóan ismerlek és tudom, hogy nem teszed azt, amit mondok, akkor sem, ha a biztonságotok a tét. Ezért gondoltam, hogy az üzenet családi részét rátok bízom.
- Micsodát?
- Keressétek meg az anyámat és a húgomat.