2015. szeptember 18., péntek

Y. - 20. fejezet!

Sziasztok!

Meghoztam a következő részt, remélem mindenkinek tetszeni fog.
Jó olvasást hozzá.
Várom a véleményeket róla!

Esther xx
-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Lena


Megértettem őt teljes mértékben. Megérdemeltem a teljes szótlanságot, amiben az este folyamán részesített. Mellettem feküdt, de némán, egy szót sem intézett felém, de mégsem tett idegessé, valamiért nem éreztem úgy, hogy levegőnek vagyok nézve. Talán az a tény változtatta meg a helyzet, hogy igaza volt. Valóban felelőtlenség volt a részemről, mind az ötünk részéről, hogy bele kezdtünk ebbe az egész zűrzavarba. De mégis mit tettem volna? Ültem volna zsebre tett kézzel, mint aki jól végezte dolgát és vártam volna a nagy semmit? Aki ismer az jól tudja, hogy az nem én lettem volna. Nem ismertem félelmet és ellentmondást, ha a szeretteimről volt szó, így egy percig sem volt kérdés Harryék eltűnése után, hogy nem fogom csak úgy feladni az első akadálynál és beletörődni abba, hogy nincsen velem. Szerettem őt, így egyértelmű volt, hogy harcolni fogok a végsőkig, míg vissza nem kapom őt. Persze nem úgy sültek el a dolgok, mint azt szerettük volna, de semmi sem az volt, aminek látszott. De akkor is a legjobbat hoztuk ki ebből a képtelen helyzetből. Ha ezért most haragszik rám, akkor csak tegye, de semmit sem bántam meg, a legapróbb kis részletet sem. Mert a lényeg nem változott, itt van velem és szeretem.

Tudtam azonban, hogy valamit tennem kell, hogy előre kell lépnünk ebben az ügyben. Nem fogok megint egy helyben ülni, mint régen, az már nem én lennék, megváltoztam és ezt vállalom is. Ki kell derítenünk az üzeneteket küldő személy kilétét és Sethről és bandájáról is mindent meg kell tudnunk, mert ha akarjuk, ha nem, túl sok a hasonlóság, a véletlen egybeesés, hogy csak úgy elmenjünk mellette szó nélkül és elfelejtsük. Erre se én, sem Harry nem lenne képes, ahogy a többiek sem, akik ennek a háznak a falai között élnek. Első lépésként meg kell találnunk Harry anyját, aki talán tud segíteni valamiben, a legkisebb információ is nagy segítség lehet az előrelépésben. Ezért is ültem le a laptop elé, hogy azonnal hozzá lássak, így az éjszaka közepén az alvás képtelenségem miatt a monitort bámultam a nappali közepén.

- Te meg mit csinálsz? - hallom meg Sara hangját közvetlenül mögöttem.
- Jézus Sara, te egyszer meg fogsz ölni a lopakodásoddal, komolyan mondom. - rendszeresen előforduló tényező, hogy a szívbajt hozza rám az e-fajta felbukkanásaival.
- Ne haragudj nem akartalak megijeszteni, habár ha jobban bele gondolok, eléggé szórakoztató az arckifejezésed. - ekkor hangosa nevetésben tört ki, ami nem volt a legjobb ötlet hajnali kettőkor, amikor rajtunk kívül mindenki aludni akart volna.
- Hallgass már, attól, hogy mi épp nem alszunk mások még szeretnének. - tapasztottam be a száját, hogy végre befogja.
- Bocsi. - süti le a szemeit.
- Engem nem érdekel, én már ébren vagyok, de lehet, hogy a többiek mérgesek lennének, ha ilyenkor felkeltenéd őket a visításoddal.
- Mondasz valamit. Egyébként miért vagy fent? - leült mellém és a képernyőt kezdte vizsgálni.
- Nem tudtam elaludni, így gondoltam valami hasznosat is csinálok. - vontam vállat.
- És mi lenne az, amiből hasznunk származik?
- Meg keresem Harry anyjának lakhelyét.
- Komolyan megakarjátok őt találni? Nekem miért rémlik úgy, hogy halottnak kéne lenni-e? - jogos kérdés volt, hisz egyikünk sem tudott semmit róla, mind abban a hitben éltünk mostanáig, hogy már nem él, akkor is, ha ezt Harry sosem mondta ki kerek-perec.
- Talán azért, mert sosem beszélt róla.
- És ilyen hirtelen miért lett fontos? - olyan kérdéseket tett fel, amikre magam is tudni szerettem volna a választ.
- Nem vagyok benne teljesen biztos, de talán ő választ tud adni nekünk a Seth kérdésre. - legalábbis nagyon reménykedtem benne.
- Szerinted tényleg testvérek? - nézett rám nagy kerek szemeivel.
- Nem tudom mit gondoljak Sara. Kizárt, hogy a véletlen műve legyen a hasonlóság, ahhoz túlságosan egymás kiköpött másai.
- Viszont egy valamitől félek. - nézett rám, majd elhallgatott.
- Mi lenne az?
- Harry reakciójára. Gondolj, csak bele, ha kiderül, hogy Seth a testvére és az anyja szó nélkül új életet kezdett nélküle és soha többé nem kereste, az mekkora sokk lesz neki. Szerintem ő abban reménykedik, hogy téved, hogy Seth nem az öccse. - sajnos nem csak az ő félelme volt ez, hanem az enyém is.
- Egyetértek veled. Mind ismerjük Harryt, így ha beigazolódik, amitől félünk, akkor a dühkitörése lesz a legkisebb gondunk.
- Pontosan, úgy, hogy az anyja érdekében, remélem, hogy mind tévúton járunk.
- A számból vetted ki a szót.
- Várj. Görgess vissza. - ekkor hirtelen témát váltottunk és Sara kikapta a kezemből a kicsi gépet. - Nézd.
- Nem hiszem el, ez tényleg ő. - néztem farkasszemet Harry anyjával, akinek egy Liverpooli újság címlapján virított a mosolygós arca. - Mennyire hasonlítanak Harryvel, elképesztő.
- Nézd ott a címe. - bök a képernyőre, ezzel beszennyezve annak felületét.
- Megtaláltunk Anne Cox.


***


Nem aludtam valami sokat az éjszaka folyamán, de nem érdekelt. Végre megtaláltam Harry anyját, aki a kulcs lehet, ebben az egész katyvaszban. Tudtam, hogy ő is minél hamarabb meg akarná találni, így azonnal kiírtam a címét és a párnámra fektettem azt, hogy amint felkel megtalálja és elmehessen oda a többiekkel. Mindennél jobban szerettem volna vele tartani, de a legkisebb jelét sem látom arra, hogy magával vigyen, az esti események fényében, így remélem, hogy ez egy jó kezdet lesz a megpuhítására. Már csak abban reménykedtem, hogy a címe valós és nem valami régi, már rég elhagyatott helyre küldöm, ahol már az emléke is már csak egy fakó fényképhez hasonló. Minden erőmmel azt kívántam, hogy végre találja meg, végre láthassa ismét és bepótolhassák azt a sok kimaradt évet és minden pillanatot, amiről csak álmodott ezidáig.

Mivel a lányok szerint jobb, ha ma nem vagyunk itthon, így egy csajos napot terveztünk, amit egy kiadós reggelivel indítottunk. Az egyik helyi kávézóba mentünk, ahol isteniek voltak a reggel folyamán fogyasztható ételek. Minden alkalommal, ha ide jöttünk a bőség zavarában választani sem lehetett és ez ez alkalommal sem volt másként. Nem csak az volt a probléma, hogy rántottát vagy péksüteményt szeretnénk-e, hanem az, hogy mindegyikből volt csak húsz féle. Rántottából is különböző variánsokat készítettek, akár saját magad is összeállíthattad a neked megfelelő alapanyagokat hozzá.

- Oké, komolyan mondom, hogy ide többet nem fogunk jönni. Értem én, hogy első a vendég és a válaszék, de ez már túlzás, képtelen vagyok a választásra. - szólalt meg elsőnek Perrie.
- Ezzel nem vagy egyedül. - szólok hozzá. Érdekes, hogy nem haragszom rá, amiért tegnap miatta kellett mindent bevallanunk az Y.-ról és az eddigi munkásságunkról.
- Maradjunk az egyszerű sajtos-sonkás omlettnél, ha engem kérdeztek. - dobta fel az ötletet El.
- Hol lennénk nélküled.
- Sehol.
- Figyelj Len, beszélhetnék veled egy kicsit? - állt fel Perrie, így tudtam, hogy követnem kell őt.
- Persze.
- Csak beszélni akartam veled a tegnap estéről. Nem akartam ezt tenni, csak ki nem állhatom Harry stílusát és nagyon felidegesített, azt sem tudtam mit csinálok. Ne haragudj, kérlek. - komolyan látszott rajta, hogy rosszul érzi magát a történtekért.
- Semmi baj, valóban hülyeséget csináltál, de előbb-utóbb el kellett volna neki mondanunk. Így is, úgy is ez lett volna.
- Jaj, de örülök, hogy ezt mondod.
- Várj egy kicsit. - ekkor csörögni kezdett a telefonom. Ahogy lepillantottam a telefonomra, láttam, hogy Harry keres. - Szia. Igen, persze. A Rosesban. Hogyne. Akkor kint találkozunk.
- Ki volt az? - kérdezte meg Perrie.
- Harry, azt akarja, hogy menjek el vele az anyjához.
- Ez remek, akkor mire vársz?
- Kimentenél a csajoknál? - kérdezek rá.
- Persze, na tűnés.
- Köszönöm.

Negyed óra múlva fel is tűnik a fekete Range Rover és közvetlenül megáll mellettem a járdaszegélynél. Az ablak lehúzódik és megpillantom a legcsodásabb zöld szemeket a világon.
- Szállj be.





2015. szeptember 11., péntek

Y. - 19. fejezet!

Sziasztok!

Meghoztam a következő fejezetet.
Remélem tetszeni fog.
Jó olvasást hozzá.
Várom a véleményeteket.

Esther xx
----------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Harry


- Most már komolyan elegem van ebből az egészből. Nem tudom, hogy ki szórakozik velünk, de sürgősen abba lehet hagyni, mert a végén ismét arra kényszerülök, hogy én állítsam le és mindenki tudja, hogy abban nem lesz köszönet. - torkom szakadtából üvöltöttem és szinte biztos volt, hogy a fejem is teljesen vörös a megemelkedett dühszintemtől. Alig kaptam levegőt, míg a szavak elhagyták a számat, a fülemben zúgott a vér, míg a pulzusom az egekben volt.
- Senki nem tud semmit? 
- Pont annyit tudunk, mint te. - válaszolt a feltett kérdésemre Louis és már a hangszínéből megmondtam, hogy sejti miért kérdeztem ezt.
- Akkor is eléggé furcsa, hogy olyan dolgokat ír le, amiket senki más nem tudhat, csak azok, akik ebben a házban tartózkodnak. - egyre inkább azt gondoltam, hogy a házon belül kell keresnem azt a személyt, aki ezeket a rohadt verseket írja.
- Most komolyan minket gyanúsítasz? - Lena mellől felpattant az az idegesítő szőke csaj.
- Vissza, leül. - utasítottam, de nem tette meg, amit mondtam neki. Láttam Lenát, ahogy a lány kezéért nyúl, de nem tudta visszatartani, előre lépett felém.
- Nem vagyok a kutyád, hogy így beszélj velem és senki más sem ebben a háznak a falai között. Beteges dolog, hogy minket gyanúsítasz meg ilyenekkel. Jó, hogy nem azt mondod, hogy Lena tette, mert nem lepődnék meg a múltkori húzásod miatt. - esküszöm, ha nem lennének itt a többiek már rég lebasztam volna neki egy akkora pofont, hogy most a fogait köpködné a padlóra. 
- Az egy félreértés volt és soha többé nem tennék ilyet. De, ha képes lennél a logikus gondolkodásra, akkor neked is eszedbe jutna a házon belüli besúgó lehetősége. - nagy igyekezetembe került, hogy ne lépjek előre és ne rángassam meg a hajánál fogva, míg a kezemben nem marad belőle jó pár tincs.
- Te papolsz itt logikus gondolkodásról? Neked az sem tűnik fel, hogy kikkel élsz együtt. - Lena azonnal felpattant, ahogy Perrie száját elhagyták ezek a különös szavak és kiabálni kezdett vele.
- Te normális vagy? Megbolondultál? - rázta meg, de olyan erővel, hogy engem is meglepett.
- Leszarom már ezt az egészet. Ugat itt nekem folyton miközben, ha akarnám a kisujjammal letéphetném a fejét. Nem fogok tovább bujkálni, nem vagyok gyenge nő, mint ahogy ezt ők képzelik. - ezzel sarkon fordult, míg a többi lány arcán egyértelmű volt a kétségbeesés és amint láttam Lenától várták a feloldozást.
- Oké, valaki megmagyarázná ezt az egészet? - néztem a többi lányra.
- Elég hosszú történet. - Lena szólalt meg elsőnek, de fogalmam sem volt, hogy miről akarhat beszélni.
- Képes vagyok huzamosabb ideig figyelni. - tudtam, hogy talán bunkón válaszoltam, de kezdtem egyre idegesebb lenni.
- Elmondjuk, de egy dolgot kérek. Ne akadjatok ki. - valami azt súgta, hogy nem fog tetszeni.
- Oké. - ezzel valóban vártam, hogy elkezdje, bár abban nem voltam teljesen biztos, hogy a beszélgetés kiakadás mentes lesz.
- Minden akkor kezdődött, amikor eltűntetek. Fogalmunk sem volt róla, hogy hol lehettek. Aztán feltűnt Perrie, aki Zaynt kereste. Így jött sorban Sophia és El. Így lettünk öten, de a várakozást nem bírtuk, így a kezünkbe vettük az irányítást, főleg, hogy senkitől nem várhattunk segítséget az ügyetekben. - nem bírtam ki, így közbe kellett szólnom.
- Mit tettetek? - komolyan féltem a válaszától.
- Végig mondhatom, anélkül, hogy beleszólnál? - érezhető volt rajta az idegesség.
- Persze, bocs, fojtasd.
- Köszönöm. - sóhajtott egyet. - Szóval, egyre többet nyomoztunk utánatok, de semmi nyomot nem találtunk. Valóban mindent eltüntettek rólatok. Aztán arra kezdtünk gyanakodni, hogy elkaptak titeket és valamelyik börtönben vagytok. Így találtuk ki, hogy betörünk a rendőrség épületébe és megnézzük a nyilvántartásukat, de nem voltatok benne. Semmi sem volt rólatok, azok által nem is léteztetek. Mindenkihez elmentünk, akik talán tudtak rólatok valamit, de mindig a nagy semmibe ütköztünk bele. Aztán jöttek a gondok, amikor már a sajtó is felfigyelt ránk és elkezdték nyomni a hírekben a tetteinket. A gyilkosságokat, a betöréseket, a rablásokat. Pedig csak azért tettük, hogy megtaláljunk titeket, hogy előrébb jussunk. De semmit sem találtunk. Aztán felbukkantak Sethék, akik mindent tudtak rólunk. Aztán egyszer csak előkerültetek és onnantól kezdve nem volt már szükség arra, hogy ilyeneket tegyünk. 
- Várj egy kicsit, akkor ha jól értem, ti alapítottatok egy bandát? - Zayn szinte röhögve tette fel a kérdést.
- Nagyjából. - válaszolt Lena, aki úgy látszik a lányok szóvivője lett.
- Mi a fasz van? - csattantam fel, na ennyit a kiakadásról. - Ti meg vagytok húzatva? Még is, hogy képzeltétek ezt? És ha feltüntetek volna annak az Y. bandának és kicsinálnak titeket? Arról nem is beszélve, mi lett volna, ha a rendőrök kapnak el titeket. Azt mondtad öltetek? - csak lassan bólintott. - Ezt nem hiszem el. Komolyan nem tudom felfogni, hogy lehetettek ekkora idióták. Felfogjátok egyáltalán, hogy ennek mekkora súlya van?
- Fel Harry, mind tudtuk, hogy mit csinálunk. - Lena nyugodtsága még inkább felbaszott.
- Tudtátok? Szerintem kibaszottul nem. Csak a szerencsén múlott, hogy az a másik banda nem kapott el titeket. - le kellett ülnöm a kanapéra, mert nem bírtam tovább. Épp, hogy a fenekem elérte a matracot, El éktelen nevetésben tört ki velem szemben.
- Mi olyan kibaszott vicces? - fakadtam ki.
- Harry nincsen semmilyen másik banda, mi voltuk azok. - válaszolt azonnal, még mindig nevetve. Komolyan meghibbant ez a nő. 
- Mi van? Kik voltatok ti?
- Komolyan nem raktad össze a képet? - beszélt hozzám és rohadtul kezdett zavarni az átkozott vihogása.
- Oké, inkább mondjátok el, míg jókedvemben vagyok.
- Harry, mi vagyunk az Y. - Lena lesütött szemekkel válaszolt.
- Mi? - mindenki velem együtt tette fel ugyan azt az egyszavas kérdést.
- Ne haragudj, hogy csak most mondtam el, de nem akartam, hogy kiakadj ezen.
- Nem akartad? Hát ahhoz képest szépen összehoztad. - most viszont ülni nem tudtam többé.
- Sajnálom.
- Sajnálhatod is. Mi lett volna, ha bajod esik, ha bármelyikőtöknek baja lett volna? - kiabáltam vele.
- De nem lett. - meg kell hagyni sokkal magabiztosabb volt, mint korábban az eltűnésünk előtt.
- de lehetett volna és azt sosem bocsájtottam volna meg magamnak, hisz miattam tettétek mindezt. Idióták vagytok mind. - ekkor akartam elsétálni mellette, de olyan erővel rántotta vissza a karomat, hogy magam is meglepődtem rajta. Valóban megváltozott.
- Tudom, hogy hülyeség volt, de miattad tettem, mert szerettelek.
- Ez mind szép és jó, de eressz el most, mert istenemre esküszöm, hogy még egy szó és nem állok jót magamért, még feléd sem. - ezzel elengedett és hagyta, hogy elmenjek, hogy magamban dühöngjek tovább.


***


Másnap reggel, még egy kiadós alvás után sem láttam a tegnap megtudott információkat más megvilágításban. Pokolian haragudtam most rájuk, de legfőképpen Lenára. Viszont az okát nem tudtam. Azért haragudtam, mert ezt tették? Vagy azért, mert eddig hallgattak róla és hülyének néztek közben? Vagy együtt a kettőért? Fogalmam sem volt, csak azt tudtam, hogy jobb, ha most nem kerül egyikük sem a szemem elé. Abba pedig bele se akartam gondolni, hogy a fiúk miként érezhetnek most. Mert biztos voltam, hogy hasonlóan hevesen, mint én.

Lassan nyitottam fel a szemeimet, amiket fájdalmasan égetett a nap beszűrődő sugara a spaletta alatt. Meg kellett erőltetnem, hogy lássak is valamit vele. Lena nem volt a szobában. Ami azt illeti szerintem nem is aludt mellettem az éjjel, mert az ágy másik fele bevetettem állt. A jellegzetes illata sem töltötte be a szobát, mint ahogy azt máskor szokta. Tudta mit kell velem ilyenkor tenni. Távol kell maradnia, míg én nem keresem fel őt. Viszont mindentől függetlenül hiányzott. Hiányzott a régi életünk, az eltűnés előtti. De legfőképpen ő, a régi szerelmem, aki törékenyebb volt és tisztább. Mert tisztában voltam vele, hogy a kioltott életek mennyit ferdítenek az emberen, mert velem is ez történt. Megváltoztam, szívtelen és kegyetlen lettem. Nem akartam, hogy ő is azzá váljon, hogy valaki olyan legyen, mint én. Mert ő minden volt, de egy dolog határozottan nem. Gyilkos.

Ahogy átfordultam a másik oldalamra és többé nem a plafont bámultam, megpillantottam egy fehér cetlit a mellettem pihenő párnán. Felismertem a kézírását. Lena hagyta az üzenetet.


Kérlek, ne haragudj rám. Egyszerűen csak őrülten szerettelek és ismered a mondást, a szerelem őrültségekre készteti az embert. Velem meg is tette. Csak, hogy kiengeszteljelek.
Amberroad 1364, Liverpool.
Az anyád jelenlegi címe.
Len.