2015. október 22., csütörtök

Y. - 21. fejezet!

Sziasztok!

Meghoztam a következő fejezetet.
Remélem tetszeni fog.
Jó olvasást hozzá.
Várom a véleményeteket.

Esther xx
-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Harry



Kezdtem úgy érezni, hogy még sem volt jó ötlet magammal hozni Lenát. Láthatóan nagyon ideges volt, míg szótlanul vezettem és nem igazán foglalkoztam azzal a ténnyel, hogy gyakorlatilag mellettem ül, én meg levegőnek nézem őt. Még mindig rettentően haragudtam rá a történtek miatt és minél többet gondolkoztam rajta az érzés csak úgy erősödött bennem. Egyértelmű volt, hogy pokolian féltem a helyzettől. Féltettem őt magát, féltettem a testi épségét, de ha lehet a lelki állapota iránt sokkal nagyobb gonddal voltam. Mennyi életet képes kioltani az ember, mielőtt az megváltoztatná? A kérdés adott és a legrosszabb ebben mindaz, hogy tudtam rá a választ. Saját tapasztalat, hiszen velem is megtörtént. Bármily hihetetlen, de nem mindig voltam ennyire kegyetlen és érzéketlen mások iránt. Valaha én is normális voltam, teljesen átlagos értékrenddel. Aztán eljött a holtpont és kifordultam önmagamból, szó szerint. Ez tényleg az a dolog, amit a szó szoros értelmében vehet az ember, ha megtörténik vele. Sosem akartam ártani senkinek, amikor fiatal voltam. Egy bogár életét sem veszélyeztetem akkoriban és nézzenek rám mi lett velem mostanra. Senki élete nem foglalkoztatott, járulékos veszteségnek gondoltam csupán őket. Szörnyű, ezzel magam is tisztában vagyok, de egy eltorzult lelket már nem lehet megmenteni, örökre kisiklott lesz és ezt a furcsa, fordított világot fogja a valóságnak gondolni, akkor is, ha tudja, hogy nem ennek kéne a kézenfekvőnek lenni számára. Így éltem én nap nap után és semmiféle megbánás és lelkiismeret furdalás jelét sem mutattam, konkrétan nem éreztem semmit, csak a puszta ürességet. Ha meg kéne fogalmaznom ezt a lelkemet betöltő érzést, ami felemészt és bennem kering, talán a sötétség lenne rá a megfelelő szó. Egyetlen dolog tud beférkőzni ebbe az állapotba és némiképp megtörni ezt, a fény és számomra ezt csak egyetlen személy jelenti és az iránta érzett érzéseim. Tudom, hogy mindenre Lena a megoldás és nem veszíthetem el az éltető erőt, ami megakadályozza, hogy teljesen elveszítsem a fejem és egy olyan személlyé váljak, aki talán sosem akartam volna lenni. Mielőtt találkoztam vele már éreztem a szelét, a halál nagyon közel férkőzött hozzám és a csókját mérte rám. Ezért is féltem őt annyira mindentől, de legfőképp magamtól és most már önmagától is, mert egyértelmű, hogy megváltozott, nem az a nő, akibe egykor beleszerettem. A kérdés már csak az, hogy a változás milyen irányba indult el? A választ viszont nem akarom rá megkapni, mert nagy valószínűséggel óriásit csalódnék.

Láttam, ahogy az ujjaival dobol a kesztyűtartón és kifelé figyel, feltehetőleg a tájat figyelve. A fák foltokként suhantak el mellettünk a felvett sebesség hatására. Nem tűnt számomra valódinak, olyan hatást keltett, mintha egy festményt néztem volna, amit pacák és foltok sokasága alkotott meg. Az utóbbi időben sokszor gondoltam úgy, hogy ez nem a valóság, hogy csak álmodom és bármelyik pillanatban magamhoz térhetek az engem körülvevő szürreális világból, de ez sosem következett be. Minden alkalommal ugyan az történt, rá kellett jönnöm, hogy ez a kínzó valóság, bármennyire is fájt a felismerés. Talán most is ez elől menekülök, ezért nyomom tövig a gázpedált és kényszerítem a motort a letiltásra, hogy meneküljek valami elől, ami nem is létezik. De miért teszem ezt? Miért vagyok képtelen szembenézni a valósággal, bármennyire legyen az szívfacsaró vagy kegyetlen? Miért futok el? Miért térek le az első lehetőségnél, ahelyett, hogy megbirkóznék vele és elfogadnám? Ez mind olyan kérdés volt, amire magamtól sosem fogom megkapni a választ. Nem mondanám magam gyávának, de ebben határozottan a könnyebbik utat választottam folyamatosan. Lena sosem könnyítette meg a helyzetemet, ő beszélni akart ezekről, amikor az én megoldásom kézenfekvő volt, a félresöprés. Tudom, hogy miért hívtam magammal, már emlékszem rá. Tudat alatt is tudtam, hogy ha egyedül jövök, akkor nem érem el a célt soha. Az utolsó kihajtónál letértem volna és sosem értem volna el oda, ahova elindultam. Mindig ezt tettem, mert könnyebb volt és kevésbé fájó. Áltattam magam, hogy még mindig jobb, ha nem tudod mi lett volna, ha oda mész és szembenézel vele, mintha a megérkezéskor csalódnod kellene, mert nem azt kaptad, amire számítottál. Ez alkalommal képes leszek rá? Képes leszek végig menni az úton, anélkül, hogy egyszer is próbálkoznék a szökéssel? Nem.

- Harry, mit csinálsz? - sikításnak hallottam magam mellől a hangját, de tudtam, hogy nem emelte fel a hangszínét, csak a vér zúg a fülembe és süvít, annyira, hogy alig hallom a körülöttem feltűnő zajokat.
- Nem megyek oda. - szögeztem le, míg tovább hajtottam a kijáraton, ami az anyámhoz vezetett volna.
- Mi van? Itt kellett volna letérned. Miért teszed ezt? Miért indultunk el egyáltalán, ha nem is akarod megtenni? Nem akarsz választ kapni a kérdéseidre?
- Nem. - egyszerű válasz volt és én lezárásnak tekintettem mindezt, de ő nem.
- Miért? - kiáltott fel és elrántotta a kormányt, aminek következtében a leállósávban találtam magunkat és a féktávolság egyértelmű hiánya miatt, alig tudtam megállni a szalagkorláttól pár centire.
- Megőrültél? - megfájdult a torkom, ahogy üvöltöttem vele.
- Nem annyira, mint te.
- Mikor lettél ennyire kibaszottul felelőtlen? - legszívesebben megfojtottam volna a puszta kezemmel.
- Talán akkor, amikor te kibaszottul hülye lettél. - még sosem hallottam ezelőtt így beszélni és komolyan megijesztett a csillogás a szemében, amit a sajátomban kéne látnom, nem az övében.
- Fejezd be ezt a viselkedést, mert esküszöm, hogy.. - nem engedte, hogy befejezzem a mondatot, mert azonnal befejezte helyettem.
- Mit teszel Harry? Megütsz? - teljesen lefagytam, amikor ez a kérdés megszületett a levegőben ajkai által.
- Ezt ugye rosszul hallottam és nem tetted fel komolyan?
- Sosem lehet tudni Harry. - láttam rajta, hogy tényleg ezzel számolt. Azt hitte erőszakkal fogom elhallgattatni.
- Nem foglak többé bántani, reméltem, hogy ez már világos számodra.
- Vannak kivételek. - vont vállat, majd ismét kinézett az ablakon és tudtam, hogy befejezte velem a beszélgetést.

Piszkodul haragudtam rá, de tudtam,m hogy igaza van és nem menekülhetek folyton el, ezt meg kell tennem annak érdekében, hogy végre megtudjunk valamit Sethék hirtelen felbukkanásáról és arról, hogy ki játszik velünk ennyire piszkos játékot. Mert egy dolog biztos volt, véletlenek márpedig nincsenek.



***


A kiirt házszámmal álltam szemben és a házat figyeltem. Teljesen átlagos volt, nagy kerttel, ahogy annak egy átlagos családban lennie kellett. Megjegyzendő, hogy ebben nekem sosem volt részem. Lena pár lépéssel előttem volt és épp az egyik kerti szobrot emelte fel, nekem meg fogalmam sem volt, hogy mire készül azzal.
- Mit csinálsz? Ugye nem akarod betörni az ablakot? - kiáltottam rá.
- Miért akarnám betörni? - fordult hátra. - Mindig ezeknek az aljában tartják a pótkulcsot.
- Komolyan? - ezzel nem voltam különösebben tisztában.
- Komolyan. - ezzel felemelte a kulcsot és párszor megforgatta az ujjai között.
- Beszarás. - mosolyodtam el, míg beértem őt és közelebbről is szemügyre vettem a kis, cicát ábrázoló kerámiát, aminek az alja üreges volt és egy kis rejtekhelyet biztosított.
- Menjünk. - ezzel elindult a ház irányába.
- Várj. - azonnal megragadtam a kezét.
- Mire?
- Mi van, ha itthon van és meglát engem? - kissé hülye kérdés volt.
- Mi lenne? Beszélgetsz vele és felteszed neki a kérdéseidet, amik foglalkoztatnak téged.
- Azért ez annyira nem egyszerű. - kopogtam az ajtón, de semmi válasz nem érkezett.
- Szerintem nincsen itthon. - épp az ablakon nézett be, miközben magában motyogott még pár dolgot. - Hé mit csinálsz?
- Szerinted?
- Harry ez betörés. - rosszalló pillantásokat küldött felém.
- Nem, ha van kulcsod. - mutattam fel a kis tárgyat, majd a zárba raktam.
- Áltasd csak magadat.

Belépve a lakásba alig hittem a szememnek, minden annyira átlagos volt és ismerős. Úgy éreztem, mintha jártam volna már itt korábban. A helységet belengő illat is annyira ismerős volt és melegséggel töltötte el a szívemet. A parfümje illata volt. Semmit sem változott, mintha tegnap lett volna, hogy utoljára láttam őt. Végig jártam minden helységet, de a nappali kötötte le a figyelmemet leginkább. Minden tele volt családi képekkel. Ott volt ő, az anyám. Egy számomra teljesen ismeretlen férfi, egy szőke kislány és egy kisfiú. Őket nem tudtam hova tenni. Aztán még több kép következett, ahol már nagyobbak a gyerekek. Végül saját magam kis kori képével néztem farkasszemet.
- Ez te vagy? - hallottam meg a hátam mögül a hangját.
- Igen. - nem tudtam elhinni, hogy megtartotta.
- Látod, szeretett téged, hisz még most is gondol rád. - megszorította a vállamat és valóban szükségem volt erre az apró gesztusra.
- Aha. - ekkor azonban már egy másik fénykép kötötte le a figyelmemet, ahol egy 20-as éveiben járó lány és egy körülbelül egykorú fiú volt látható. Gondolkodnom sem kellett hozzá, hogy tudjam ki a férfi a képen. Legszívesebben darabjaira törtem volna a képet itt helyben, de nem akartam nyomot hagyni magam után. - A kibaszott életbe.
- Mi a baj? - nem válaszoltam, csak a kezébe nyomtam azt az átkozott fotót, ami mindenre bizonyíték volt. - Ez Seth?
- Nagyon úgy tűnik. - levetettem magam a mögöttem található kanapéra és a kezembe temettem a fejemet.
- Mindvégig hazudott nekünk. Tudtam, hogy nem lehet véletlen a hasonlóságotok, ennyire nem. Ő a testvéred. - számomra is hihetetlen volt ez a kijelentés.
- Lena nézd meg a lányt. 
- Ikrek? - kapta a fejét rám és többször megrázta azt.
- Talált. - komolyan nem hiszem el, hogy van két testvérem és az anyám ennyire semmibe veszi, hogy a világon vagyok. Egyértelmű volt, hogy elhagyott engem és egy kicsit sem kért belőlem többé. El volt az új családjával, élt boldogan nélkülem.
- Kik vagytok? - ekkor egy hang szakított félbe minket, ami egyszerre csengett ismerősen és idegenen is. Olyan volt a hangja, mintha anyámat hallottam volna és amint rá néztem az arca is megszólalásig hasonlított rá.
- Seth? - kicseszettül fájt a kérdés, mikor azt hitte a testvére voltam. Bár nem sokat tévedett.
- Attól tartok nem. - ekkor álltam fel, percek óta először.
- Harry? - irreális volt a nevemet hallani egy idegen szájából, akinek én vélhetően nem voltam az.
- Milyen jól informált vagy. - közelebb akartam hozzá férkőzni, de Lena nem hagyta, amint megpróbáltam megragadta a kezemet.
- Halottnak kéne lenned. - valóban a rémületet láttam rajta.
- Ha tudnád hányszor hallottam ezt. Valahogy nem lepődöm meg, hogy az anyád, bocsánat, az anyánk ezt mondta rólam. - hisztérikus röhögés lett rajtam úrrá és tudtam, hogy nem kell sok és valóban megbolondulok.
- Hogy lehet életben?
- Kérdezd meg az anyádat, aki képes volt magára hagyni egy kis gyereket. - vontam vállat.
- Mi?
- Hát nem mondta el? Persze, könnyű volt azt mondani, hogy halott vagyok, hát mennyire.
- Te ki vagy? - ekkor már Lenához beszélt.
- Lena vagyok, Harry barátnője. - nyújtotta felé a kezét, de a lány nem viszonozta.
- Tudod? - alig hallottam ki a kérdését.
- Tudom. - én is tudtam, hogy a maffia világát ecsetelik burkoltan és valóban meg voltam lepve, hogy egyáltalán tud róla bármit is.
- Álljunk meg egy percre. Téged, hogy hívnak?
- Gemma, Gemma Styles. - a világ megfordult körülöttem, amikor kimondta a teljes nevét.
- Az, hogy lehet? - ekkor tudatosult bennem, hogy, ha ő Styles, akkor Seth is az. Egyáltalán nem a féltestvéreim, hanem a vér szerintiek teljes egészében. - Hány éves vagy?
- 23. - a felismerés villámként csapott belém. Ha ő 23, akkor anyámnak már terhesnek kellett lennie, amikor elment, így valóban az apám az ő apjuk is, nem az a férfi, aki a képeken szerepel.
-Menjünk.

Nem foglalkoztam a lány szólongatásával, hogy a nevemet hajtogatja egyfolytában és azzal sem, hogy most tudtam meg kik is ők valójában. A testvéreim.