Y. - 6. fejezet!

Sziasztok!

Meghoztam a következő részt!
Jó olvasást hozzá!
Várom a véleményeket!

Esther xx
------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Lena

A napok teltek, hosszú végtelen folyamban és már számolni is elfelejtettem az elmúlásukat. Kezdtem bele törődni, hogy talán soha nem fogom őt megtalálni. Szépen lassan lemondtam róla. A helyzetünk annyira reménytelennek látszott mostanra, hogy semmi értelmét nem láttam már Harry keresésének. Egyre valószínűbbé vált számomra, hogy direkt hagyott el engem. Kezdett világossá válni, hogy nem fog vissza jönni, hogy soha többé nem lesz velem. Egyedül maradtam a fájdalom érzésével.

A vihar folyamatosan verte az ablak üvegét, amitől nem tudtam elaludni, hosszú-hosszú ideig. Félálomban voltam, amikor az ablak irányából furcsa hangok hoztak vissza az éberségbe. A hang forrását nem tudtam kivenni, így felültem a sötét szobában és az ablak felé fordítottam a tekintetem. A zajok abba maradtak, semmi sem történet egy darabig, majd újra hallottam. Apró kövek kopogása volt, ahogy az üveghez értek. Kövek. Az ablakomhoz vágva, valaki odalentről dobálta őket. Felpattantam és kinéztem az ablakon. Az udvar közepén állt egy fekete alak, de még így sötétben is kivettem vonásait. Bármikor felismertem volna, tisztában voltam vele, hogy ő az. Mosolyogva fordultam meg és kaptam magamra a selyem köntösömet és rohantam ki a folyosóra, le a lépcsőn, egészen a bejáratig. Kinyitottam a súlyos ajtót, majd kiléptem a zord időjárásba. A szél süvített a fülembe, az eső pedig az arcomba csapott. A hajam alig két perc alatt tapadt az arcomhoz, míg előre haladtam, az ablakomhoz. Messziről láttam az alakot, aki felém fordulva árt. Láttam, hogy engem figyel. Hirtelen villámlás mindent bevilágított, ahogy őt is. Nem hittem a szememnek, valóban ő volt az, valóban itt állt alig öt méterre tőlem. A szívem azonnal hevesen kezdett dobogni, ahogy viszont láttam őt. Még inkább siettem felé, hogy vele lehessek. Ismételt villámlás és onnantól kezdve semmi.

Mire oda értem nem volt ott. Bármerre fordultam, sehol sem tűnt fel ismerős alakja. Félve és zokogva jártam be az egész udvart utána, de nem volt itt többé. Újra elvesztettem.

Reggel semmi kedvem nem volt felkelni, halványan még rémlett bennem a tegnap este emléke. De most, így az ébredés után, nem tudtam volna megmondani, hogy mindez megtörtént vagy megint csak egy álom kínzott engem,mint hónapok óta minden éjjel. A másodikra fogadtam volna. Lassan fordultam a másik oldalamra és a szemem az ablakra nézett, amikor felnyitottam azt. Újra hallottam a kövek kopogó hangját, ahogy éjjel. Az ablak egyik oldala kicsit be volt repedve és esküdni mernék, hogy eddig nem volt semmi baja. Felálltam és közelebb mentem, hogy megnézzem. Ténylegesen el volt pattanva az egyik sarka és a kinti párkányon több kicsi kavics sorakozott. Talán tényleg nem álom volt, hanem a valóság? Oldalra néztem, ahol a papucsom sárosan hevert a padlón. Ennél egyértelműbb bizonyítékot sem szerezhettem volna. Egyértelművé vált számomra, hogy a tegnap este valóságos volt és nem hibbantam meg teljesen. Bár ki tudja, az tény, hogy voltam kint, de hogy az alak is létezett, arra már nem mertem volna fogadni.

Megugrottam, amikor az ajtóm hirtelen kinyílt. Automatikusan kaptam a pisztolyon felé és az érkezőre szegeztem.

- Mi a faszt csinálsz? - meredt rám Sara, ahogy tudatosult benne, hogy rá fogom a fegyvert.

- Istenem, halálra rémítettél. - engedtem le a csövet és kifújtam a levegőt.

- Én téged? Nem rád fogtak egy töltött fegyvert. - huppant le az ágyamra.

- Igaz. - erőltettem magamra egy mosolyt.

- Mi a bajod? Látom, hogy zaklatott vagy. - kérdezett rá szinte azonnal.

- Nem tudom Sara, kezdek végképp becsavarodni, de a tegnap este esküszöm, hogy valóság volt. Valaki az ablakomat dobálta kövekkel, itt is vannak a párkányon. Kimentem, mert Harryt láttam oda lent. Olyan közel voltam hozzá, amikor eltűnt, már majdnem megérinthettem volna őt. - fel sem fogtam, hogy zokogok és a földre hanyatlok a beszéd közben.

- Len tényleg ki kéne pihenned magad, túl vagy hajtva. - valamiért feldühítettek a szavai.

- Nem fogok pihenni, itt vannak valahol érzem. - álltam fel és a szekrényemhez sétáltam, hogy felöltözzek és valami hasznosat tegyek.

- Ez hülyeség, a végén összeroppansz.

- Azon már túl vagyok, nem gondolod? - fordultam hátra.

- Ki vagy te? - utáltam, ha ezt a kérdést tette fel.

- Még mindig én vagyok az Sara, csak változtak a dolgok, így én is. - nem akartam ismét erről vitázni, rég kifújt téma volt.

- Szerintem nem. - megriadtam, amikor a szavai után az ajtóm éles hanggal becsapódott.

Siker, újra haragszik rám.

Mit vár még el tőlem? Mit csináljak? Hogy a fenébe gondolja, hogy visszahozzuk őket, ha feladom? Nem csak én nem kapom vissza Harryt, de ő sem Liam-et. Miatta sem hagyhatom abba, mert ha nem is mutatja ki, tudom, hogy rettentő mód szenved. Pont ezért érzékeny és ezért dühöng, ha feljönnek a fiúk.

Lesétáltam a nappaliba, ahol már a többiek ültek a kanapén és pizzát tömtek magukba. Nem értettem, hogy miért esznek ilyenkor, de aztán világossá vált, hogy én vagyok elcsúszva. Nem reggel volt mostanra, hanem egy óra. Ennek tudatában a gyomrom fájdalmasan kordult egyet, így elvettem egy szelet pizzát.

- Nézzétek, eszik. - kiáltott fel Perrie.

- Nem újdonság. - vontam vállat, majd bele haraptam még egyet.

- Mára mi a terv?  - nézett rám Sophia.

- Mit szóltok egy galéria megnyitóhoz? - tettem fel a kérdést, mire mind hülyén néztek rám.

- Mi? - emelte fel a hangját Sara.

- Semmi extra, csak egy kis figyelem felkeltés, ellopunk egy nagyon értékes nyakláncot a kiállításról. - vontam vállat.

- Megőrültél. - horkant fel.

- Nem, egyáltalán nem.

Alig fél óra múlva már a kiállítás helyszínén voltunk és a gyémántokban szaladgáló nőket néztük. Elég érdekes volt ez a mozgó kiállítás, minden ékszer egy-egy nőn volt, akik az érdeklődök között járkáltak. Kicsit nehezebb lesz, így a dolgunk, mint azt elsőre gondoltam, de nem lehetetlen. Csak az egyiket le kell választani a tömegből és onnantól én megoldom. Már a kocsiban megbeszéltük a tervet, így nem lesz annyira nehéz egy kicsit átalakítani. Sara volt az érdeklődő, mi meg csak a bámészkodók, kik nem tudják mit akarnak. Messziről kiszúrtam azt a nyakláncot, amiért ide jöttünk. Nem akartam sok időt itt tölteni, nehogy valakinek szemet szúrjon, hogy mire készülünk. Néztem, ahogy Sara szóba elegyedik vele és az egyik mellékfolyosó felé kezd haladni vele észrevétlenül. A lány mit sem sejtve sétált nyugodtan Sara mellett, míg én az egyik szemben lévő mosdó ajtaján néztem őket, ahogy közelednek felém. Ahogy elhaladtak mellettem, kinyitottam az ajtót és berángattam magam mellé a mit sem sejtő lányt. Mielőtt felsikíthatott volna a fájához tartottam a bódító anyaggal át itatott zsebkendőt. Azonnal össze esett, így gond nélkül tudtam levenni a nyakából a piros köves nyakláncot, majd a kabátom belső zsebébe csúsztattam azt. Mielőtt bárkinek feltűnt volna a lány hiánya, mi már el is hagytuk az épületet. Két lépést sem tettem odakint és már egy emberi testbe botlottam. Most láttam őt másodszorra, de még mindig megdöbbentett a hasonlósága.

- Seth?

- Lena ugye. - mosolygott rám, míg arrébb lépett.

- Igen. - próbáltam nem bámulni őt.

- Örülök, hogy megint láttalak, de most rohanok. - integetett, majd ahogy jött, úgy el is tűnt.

Otthon még mindig Ő járt a fejemben. Kezdtem megőrülni, hogy csak én képzelem be, hogy Ő mennyire hasonlít Harryre. Perrie lépett be a szobámba és egy fehér borítékot adott át. Tudtam, hogy mi rejlik benne, egy újabb üzenet.

Milyen mikor egymás mellett mentek el?

Milyen mikor ott van melletted, de még sem tudod?

Jobban érzed magad, hogy a hasonmása melletted van?

Elhiteti, hogy veled van, igaz?

Ne lepődj meg, ha már semmi sem a régi.

Dolgozd fel, hogy soha többé nem lesz a tiéd.

A szíve rég másért ég, de utoljára láthatod,

mielőtt kinyír.