Y. - 29. fejezet!

Hoztam nektek a következő részt, ami egyben egy meglepetés, egy bizonyos szülinapos lánynak. 
Nem szaporítom tovább a szót, jó olvasást!

---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Lena

Vannak dolgok, amin egyszerűen képtelenség változtatni. Tőled független dolgok, nem szűnnek meg, ha valamit másképp csinálsz. Nem lehet őket helyrehozni a legnagyobb igyekezet árán sem. Változatlanok maradnak, csupán azért, mert kezdettől fogva, olyanok, amilyenek. Ilyen a család, amibe beleszületsz. Nem tudod megválogatni, vagy tudomást sem venni róla. Állandó, meg nem szüntethető kötelék. És ez kiakasztó. Ahogy az is, hogy Harryt sem vagyok képes megváltoztatni. Mindig is önfejű marad és makacs. Megy majd a saját feje után, akkor is, ha a vesztébe rohan. Most is azt tette. Tehetetlenség járta át a szívemet, amint végignéztem sétáját vissza a régi otthon felé. Ha Liam nem tartott volna szorosan a karjai között bizonyos, hogy utána szaladok. Hiába való volt minden kiejtett szó felé. Meg sem hallotta. A többiek mind a fülem rágták, hogy haladjunk és szálljak be a kocsiba, de képtelen voltam rá.

- Tényleg, csak engem érdekel, hogy mi lesz vele?

- Természetesen nem, de biztonságba kell vigyelek. Ez a parancsa. - Liam átkozott szavai, csak egyre jobban felbasztak.

- Ez a parancs megöli, ha nem csinálunk valamit, mondjuk, most.

- Csak szállj be.

- Nem.

Kirántottam magam a kezemből és teljes hévvel a ház felé szaladtam. Lehet, hogy a vesztünk vár odabent, de inkább együtt vesszünk, ha muszáj.

- Lena azonnal állj meg. - ebben a pillanatban egy kicsit sem érdekelt, hogy mit próbálok elkövetni. A lényeg Harry volt és a biztonsága. A sajátom mellékes tényezővé zsugorodott. Liam sem érdekelt, csak szaladtam amilyen gyorsan csak tudtam. Az ajtó még mindig nyitva állt, így könnyedén bejuthattam a házba, mindenféle akadályozó tényező nélkül. A legnagyobb gondot odabent az okozta, hogy fogalmam sem volt merre menjek. A folyamatosan terjengő vér vas szaga sem könnyítette meg a dolgomat, felfordult a gyomrom tőle és nagy erőkkel kellett dolgoznom rajta, hogy ne legyen úrrá rajtam a rosszullét. A napokban nem ettem említésre méltó mennyiséget, így szinte hihetetlen volt a gyomromban lejátszódó közelharc.

- Normális vagy? - rántott félre Liam és a falnak szegezve szorosan tartott.

- Nyilván nem, de meglep, hogy én vagyok az egyetlen, akinek eszébe jut Harry épsége. - legszívesebben üvöltöttem volna vele, de nem fedhettük fel magunkat, így a hangom alig volt több némi suttogásnál.

- Nem te vagy az egyetlen, de ha ismered eléggé, akkor tudod, hogy ezután szorulni fogunk. - sóhajtott fel. - Pontosabban, én fogok.

- Inkább ez, minthogy a halálba rohanjon.

- Oké. Akkor menjünk. - lökött rajtam egyet az emelet irányába.

- Honnan tudod, hogy merre kell menni? - nekem fogalmam sem volt róla, hogy merre lehetnek. A ház annyira csendes volt, hogy azt is megkérdőjeleztem volna, hogy valaki van idebent.

- Ne feledd, hogy évekig itt laktam, ismerem a ház össze pontját, bele érte a gyenge pontokat is. - kissé túlzónak éreztem a kioktató hangnemet tőle, de megértettem, hogy milyen ideges.

- Mi volt ez? - hatalmas puffanást hallatszott a szemközti szobából, a dulakodás egyértelmű jelei hangoztak fel a levegőben.

- Maradj itt. - Liam azonnal cselekedett és a falnak szorított, hogy ne tudjak mozogni.

- Mi van? Nem fogok itt maradni, nem vagyok kisgyerek, aki nem tud vigyázni a testi épségére. - fakadtam ki.

- Te csak hiszed, a legképzettebb ember is elesik. - halványan megremegett az arca, amit nem tudtam hova tenni. Korábban Harry arcán is hasonló mimikát véltem felfedezni. Egyértelművé tették, hogy kurvára titkolnak előlünk valamit.

- Mi folyik itt Liam, valamit elhallgattok, mi a fene történt útban idefelé?

- Majd mindent megtudsz a ma idejében, most maradj nyugton, kérlek. - hiába használta a kérlek szót, attól még ugyan olyan sértettnek éreztem magam.

- Jó.

- Köszönöm. - néztem, ahogy besétál a szobába, ahol azonnal hangos kiabálás kezdődött. Felismertem a hangot, Harry volt az.

Lassan sétáltam az ajtó felé, tisztán akartam hallani az odabent lezajló eseményeket. Alig tettem rá a fülem az ajtóra, amikor valaki hátulról belemarkolt a vállamba. Azonnal felsikoltottam és szinte a másodperc tört része alatt találtam szemben magam a férfival, aki mosolyogva tekintett le rám.

- Nem kell ijedezni. Mi folyik itt?

- Basszus Seth, a szívbajt hoztad rám. - megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt. - Mit keresel itt?

- Anya felhívott, hogy szerinte segítség kellene a fiúknak, így ide jöttünk a srácokkal. - csak ekkor tűnt fel a folyosó másik oldalán a két másik ember, akik a szobákat térképezték fel.

- Boldogulnak.

- Nekem nem úgy tűnik. - alig fogtam fel, hogy mi történik, amikor Seth félrerántott az ajtó elől, ami kivágódott a helyéről, egy emberi test súlya miatt. Elborzadtam, amikor Harryt pillantottam meg feltápászkodni a földről.

- Mi a fasz. - csattant fel, amikor észrevett. - Nem meg mondtam, hogy menjetek el. Te mit keresel itt?

- Segítek. - vont vállat Seth.

- Nem kell segíteni. - a mondtam második fele alig volt hallható, mivel Des szinte azonnal követte kifelé Harryt és rávetette magát. Alig bírtam nézni, ahogy egymást püfölik teljes erőből. A leginkább az foglalkoztatott, ha ők ketten idekint vannak, akkor bent Liam kivel lehet, mert a hangokból ítélve egyáltalán nem volt egyedül.

- Látod, Harry megint te kerülsz alulra, ahogy annak mindig is lenni-e kellett. - a hányingerem azonnal jelentkezett, ahogy fröcsögő hangja belehasított a levegőbe.

- Nagyon rosszul gondolkozol, sosem fogsz irányítani.

- Lehet téged nem, de a kis barátnődet eléggé lehetett. - nagyon jól tudta, hogy mivel rúghat belé a legjobban, velem. - Tudod, csak azt bánom, hogy nem próbáltam fel. Nyilván nem haragudtál fel, hisz családban maradt volna, nem?

- Kussolsz. - ennyi mérhetetlen dühöt még sosem láttam Harryben. Olyan erővel lendült az ökle, hogy az apja szinte rögtön hátraesett. - Mindig is alábecsültél, de van egy meglepetésem, azt sem tudod, hogy ki vagyok valójában.

Az események olyan gyorsan zajlottak, hogy szinte a követése is lehetetlennek tűnt számomra. Harry szavai fröcsögtek a megvetéstől, miközben az apja halántékához nyomta a kezében szorongatott pisztolyt. Nyilván egy kívülről érkező szemével abszurd volt a jelenet, ahogy egy tehetetlen, földön fekvő férfi semmiféle védekezőképességgel, csak a fia szemébe néz és nyoma sincs rajta a félelem legapróbb jelének sem.

- Húzd csak meg a ravaszt fiam, ez úttal talán valóban sikerülni is fog. De ne feledd, semmiben sem különbözünk.

- Téved. Egyáltalán nem hasonlítanak egymásra. Lehet, hogy régen ismert egy fiút, aki kegyetlen volt és véreskezű, aki nem tisztelte az életet és semmit sem, ami ezzel járt. De, aki most maga előtt áll az egy teljesen más férfi. Lehet, hogy továbbra sem fél bepiszkolni a kezét és soha nem hezitál, ha meg kell húzni a ravaszt és ezáltal kioltani egy életet, de a lényeg változott. Az illető, akire a golyó irányul, nem ártatlan, bűnöző, aki többet árt azzal, hogy él. Harry a szeretetért öl, azért, hogy megvédje, akik fontosak a számára. A rossz hír az, hogy ezt ön sosem fogja megtudni, vagy megtapasztalni és nem azért mert hamarosan megfog halni, mert ebben biztos vagyok. Hanem azért, mert lelketlen, egy kegyetlen zsarnok, akinek sosem adatik meg a legszentebb dolog, hogy szeressen és kegyelmet adjon. - szinte fel sem fogtam, hogy a kis litánia az én számat hagyta el, addig, míg Harry döbbenten rám nem kapta a tekintetét.

- Bevallom, hogy egy valamiért irigyellek. Ő miatt, mert megszerezted, annak ellenére is, hogy egy alattomos gyilkos vagy, aki egyszer talán kinyírja álmában. - frappáns utolsó szavak voltak, mert Harry az utolsó betű elhangzása után, habozás nélkül eresztett golyót az apja fejébe, aki megrezzent ugyan, de minden élet azonnal elhagyta a testét. Határozottan halott volt, végleg.

- Liam- kiáltott fel Harry, amikor tudatosult benne, hogy a barátja még mindig viaskodik oda bent.

- Jól jönne a segítség.

- Lena, kérlek maradj ide kint. - a szemembe nézett, így képtelen voltam neki nemet mondani.

- Rendben.

Ugyan megígértem neki, hogy nem megyek be a helységbe, de pokolian izgatott, hogy ki lehet odabent. Próbáltam hallgatózni, de a harc hangjain kívül semmit nem tudtam kihallani. Érdekes volt, szinte minden ütést hallottam. Megfagyott a vér az ereimben, amikor két lövés harsant a levegőben. Tisztán hallottam Harry hangját, ahogy felkiáltott. Kurva életbe. Tudtam, hogy eltalálták. Az is tudatosult bennem, hogy a másik fél, aki leadta a lövést, most a földön térdre kényszerítve várja, hogy mi lesz a fiúk következő tette. Legnagyobb döbbenetemre, összekötözött kézzel vezettek ki egy férfit, akinek a combja el volt lőve és vér csöpögött belőle. Nem hittem a szememnek, amikor megpillantottam az ismerős vonásokat.

- Apa? - semmi értelme nem volt a kérdő élnek, felesleges volt.

- Kislányom, gondolom örülsz, hogy végre elkaptak? - kacagott fel. Ugyan az a szívtelen vadállat nézett rám, akit mindig is ismertem. Sosem volt az apám, jöttem rá ezekben a percekben. Egy idegen volt, aki az apám álcáját hordta egész életében, és akit gyűlöltem.

- Mérhetetlenül.

- Örülök. Csak vigyázz, nehogy megbánd a beléjük adott bizalmadat. Sokan nem azok, akiknek látszanak.

- Ne aggódj miattam. - nem tudtam tovább a szemébe nézni, így elfordultam és inkább megindultam kifelé, mert tudtam, ezennel vége.

- Seth, vigyétek el hozzátok és jól zárjátok be. - adta ki Liam a parancsot a másik bandának, aki talán mára a szövetségesünkké vált. A mai tettükkel biztosították a hűségüket a BAD-hez.

- Nem lesz gond.

- Ne is legyen. - akadékoskodott Harry, de a szája szegletében megbújó mosoly arról árulkodott, hogy talán elfogadja a testvérét végre.

A többiek még mindig itt voltak, de nem lepődtem meg rajta, hisz senkit nem hagytak volna hátra sosem, még akkor sem, ha a vezetőjük parancsba adta azt. Kiálltak egymásért és tudtam, hogy ez mindig így lesz, amíg csak világ a világ.

* * *

Végre otthon voltunk, ki milyen sérülésekkel, de legalább mind éltünk. Néhány kivétellel. Egyet biztosan tudtam, az egyik legjobb barátnőmet Perriet. Miattam hallt meg és átkoztam magam, amiért egyedül elmentem és azt képzeltem, hogy nem kell nekünk segítség. Egy életre megtanultam a leckét, a bűntudat a mellkasomban örökké emlékeztetni fog a veszteségemre. Azonban a sokk a hazatéréssel sem múlt el, rossz előérzetem volt, amikor Harry mindenkit a nappaliba terelt és az összkép hiányos volt, kevesebben voltunk, mint kellett volna.

- Hol van Zayn? - kérdeztem rá, ahogy feltűnt, hogy nem jelent meg. - Neki nem szóltatok?

- Mindig szólni fogunk neki, higgyétek el. Mindig is a csapatunk tagja lesz.

- Miről beszélsz? - kérdezett rá El, amikor látta, hogy Harry szeme könnyes.

- Mind ezért vagytok itt most, hogy elmondjam, Zayn nem jön vissza, soha.

- Kilépett? - hülye kérdések tárházét vonultattuk fel, nem fogtuk fel, hogy mire utal, vagy sokkal inkább nem akartuk.

- Sosem tette volna, önszántából nem. Sajnos az élet léptette ki a sorainkból. Zayn meghalt.