Y. - 8. fejezet!

Sziasztok!

Meghoztam a következő részt, amit szerintem már mind nagyon vártatok.
Remélem nem csalódtok, majd benne.
Mindenki véleményére kíváncsi vagyok és szépen meg is kérnélek titeket, hogy osszátok is meg velem az észrevételeket!
Köszönöm! ♥

Esther xx
-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Harry

Végpont. Elértem, hivatalosan is. Azt a bizonyos pontot, amikor nincs visszaút, nincsen megállás, már nem fordulsz vissza és nem is visszakozol többé, csak haladsz előre szüntelen, míg el nem éred azt, amire áhítozol. Számomra ez egy dolgot jelentett és merített ki, a bosszú fogalmát. Bosszúra vágytam egy olyan személy iránt, akit valaha nagyon szerettem és az életemet is feláldoztam volna, hogy ő még egy percig lélegezzen. De most? Mi maradt? Semmi az ég világon, abszolúte semmi. Nap nap után gondolkoztam és járattam az agyamban oly szorgosan mozgó kicsiny fogaskerekeket, de a végeredmény mindig kísérteties hasonlóságot mutatott az előzővel. Egy leírhatatlan érzés kerített hatalmában minden egyes alkalommal, amikor Lena az eszembe jutott. Ami a legjobban zavart ezekben a felelhető érzelmekben, hogy kibaszottul ambivalensnek bizonyultak. Játszottak velem és egymással is. Egy kicsi, egészen kicsi részem még élt a nőért, akiért korábban. Elhitette velem, hogy minden olyan lehet, mint azelőtt, mintha nem adott volna fel, mintha nem tépte volna ki a szívemet a bordáim védelmező öleléséből, mintha nem okozott volna fájdalmat, ami felemészt belülről. A másik felem azonban a vérére szomjazott és saját magamat is megijesztettem azzal, hogy ez a rész mennyire domináns. Mást sem hajt, csak a vérontást, a kioltott életeket, de legfőképp egyetlen egy áldozatra éhezik. Lena Summersre.

- Harry. - Louis éles hangja követett, ahogy előre haladtam, de nem foglalkoztatott, hogy ordít és maradásra akar inteni.

- Ne hátráltass. - szűrtem a fogaim között, hátra pillantva enyhén a vállam felett.

- Nem csinálhatod ezt. - parancsoló hangneme kicseszett dühössé tett, azonnal megtorpantam és megfordulva a tengelyem körül, szembe találtam magam vele.

- Utasítgatsz? - csattantam felé és előre mozdultam, de nem hátrált, nem tartott tőlem.

- Igen, mert a maradék józan eszed is tovaszállt és mindent nyakra-főre követsz el. - nem hiszem el, hogy azt hiszi maradásra bírhat.

- Elfelejted ki vagyok. - kezdtem megváltozni az erőviszonyok és ez egyáltalán nem volt ínyemre.

- Tudom, hogy ki vagy, ezért is kérlek, hogy gondolkozz el, mielőtt cselekszel.

- Pedig nekem nagyon úgy tűnik, hogy mindannyian kezditek elfelejteni. - sosem hagynám, hogy ez megtörténjen.

- Miért? Mert nem akarjuk, hogy hibát kövess el? - előre lendült és a falnak lökött miközben hozzám beszélt.

- Ne kérdőjelezzetek meg, én vagyok a vezér és nektek azt kell tennetek, amit mondok. - kaptam el a pólója anyagát és eltaszítottam magam mellől, a saját érdekében.

- Ne haragudj, de ebben nem veszek részt.

- Mindig ugyan ott tartunk, hogy már nem is bízhatok benned Louis?

- De bízhatsz, csak nem segítek elő egy orbitális hülyeséget. - fintorodott el.

- Nem is kell, megcsinálom magam. - fordultam el, de megállított a kezemhez kapva.

- Mit csinálsz?

- Sétálok? - kérdeztem vissza, mert valóban szükségem volt a nyugtatásra.

- Ahhoz minek kell a kocsi kulcs? - hogy ez minden apró részletre oda figyel, komolyan kiakasztó.

- Sétakocsikázás?

- Ne merj oda menni. - csattant fel és rámarkolt a felkaromra.

- Még egy ilyen parancsoló szó és elbúcsúzhatsz a karodtól egy időre, mert esküszöm, hogy eltöröm. Figyelj a szerepekre, mert ha jól tudom, te alattam állsz és én feletted, nem fordítva. Te teszed azt, amit én mondok, szóval ne is próbálkozz. - végszóra elengedett és éreztem a hátamon, ahogy végig követ a tekintete, amint elhagyom a házat és az ajtó bezárul mögöttem.

A mai napi vezetési stílusomra egyetlen szó lett volna jellemző és kielégítő; őrült. Nem foglalkoztam semmivel, még azzal sem, ha esetleg meglátnának és elkapnak. Már semmi sem érdekelt. Könnyűszerrel lavíroztam el a kocsik között, de nem tudtam megmondani, hogy akkor most gyakorlatilag merre is tartok pontosan. Csak mentem előre, amerre az út vezetett. Sodródtam az árral. Nem tudom, hogy mit vártam ettől a kocsikázástól, de határozottan nem vált be. Nem lettem se nyugodt, változni sem változott semmi. Épp annyira borított el a méreg köde, mint korábban. Lassan elhagytam London területét, sőt több számomra ismeretlen városon és településen hajtottam keresztül. Nem volt úti cél, csak mentem, mentem a semmibe. A bajok akkor kezdődtek, amikor a következő bekötőút ismerőssé vált és tudtam jártam itt, nem is oly rég. Aztán jött a várost jelző tábla. Ashford. Miért jöttem ide? Nem állt szándékomban komolyan itt lenni. Persze akartam találkozni Lenával, de nem így és nem most. Annyira felhúztam magam, hogy félre kellett állnom a legközelebbi parkolóban egy kis kávézó mellett. Leállítottam a motort és a fejemet a kormányra hajtottam. Próbáltam normálisan levegőt venni, de minden kísérletnél a tüdőm fájdalmasan hördült fel és alig jutott bele némi oxigén. Tudtam, hogy mi ez, pánikroham. Mostanában sűrűn előfordult, hogy a mellkasom összeszorult és nem kaptam levegőt, nem láttam és nem hallottam. a szívem eszeveszett dübörgésén kívül semmi se volt jelen. Nem tudtam magamról és a külvilágról sem, ami körülvett, mindaddig, míg a roham el nem enyészett. Sajnos a mostani bizonyult a legrosszabbnak, vagy negyed órán keresztül feküdtem a kormányon és imádkoztam, hogy ne kapjak szívrohamot, akkor is, ha tudtam ez nem valós, csak az agyam teszi, nem a testem. Pillanatra felnéztem, amikor az úton egy ismerős férfi haladt át, nyomában egy nővel. Seth volt az, bármikor felismertem volna, de azt nem tudtam innen kivenni, hogy ki a nő vele. Azonban, ahogy jobban megnéztem, rájöttem. Lena volt, csak még most is szokatlan, hogy szőke haja helyett barna fogad, így nehezemre esik elsőre felismerni. Láttam már többször így, de még mindig a szőkét keresem, ami sokkal jobb volt hozzá, azzal volt önmaga. Egyértelmű volt, hogy veszekedtek. Lena a következő pillanatban sarkon fordult és elviharzott, én meg csak ültem és döbbenten figyeltem a jelenetet, amit fel sem fogtam igazán. Mi a faszomat keres ez egyáltalán Lena közelében? Értem én, hogy itt van mivel megkértem, hogy figyelje őket, de nem arról volt szó, hogy kettesben fognak járogatni reggelizni. Annyira felment bennem a pumpa, hogy kivágódtam a kocsiból és egyenesen Seth felé közeledtem. Nem vett észre mivel háttal állt nekem, így váratlanul érte, amikor a sikátorba rángattam és a falnak szegeztem a nyakát markolva jó szorosan.

- Harry? Te mit keresel itt? - hangja elhaló volt és egyben meglepett is.

- Inkább te mi a jó büdös kurva eget csinálsz itt Lenával? - kiabáltam fele az arcába és jobban ráfogtam a nyakára, szinte éreztem, ahogy a nyelőcsöve két oldala összepréselődik.

- Leszállnál rólam?

- Nem. Válaszolj. - ordítottam vele és egyre csak dühösebb voltam.

- Semmit Harry, csak figyelem, ahogy megbeszéltük. - hangja mostanra suttogássá halkult a kezem alatt.

- Szerintem meg átléptél egy határt azzal, hogy beszélgetsz vele és összejártok. Megfigyelésről volt szó, nem barátkozásról.

- Tudom, de gondoltam, ha a bizalmába fogad, akkor többet elárul nekem arról, amit veletek tett. - végül is nem volt hülyeség, amit mondott.

- Nekem édes mindegy, csak ne lépd át a munka és a magánélet vékony határát, főleg ne vele, mert attól, hogy nem vagyok vele, ő hozzám tartozik. - löktem rajta egyet, ezzel is a szavaimat nyomatékosítva.

- Nem a tiéd. - meglepett a reakciója.

- De, nagyon is az én tulajdonom. - elengedtem és láttam, ahogy végig csúszik a tégla falon a  földre hullva.

***

A düh mindig rossz tanácsadó tudom én, de akkor sem érdekel. Látnom kell őt, beszélnem vele, megtudni bármit, csak a közelében lenni. Sajnos nem tudom mostanra, hogy a régi szerelem vezet vagy az új érzés, a düh, ami megjelent iránta nem is oly rég. Automatikus volt minden mozdulat, ahogy elértem a házhoz, az apja házához, ahol tartózkodott. Voltam már itt, nem egész egy hete, de akkor elmenekültem előle, mielőtt túl közel lett volna hozzám. Többször voltam már nála, de mindig elértem, hogy képzelgésnek gondoljon és az őrületbe kergessem általa. Ez volt a célom, hogy szenvedjen annyira, amennyire én, amikor rájöttem az árulására. Tisztában voltam vele, hogy kezdte magát őrültnek hinni, de nem érdekelt, hisz élveztem, ha egy kicsit is, de azt tettem. Viszont ma este nem játszom többé az eszével, nem fogok a sötétben feltűnni, nem fogom az ablakát dobálni, majd köddé válni. Szembe állok vele és meglátjuk, hogy viseli a pokol égető tűzét, amit én vonok rá.

Kinyitottam a vas kaput, ami ez alkalommal sem volt bezárva és egyenesen a hátsó terasz ajtajáig haladtam, ahol a zárt ajtó miatt betörtem az alsó ablakot és kinyitottam az elfordított zárat. Úgy látszik tényleg félni kezdtek, mert eddig nem volt zárva sosem, de engem ez sem állíthat meg. A lépcső azonnal elém tárult és elindultam az ismerős sorokon felfelé. Lena szobája előtt még utoljára haboztam mielőtt felemeltem a kezem és lenyomtam a kilincset. Az ajtó hangtalanul kitárul és én besétáltam rajta. Az ágyában feküdt és ahogy néztem aludt már, bár nem csodálom, hisz éjfél is elmúlt mostanra. Oda sétáltam elé és közvetlenül fölé hajoltam, hogy szemügyre vehessem arcát és rezdüléseit. Békésen szuszogott, én meg nem tudtam levenni róla a tekintetemet. A következő pillanatban viszont olyat tett, amire nem számítottam. Egyenesen rám nézett. A sokk azonnali volt, ahogy felhúzta magát egy másodperc alatt és utánam kapott, de én hátrébb húzódtam, hogy ne érhessen el.

- Harry? - hangja kétségbeesett volt és hitetlenkedő.

- Hello Baby. - köszöntem neki, mire ő előre lendült és feltérdelt. Combjai kilátszódtak a parányi fehérnemű szettben, amiben aludt. A látvány őrjítő volt.

- Komolyan itt vagy? - egyre közeledett felém, de nem akartam, hogy hozzám érjen, mert annak rossz vége lett volna. Vagy megütöm vagy megdugom.

- Szerinted? - kérdeztem vissza.

- Én már semmit sem tudok.

- Itt vagyok.

- Hol voltál eddig? - sírva kérdezte és nem tudtam hova tenni a kérdést sem és a tetteit sem. Minek sír?

- Minek kérdezed?

- Mi van? - de kurva jól játszik.

- Pontosan tudod, hogy hol voltam, hisz miattad kerültem oda. - szűrtem a fogaim között.

- Miről beszélsz te? Eddig kerestünk titeket és azt sem tudtuk, hogy élte-e még.

- Vicces vagy, nem rémlik, hogy feladtál és miattad letartóztattak? - léptem hozzá közelebb és elkaptam a haját és lehúztam a fejét, mire fájdalmában felnyögött.

- Harry. - nyöszörögte a nevemet.

- Elárultál és pontosan tudod, hogy mi vár az árulókra baby. - hajoltam a füléhez és bele suttogtam.

- Nem tettem semmit, azt sem tudtam hol vagy. Majd bele őrültem a hiányodba. - felsikoltott, amikor újra bele markoltam a hajába.

- Nem veszem be. - löktem hátra.

- Állj le. - kiáltott rám, amikor az ágyra másztam és fölé magasodtam.

- Még el sem kezdtem és tudom, hogy azt fogod kívánni bár ne jöttem volna vissza soha többé. - lenyomtam a matracra és a csípőjére ültem.

- Miért csinálod ezt? - sírt fel, ahogy fájdalmasan bele haraptam a kulcscsontjába.

- Egyszerű, bosszú.

- Hagyj. - próbált lelökni magáról.

- Egy valamit mondok neked és ahhoz tartsd magad. Döntsd el melyik oldalon állsz vagy ne állj az utamba többé.