Y. - 9. fejezet!

Sziasztok!

Meghoztam a következő részt, remélem tetszeni fog!
Jó olvasást hozzá
Várom a véleményeket!

Esther xx
-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Lena

Szörnyű álmomból ébredtem fel és megkönnyebbültem, hogy az egész csak álom volt. Mélyeket kellett lélegeznem, hogy a még mindig dobogó szívemet lecsillapítsam. Felhúztam magam ülő helyzetben és a hátam neki vetettem a hűvös ágykeretnek. Körül néztem a szobában, de minden ugyan olyan volt, mint eddig. Semmi sem változott tegnap éjszaka óta. A fejemet ráztam több alkalommal is, majd visszahuppantam az ágyba.

Megugrottam, amikor a szobám ajtaja kivágódott és egy olyan személy lépett be rajta - egy törölközővel a csípője körül - akit eddig álomnak hittem. Bebizonyosodott, hogy baromi nagyot tévedtem.

- Mi bajod? Szellemet láttál? - lépked beljebb, majd önelégült vigyorán át figyel engem.

- Gyakorlatilag? Igen. - álltam fel és a szekrényemhez sétáltam, hogy felöltözhessek.

- Ne viccelődj. - megremegtem, amikor a kezei átfogták a derekamat és szorosan nekem feszült.

- Harry, kérlek. - nem számított, hogy a hangom merő könyörgés.

- Mire kérsz? - suttogta a fülembe majd hirtelen fordított rajtam egyet.

- Eressz el. - erőltettem ki magamból a szavakat.

- Nem, nem foglak. - lökött neki a szekrénynek, majd a fenekem alá nyúlt és egyszerűen a csípőjére emelt.

- Tegyél le. - ütöttem meg a mellkasát, de a hatása a semmivel volt egyenlő.

- Mi ez a nagy tiltakozás hirtelen? Határozottan emlékszem, hogy mennyire oda voltál a spontán szexért. Most meg nyavalyogsz, ha hozzád érek? Pedig a tested, erre mindig válaszolt nekem. - pillanatok alatt az ágyon feküdtem és Harry a lábaim között matatott, ami nem hozta meg az általa várt hatást. Nem izgultam fel, egyáltalán. A félelemen kívül semmi másra nem tudtam gondolni.

Rettegtem attól a férfitól, akit egykor halálosan szerettem, de mostanra ez az érzelem annyira távol volt tőlem, hogy tudtam soha többé nem fogom érezni. Azt sem tudtam, hogy ki fekszik most felettem. Úgy nézett ki, mint Ő, de minden más lett. Egy pokolbeli teremtménnyé változott, aki semmi másra nem vágott, csak rám és, hogy az életemet kioltsa, elvegye és semmissé tegye.

Késő délutánra járt, amikor a konyhában ültem és épp a rendelt ételt próbáltam lenyomni a torkomon, kevés sikerrel. Sara lépett be a helységbe, mire majdnem elejtettem az evőeszközt ijedtemben. 

- Mi a bajod? - nevetett fel, de aztán elhallgatott, ahogy a kezem a szám lé emeltem.

- Nem tudod? - kérdeztem meg olyan halkan, ahogy csak tudtam.

- Micsodát? - bizonyára hülyének nézett.

- Itt van. - mentem hozzá közelebb, hogy biztosan más ne hallhassa meg.

- Kicsoda?

- Én. - mielőtt még válaszolhattam volna, megelőzött egy hang a konyha ajtajából. Az ajtófélfának támaszkodott és úgy csinált, mintha a jelenléte nem lenne sokkoló hatással bárkire.

- Harry? - Sara azonnal megpördült a tengelye körül.

- Jó észrevétel Sara. - mosolygott rá azzal a kicseszett őrült mosolyával.

- Mit keresel itt? - tette fel helyettem a kérdést, ami az én szívemet is égette tegnap este óta.

- Tedd fel magadnak is még egyszer ezt a kérdést. - mire jók ezek a sejtelmes válaszok, könyörgöm?

- Hol vannak a többiek? - most először kérdeztem tőle bármit is.

- Úton. - vonta meg a vállát.

- Mi? - egyszerre szólaltunk meg.

- Jól hallottátok, már úton vannak ide. - ismét csak vállat vont, majd eltolta magát a félfától és felénk közeledett. - A többi kérdésre pedig majd idővel választ fogtok kapni.

- Miért kell velünk játszanod?

- Jaj Lena, nem mindennek a középpontjában te állsz, ahogy ezt te szeretnéd. Kevés vagy te ehhez. - sétált mellém és a pultnak nyomott.

- Semmit nem tudsz rólam. Itt hagytál több, mint fél évre szenvedni. Megtanultam magam megvédeni. - szűrtem a fogaim között.

- Valóban? - még ki sem mondta és a pofon csattant az arcomon. - Mikor fogod elkezdeni?

- Ez most mire volt jó? - csattant fel Sara mellettünk.

- Elhallgatsz most vagy befogjam a szádat? - fordult Sara felé, aki abba hagyta azonnal a mozgást, nem próbált meg közelebb férkőzni hozzám. - Én is így gondoltam.

Aztán minden szó nélkül, egyszerűen csak elsétált.

***

- Hányszor mondjam még el nektek, hogy fogjátok be a pofátokat? – éles hangja az egész nappali területét körbe járta és azon kezdtem gondolkodni, hogy ki ez az ember előttem? Mert egy dologban teljesen biztos voltam, mégpedig abban, hogy ez nem az a Harry, akibe egykor bele szerettem. A közelében sem volt.

- Miért kell folyton üvöltened, elmondanám? – ha lehet sosem láttam még Louis ennyire indulatosnak. Szinte forrt, ahogy Harryt próbálta jobb belátásra bírni a képtelen ötletekkel kapcsolatban, amik tömkelegével volt megtömve a feje.

- Mert, ha szépen mondom, akkor az egyik fületeken be a másikon meg ki. Nem figyeltek rám, átnéztek rajtam és hülyének tekintetek. Pedig kibaszottul nem vagyok az. – a kezét a fotel támlájára helyezte, amiben ültem és azonnal végig futott a hátamon a hideg. A tegnap éjszaka óta szabályosan rettegtem tőle. Egy olyan oldalát mutatta meg nekem, amit soha nem akartam megismerni és tudni róla.

- Figyelj, nem tudom, hogy ki a fasznak képzeled magadat, de nem bánhatsz így senkivel, főleg nem Lenával. Azt hiszed, nem tudjuk, hogy rettegésben tartod őt? - legszívesebben pofán csaptam volna Perriet, hogy elhallgasson. Veszélyes vizekre evezett a nyílt és sértő szavaival.

- Fogd be és ne merészelj velem többé ilyen hangnemet megütni. – láttam, ahogy előre mozdul, ezért automatikusan kaptam a kezéhez, de amikor hirtelen hátra pillantott rám, azonnal el is engedtem. A tekintete olyan sötétséget tükrözött, hogy a félelem beférkőzött a bőröm alá.

- Miért, különben mi lesz? – én magam akartam leállítani ezt a nagyszájú lányt, mert valóban fogalma sem volt arról, hogy kivel áll szemben.

- Akarod, hogy megmutassam. – felsikoltottam, amikor elkapta Perrie haját és általa húzta fel a kanapéról, ahol eddig ült. Láttam, ahogy eltorzul az arca, ahogy a lányra tekint, majd egyre közelebb hajol hozzá és vészjóslóan préseli ki magából szavait. – Mondok én neked valamit, az a szabály, hogy nem állsz az utamba, itt mindenkire vonatkozik. Megértetted? – amikor nem válaszolt megrázta őt, így Perrie hangosan felsikoltott a fejbőrét ért fájdalom hatására.

- Kérdeztem valamit? Megértetted? – addig rángatta, míg a lány egy bólintással nem jelezte be hódoltságát.

- Hagyd abba. - lépett oda hozzá Zayn, aki átkarolta Perriet és kivitte a nappaliból.

- Szóval, csak hogy tisztázzuk, mindenkinek az elhangzottakhoz kell tartania magát.

- Kicsit vissza vehetnél. - Lou füstölgő hangja szólt közbe.

- Én? Inkább te, ha jól tudom, akkor még én vagyok a főnök és nem te. Ha ezt akarom tenni, akkor fogom is. Most pedig beszéljünk nyíltan. Ki kell iktatnunk ezt a kibaszott Y bandát. Nem fogják elvenni tőlünk Londont.

Ahogy a szavak elhagyták a száját, a lányokkal mind egyszerre pillantottunk egymásra. Nem gondoltam volna, hogy mi leszünk a célpontok, de azt meg végképp nem, hogy nem jöttek rá mostanra, hogy minket takar az Y. Ennek fényében érthetetlen volt számomra, hogy miért félünk mind annyira Harrytől. Több férfit tettünk el láb alól, de egytől az egytől mégis halálosan rettegtünk. Talán azért, mert titokban valóban tőle vártuk a halálunkat.