Y. - 22. fejezet!

Sziasztok!

Meghoztam az új részt, remélem tetszeni fog.
Jó olvasást hozzá.
Várom a véleményeteket.

Esther xx
-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Lena

- Harry, lassítanál kérlek? - percek óta beszéltem hozzá, de meg sem hallott, egy fallal elmélyültebb beszélgetést tudnék lebonyolítani, ebben biztos voltam. Nem figyelt rám, csak mereven bámulta az utat és tövig nyomta a gázpedált, nem foglalkozva abszolút a kresz szabályaival. Olyan benyomást keltett, mint egy robot. Azonban a legfurcsább mégis az volt a viselkedésében, hogy nem szólalt meg, percek hosszú sora óta nem hagyta el semmi a telt ajkai, néma volt, azóta, hogy beszálltunk a kocsiba és elhagytuk az anyja házát. Megértettem, hogy sokkolta a dolog, mivel engem sem hagyott hidegen a dolog és át is tudtam érezni az ő helyzetét, mivel az én anyám is hasonlóképpen tett és az sem volt kizárt, hogy nekem is vannak eltitkolt testvéreim valahol a világ másik felén. Mivel fogalmam sem volt arról, hogy hol lehet az anyám vagy, hogy él-e még egyáltalán, de nem is foglalkoztam vele, nem voltam hajlandó rá gondolni, mert annak sírás lett volna a vége. - Most komolyan Harry, kezdesz megijeszteni.

- Megijesztelek? - csattant fel és azonnal az ellentétes irányba rántotta a kormányt, amitől az autó hirtelen irányt váltott és alig fél perc alatt a leállósávban találtam magunkat, amint Harry vörös szemekkel nekem feszül és élesen beszívja, majd kifújja a levegőt, lassan, vontatottan.

- Te is tudod, hogy ez a viselkedés nem normális a részedről. - tisztában voltam vele, hogy ezzel a mondatommal csak még inkább dühössé teszem őt, de rá kellett ébresztenem arra, hogy nem jól kezeli a fennálló helyzetet.

- Miért mi lenne normális tőlem? Te mi a jó kurva eget csinálnál, ha kiderülne, hogy amiben eddig gyanakodtál, mostanra teljesen bizonyossá vált? Sőt, nem elég, hogy meg kell tudnod, hogy az a kibaszott seggfej az öcséd, még az is fennálló probléma, hogy ennek az egyénnek van egy húga is, aki így a tiéd is. Hogy emésszem meg szerinted, hogy az anyám elhagyott engem kisgyerekként és hígan élte mindennapjait két másikkal, akiket bizonyára szeretett, nem úgy mint engem. - ritka pillanatok egyike volt, ha Harry tekintetében megjelentek a könny apró jelei, de ezúttal nem csak megjelentek, de végig is folytak az arcán, ahogy egy fájdalmas kisgyermek nézett velem farkasszemet. Szinte láttam magam előtt az aprócska és ijedt gyereket, aki halálra van rémülve attól, hogy egyedül maradt és többé nincs mellette az édesanyja.

- Fogalmam sincs, hogy mit tennék, de ne tégy úgy, mintha nem tudnád, hogy a kettőnk helyzete szinte egy és ugyan az. Mind a ketten ugyan abban a pokolban éltünk. Nekem sincsen anyám Harry, engem is ugyan úgy magamra hagyott, mert gyáva volt. Kettőnk között az a különbség, hogy én nem akarom őt visszakapni az életembe, mert semmi szükségem rá vagy az apámra. De neked lehetőséged van arra, hogy mindent helyrehozz kettőtök között és elfutsz? De miért? - csak jöttek és jöttek a szavak, de fogalmam sem volt, hogy igaza-e egyáltalán.

- Miből gondolod, hogy érdekelném őt, akárcsak egy kicsit is? Nem keresett fel egyszer sem és még csak nem is hívott fel. Nem érdeklem őt Lena, van saját családja, mit számítok én neki? Semmit. - ezzel elfordult tőlem és visszatért az autópályára, de ezúttal lassabban ment, mint az imént. Hallgatott rám, ahogy mindig is.

- Nem tudhatod. - ismét nem figyelt rám, én meg jobbnak láttam, ha nem feszítem tovább a húrt, tudtam, hogy eléggé ideges azon kívül is, hogy én próbálnék hatni az eszére, amit most minden bizonnyal egyáltalán nem hajlandó használni. Viszont nagyon reméltem, hogy ez a találkozás nem hagy maradandó sebet benne. Féltem, hogy már késő.

***

A kétszárnyú kovácsolt vas kapu, lassan vállt szét egymástól, ahogy az automata motor próbált elbírni a több tonnás ránehezedő súllyal. Egy perc leforgása alatt sikerült megtennie az útját, így már behajthattunk a hatalmas udvarra, ami gyepszőnyeggel volt kirakva teljes hosszában, néhány gömb bokorral szegélyezve, amik tökéletesen egyformára voltak nyírva. Behajtott a garázsba és minden szó nélkül kiszállt az autóból és engem magamra hagyott a kínzó gondolataimmal. Kezdtem rájönni, hogy az elterelő viselkedés talán nem is annyira hülye viselkedés. Harry mindig ezt alkalmazta, ha nem akart valamire hangsúlyt fordítani, úgy tett, mintha az adott probléma sosem létezett volna. Elsiklott felette és nem volt többé hajlandó tudomást venni róla. Nem sokáig maradtam távol, de épp elég ideig ahhoz, hogy halálra rémítsen az a jelenet, ami akkor fogadott, amikor beléptem a lakásba. Azonnal hallottam az éles hangokat, a káromkodást és Harry méregtől csöpögő kérdéseit, amik, csak úgy folytak belőle. Meg sem kellett látnom a nappaliban zajló eseményeket, ahhoz, hogy tudjam kihez beszél. Nagyon rosszkor választotta azt, hogy ide jön, Harry ilyen állapotban mindenre képes, de tényleg bármire.

- Mi a szart keres ez itt? - hallottam a hangját, egyre hangosabban, ahogy befelé közeledtem.

- Veled akart beszélni Hazz, így beengedtük. - szinte biztosra vettem, hogy a fiúk most írták alá szerencsétlen halálos ítéletét.

- Világosan a szátokba rágtam ezerszer, hogy senkit nem engedhettek be a távollétem alatt, erre mit tesztek? Beengeditek ezt a senkit a lakásunkba, pont őt? - ekkor értem ténylegesen utol és pokolian nem tetszett, amit láttam. Harry közvetlenül előtte állt, alig két centire és rá nézve beszélt a fiúkkal, míg tekintete egyértelműen korom fekete volt. Ami sosem jelentett jót.

- Most miért vagy így kiakadva? - Louis kérdése után teljes testével megfeszült és Seth feje mellett a falnak támaszkodott az egyik kezével. Tudtam, hogy nyugtatni próbálja magát ezzel a testhelyzettel.

- Szerintem inkább beszéljen nekünk ez a jómadár, hogy mégis, miért vagyok olyan, amilyen. Nem Seth? - most először mondta ki a nevét a beszélgetés alatt, de a hangja földöntúli volt közben.

- Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz. Én csak azért jöttem, hogy megbeszéljük azt, amit megtudtam Lena apjáról. - valamiért kíváncsivá tett, hogy valóban megtudott valamit, vagy sejti, hogy Harry miért van olyan állapotban, amilyenben.

- Szerintem ennél egy sokkal izgalmasabb közérdekű információ birtokában állsz. - szabályosan ledermedtem, amikor a keze rázáródott a szőkeség ingének nyakára.

- Miről is beszélsz tulajdonképpen? - Seth teljesen nyugodtan beszélt, én meg azon kezdtem töprengeni, hogy tényleg ennyire hülye és nem jön rá, hogy lebukott Harry előtt a kis titkával, vagy annyira jó színész, hogy mindenkit beetethet.

- Ne játszd a hülyét. Van egy rossz hírem, kibaszottul szarul hazudsz. - ez volt a végszó. Ekkor lendült először a keze és telibe találta vele Seth arcát. Mindenki ugrásra kész állt, de mégse tettek semmit. Rajtam meg úrrá lett a pánik, féltem, hogy ennek rossz vége lesz. Láttam rajta, hogy ez alkalommal nem fog leállni. Talán háromszor találta el az arcát, mire abba hagyta és felemelte a fejét, hogy a szemébe tudjon nézni. Mostanra már vér folyt a szája felszakadt részéből, míg szeme alatt kezdett megjelenni a vörös folt, ahogy a szétpattant erek tették a dolgukat a bőre alatt.

- Mekkora poén volt mindig, hogy azzal ugrattak, hogy hasonlítasz rám, a bökkenő csak az, hogy ez nem vicc. - az arcába üvöltötte a szavakat.

- Miről beszélsz Harry? - Louis szólalt meg elsőnek.

- Arról, hogy ez a rohadék ténylegesen a testvérem, csak kurvára hallgatott róla. - mindenki azonnal elhallgatott, ahogy elhangzott ez a mondat.

- Sokáig tartott míg leesett. - Seth hisztérikusan felröhögött, amitől ez alkalommal én vertem volna pofán, hogy elhallgasson, jobban járt volna.

- Úgy kerek, ha mindent tisztázunk. Találkoztam a húgoddal is és nyilván szereted annyira, hogy érdekeljen a sorsa. - nem tudtam, hogy miről beszél, de nem tetszett az, amire célzott. Sajnos tudtam, ha kellene, akkor gond nélkül bántaná a lányt, aki semmiről sem tehet és aki ráadásul a testvére is.

- Mire célzol?

- Én ugyan semmire, de jobban tennéd, ha elkezdenél beszélni arról, hogy akkor ténylegesen miért is csöppentél bele az életünkbe, mert ha nem, akkor azt a kis Gemma fogja bánni. - legszívesebben lekiabáltam volna a fejét, hogy észhez térjen végre. Kezdett úgy viselkedni, mint régen.

- Ne fenyegess ilyenekkel.

- Miért ne? Félted a húgodat Seth? - csattant fel, érezhető volt a hangjában, hogy neheztel rá.

- Valamit elfelejtettél, a te húgod is. - ez volt az a mondta, aminek sosem lett volna szabad elhangoznia. Harry megragadta Seth nyakát és többször a falnak vágta a fejét, míg a srác feje oldalra nem csuklott az ütések erejétől.

- Ne mondj nekem ilyeneket, nem vagytok a testvéreim és sosem lesztek azok. - ekkor gondoltam, úgy, hogy ideje bele avatkoznom, így oda léptem hozzájuk és megfogtam Harry karját.

- Hagyd abba Harry. - halkan szólaltam meg, nem akartam követelőző lenni.

- Ne szólj bele. - minden annyira gyorsan történt, hogy fel sem fogtam mi történt. Hirtelen a padlón találtam magam és a vér fémes ízét éreztem a számban, ahogy a szám felrepedt, majd a levegőben is megéreztem a szagát, míg a fejem éktelenül fájni kezdett. Láttam a vért a kezemen, ahogy oda nyúltam a lüktető területhez. Sara azonnal mellettem termett és felsegített a földről, míg a düh egyre épült bennem aziránt az ember iránt, aki ezer alkalommal ígérte meg, hogy többé nem fog egy ujjal sem hozzám nyúlni. Hazudott.

Nem tudtam volna megmondani, hogy mennyi az idő, de jócskán éjfél után járhatott már. Nem aludtam, ébren voltam. Nem tudtam lehunyni a szemem, ideges voltam és az agyam megállás nélkül pörgette magát. Miért tűröm én ezt el? Miért vagyok ebben benne? Megéri egyáltalán? Mikor válik minden annyira rosszá, hogy a jó már nem lesz marasztaló tényező, nem lesz már értéke? Egyáltalán meglesz még a jelenléte? Vagy örökké elvész a pokol kellős közepén?

A gondolatmenetemet ő szakította félbe, ahogy megjelent az ajtóban. A sötétben is láttam, hogy semmit nem visel, csak a bokszerét. De ez alkalommal sehogy sem hatott rám a kinézete. Lehajtott fejjel közeledett felém. Azonnal elfordultam a másik oldalamra, amikor leült az ágyra és engem kezdett nézni. Megnyaltam az ajkamat, ami éles fájdalommal jelezte, hogy emlékezzek miért érzek úgy, ahogyan. Éreztem, ahogy felém mozdul, majd visszakozik és végül nem érintett meg.

- Lena, kérlek ne haragudj rám. Tudod, hogy nem akartalak bántani. - nem hatott meg a bocsánatkérése, annyiszor hallottam már, hogy mostanra semmissé vált számomra a jelentése. Üres volt és semmilyen.

- Ne fáradj, olyan vagy amilyen, ezen nem tudsz változtatni.

- Tessék? - megbántottam ez egyértelmű volt.

- Hányszor mondtad már, hogy többé nem emelsz rám kezdet? Erre a szám és a fejem is felrepedt, így ne csodálkozz, ha többé nem hiszek neked. - sóhajtása elismerés volt a szavaimra, egyet értett velem.

- Akkor is sajnálom és tudom, hogy ez nem mentség a tetteimre, elbasztam. - ekkor fogta meg először a kezem, de utoljára is.

- Ne érj hozzám. Jobban teszed, ha ezek után békén hagysz egy időre.