Y - 3. fejezet!

Sziasztok!

Meghoztam a 2. évad 3. fejezetét, remélem mindenkinek tetszeni fog!
Jó olvasást hozzá és hagyjatok nekem véleményt!

Esther xx
----------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Lena

Álom. Valóság. Álomvilág. Lidércnyomás. Emlékek. Érzelmi kísértet. Ezek a szavak ugranak be nap-nap után, mióta újra köszönthetem a múltamat, a szenvedést, a rémálmokat. Lassan elfeledtem minden ébren töltött éjszakai pillanatot, amikor felriadtam és nem voltam képes többé lehunyni szemem. A folytó görcsre a torkomban, ami az ébrenlét nyolcvan százalékában jelen van névtelenül, tudva, hogy rettesz, rettegsz az álmoktól, mik veled vannak szüntelen. Könnyes arcod, sikolyod állandósul, míg megszokod, a kínzó emlékek társak lesznek a borzongásban. Csak egyszerűen megszokod. De ez alkalommal valami különbözött, az előtűnő emlékek egyike sem volt rossz, nem volt fülsiketítő zajba burkolva. Örömteli pillanatok vettek körbe, de mégis megfulladtam minden alkalommal, mikor verejtékben ázva az öntudat felszínére értem. S csak egy név hagyta el ajkaim börtönét végtelen folyamban, örökösen.

- Harry. - sikolyom betöltötte a kis, félhomályos szobát. Míg a szemem hozzá szokott a sötéthez. Velem szemben az ágy lábánál egy magas, szikár és túl ismerős alak állt. A kezem kapkodva talált rá a kicsiny lámpa kapcsolójára. A fény elöntötte az ismert falakat és beragyogott minden sötét foltot. De többé nem volt ott, senki sem volt a szobában, csak én és a démonom, aki Harry alakját vette fel, hogy jobb legyen minden ébren és álomban töltött pillanatom.

- Harry. - könnyeim azonnal folyni kezdtek, ahogy rájöttem, hogy nincs velem. Nem állt az ágyam lábánál egy percre sem, csak képzeltem, mert egyre jobban kínzott a hiánya és a tehetetlenség, ami minden egyes kudarcnál jobban égette a szívemet. Lassan elvesztettem a reményt, hogy újra velem lesz. Ezernyi kérdés kavargott bennem nap-nap után, hogy miért tűnt el, hogy miért nem jött vissza? A legfontosabb, hogy valóban szeretett engem vagy csak játszott velem, míg meg nem unt? Lehet, hogy valahol épp jót röhög rajtam és a próbálkozásaimon, hogy megleljem őt? Talán Ő küldözgeti nekem a verseket, hogy egy morbid játékba hívjon engem? A szívem mélyén reménykedtem, hogy ezek csak rémképek és nem hagyott el engem. De, ha nem önszántából távozott, akkor mégis mi a fene történt vele, velük? Jobban féltem attól, hogy esetleg bajuk esett vagy már nem is élnek. Az biztos, hogy nem élném túl, ha Harry meghalna. Az a fél nap is, mikor azt hittem, halott, maga volt a pokol, amit soha többé nem akarok átélni. Legalább, csak tudnám, hogy jól van és életben. Mindent megteszek, hogy kiderítsem a hollétüket.

- Lena? - vágódott ki a szobám ajtaja hirtelen, mire felsikoltottam annyira megijedtem az előbbi árny miatt. Sara megugrott a hirtelen hangomra, majd tekintetéből minden düh és eddigi általam okozott sérelme eltűnt és együttérzéssel sétált egészen az ágyamig, majd leült és szorosan megölelt, míg tovább zokogtam.

- Sara megint itt volt. - emeltem fel a fejem a válláról, hogy a szemébe nézhessek.

- Nem lesz így jó Lena, nem akarom, hogy túlhajszold magadat és az újbóli rémálmaid sem jó jelek. - simogatta a hátamat, míg hangja egyáltalán nem árulkodott nyugodtságról.

- Tudom, gyűlölöm ezeket és azt, hogy mindenhol és mindenkiben őt látom. Most is, ahogy kinyitottam a szemem, itt állt a sötétben az ágyam mellett, aztán eltűnt, ahogy felkapcsoltam a lámpát. - tisztában voltam vele, hogy már hallucinálok is egy ideje.

- Nyugodj meg és próbálj meg aludni egy kicsit. - ölelt át újra szorosan, majd felállt és az ajtó felé sétált. - Megtaláljuk őket, ígérem.

Miután kiment, természetesen nem tudtam elaludni. Hol a plafont bámultam, hol pedig az órámat, ami csiga lassúsággal számolta az eltelt perceket. Forgolódtam az ágyban, míg úgy nem döntöttem, hogy kimegyek a mosdóba. Lerúgtam magamról a takarómat, majd a köntösömet felvéve sétáltam át a szobán és léptem be a hozzá tartozó fürdőbe. A mosdó fölé hajoltam és megmostam az arcomat több alkalommal. Nem sokat segített, sőt semmivel sem lett jobb vagy könnyebb. Felemeltem a fejem, mikor a tükörben megláttam Harryt, amit mögöttem áll és egy pisztolyt szegez rám, míg egyre közelebb sétál. Szinte éreztem az érintését a derekamon, nem telt el túl sok idő, mire ijedtemben megfordultam. Nem volt ott, megint csak képzeltem az egészet és azt kívántam bárcsak igaz volna. Zihálva ültem le az ágyamra és a kezembe temettem arcomat, ami még mindig vizes volt kissé. Mély levegőket kellett vennem, hogy kicsit lenyugodjak. Hiába voltam fáradt egyszerűen nem tudtam visszaaludni. Ültem ott egy darabig és a telefonomon lévő közös képeket nézegettem kettőnkről. Hülye voltam, hisz ettől csak még inkább rossz lett az egész, de szükségem volt rá, hogy lássam őt. Eldűltem az ágyon és lehunytam szemem, muszáj volt, aludnom kellett.

Épp, hogy beléptem az ajtón, megcsapott a füstölők illata. Lágy zene szólt az emeletről és a folyosón egyre sűrűbb tengerben rózsa szirmok hevertek a padlón. Elámulva haladtam beljebb. Nem tudtam elképzelni, hogy miként lehet ennyire romantikus valaki. Sosem gondoltam Harryről, hogy van egy ilyen oldala, de mindig megtudott lepni. Átsétáltam a nappalin, aminek ajtaján egy cetli fogadott. Letéptem azt és széthajtottam, hogy elolvashassam a benne foglaltakat.

"Jó irányba haladsz, az utad felfelé ível."

Tetszett ez a kis játék. Egyenesen a lépcsőig sétáltam és megindultam azon fölfelé. A zene egyre hangosabb lett és már kitudtam venni, hogy melyik szám dallamait ontja a lejátszó. A lépcső egy merő piros színben pompázott a befedő szirmoktól. A lépcső tetején egy újabb üzenet várt a korlátra függesztve.

"Ügyes kód fejtés baby. Gyere közelebb, hogy láthass engem, míg a lenyugvó nap ölel."

Tudtam, hogy a hálóban keressem, hisz tegnap annak teraszán néztük végig a napnyugtát egymás karjaiban. Siettem végig a folyosón, hogy mielőbb vele lehessek és meglássam, hogy még mit tartogat nekem Harry. A háló ajtaja zárva volt, csak egy kis levél pihent annak közepén. Szétnyitottam a fehér papírt, majd végig futtattam a tekintetem a sorokon.

"Lépj be és csatlakozz hozzám."

A kezem rátalált a kilincs hideg fémére és sürgetően lenyomtam azt. Furcsa volt, hogy az ajtó nyílásával egy időben a zene elhalt és mindent néma csend övezett. Vörös szín és cafatok. Mindent belepett a vörös folyadék és semmi sem volt ép a szobában. Teljesen egészségtelen látványt nyújtott a szoba belseje. Kerestem Harryt, de sehol sem láttam őt, se semmi mást, ami arra utalna, hogy ide bent lenne. A jó érzésem az első lépéssel elillant és pánik félelem vett körül. Véres léptek nyomai vezettek a fürdőbe. A lábaim akaratom ellenére követték az oda nem illő tócsákat, akkor is ha belül üvöltöttem, hogy ne mozduljak, ne lépjek be oda. Belöktem a résnyire nyitott ajtót és elém tárult a vérfürdő, mihez foghatót sosem láttam. Nem volt semmi fehér felület, a külső szem azt hihette volna, hogy vörös festékkel fedték a falakat, de nem festék volt, hanem vér. Az utolsó üzenet volt a legrosszabb, azonnal hányinger kerülgetett, amint elolvastam a tükörre írt egyetlen mondatot, ami vérből állt.

"Mindent magadnak köszönhetsz."

Érdekes volt, ahogy elolvastam hallottam az ő hangját magamban. Megriadtam, amikor a vállamra záródott egy kéz. Megpördültem a tengelyem körül és Ő állt mögöttem. Ha tudtam volna bizonyára felsikoltok, de semmi sem jött ki a torkomon, némán tátogtam, akárcsak egy hal, aki partra vetődött. Harry csontvázként nézett vissza rám, kinek arca beesett és a hús eltűnt belőle, csak a bőr húzódott csontjaira. Nyaka el volt vágva és ömlött belőle a vér. Tudtam, hogy a helységet beborító vörös folyó a sajátja. A fülemhez hajolt, majd rekedt, meggyötört hangon suttogott.

- Miért nem értetted meg? Nézd meg mivé lettem, mert értetlen voltál. Mond meg hányszor kell elmondanom Lena, hogy nem vagyok jó?

Az egyik legrosszabb rémálom volt, amit valaha átéltem. Percek óta fent voltam, de a gerincemen végig futó borzongás nem akart megszűnni. Kísértett, ahogy Harry maga is. Elszörnyedve néztem magam a tükörben, amikor tudatosult bennem, hogy egyre soványabb vagyok. Az étkezési szokásaim azóta sem térek vissza a normál kerékvágásba. Nem akartam enni, akkor sem, ha tudtam volna. Nem sanyargatásból tettem, nem testképzavarral küzdöttem, egyszerűen csak nem volt étvágyam, egy falat sem ment le a torkomon. Ha meg ettem, akkor is hülyeségeket, gyors kaját, édességet. Mindent, csak nem kielégítő tápanyagokat vittem be a szervezetembe. Vissza-vissza villant a kép Harryről és a gyomrom azonnal felfordult és a wc fölé hajolva ki is adtam annak nemigen létező részét. Percekig öklendeztem szüntelen, de nem sok minden távozott a testemből. A torkom elszorult és alig kaptam levegőt, míg a reflex továbbra is görcsben tartotta a testemet. Ziháltam és a csempére ültem, ami hűvös  hőmérsékletével sokat segített. Előre hátra ringtam, mint egy elmebeteg, akinek elvonási tünetei vannak és ezáltal nyugtatja széttépázott idegeit. Pont ezt csináltam, próbáltam menteni a menthetőt, magamat.

***

Aznap délután próbáltam össze szedni magam és emberként viselkedni, ami nemigen ment. Nem tudtam gondolkodni, egy értelmes ötletem nem volt, hogy mi legyen a következő lépés. Tétlenül ültem a kanapén vagy álltam a konyhában vagy körbejártam az egész házat. Még úszni is kimentem, de semmi sem kapcsolt vissza, nem voltam önmagam és szerintem soha többé nem is leszek. Egy részem és kitudja mekkora és mennyire domináns részem, elveszett vele. A lányok folyamatosan szóval tartottak, válaszoltam is, de nem tudnám megmondani, hogy mire és, hogy mit. Úgy éreztem magam, akárcsak egy bábú, akit ide-oda rángat a láthatatlan lánca, amit a szívén belül hord. Aggódtak értem, ez egyértelmű volt, de nem tudtam mit tenni. Minden egyre rosszabb és rosszabb lett. Kezdtem ténylegesen megőrülni.

- Oké, elég legyen ebből a zombi cuccból Lena, gyere elmegyünk kajálni és te is velünk jössz. - fogta meg a két vállam Perrie és biztatóan mosolygott, míg keresztül néztem rajta.

- Nem Perrie, ehhez semmi kedvem. De ti menjetek csak. - ellenkeztem.

- Nem kérdés volt, hanem parancs. - viccelődött velem, de ugyan akkor tudtam, hogy komolyan beszél.

- Hova? - kérdeztem rá, mert emberek közé nem akartam menni továbbra sem.

- Elmegyünk egy jót kajálni. Jó lesz, ígérem. - az evés gondolatára is bukfencet vetett a gyomrom.

- Nem vagyok éhes. - tiltakoztam, mert tényleg nem akartam enni.

- Engem az nem érdekel, na gyere. - húzott az ajtó felé, ahol már a többiek vártak ránk, lényegében rám.

- Oké. - adtam be a derekam, majd elindultam utána, míg ő többször hátra nézett, hogy valóban követem-e.

Kezdett elegem lenni a csacsogásukból az autóban, így a fülhallgatómat a fülembe dugva hallgattam a zenéket, amik természetesen mind Harryre emlékeztettek. Váratlan fordulat volt, hogy megnyugodtam tőlük. Az étterem, ahova mentünk nem volt túl messze, így pillanatok alatt parkolt le Sara a járda szegély mellett és szálltunk ki a kocsiból. A hely eléggé forgalmas volt, ahogy beléptünk az ajtaján. A tömeg azonnal nyomasztani kezdett és alig kaptam levegőt. Pánik rohamom volt. Leültünk az egyik asztalhoz, míg azzal győzködtem magam, hogy ezek is, csak emberek, nem eshet bajom, hisz én veszélyesebb vagyok náluk, bizonyára. Minden apró neszre megfordultam, mert féltem. Rettegtem, hogy újra feltűnik és megkeseríti az ébren töltött pillanatokat is. Egyre gyakrabban éreztem azt, hogy figyelnek, hogy valaki árgus szemekkel követi minden mozdulatomat és engem. Ami elég ésszerű magyarázat az átkozott versikékre. A csajok rendeltek és mivel én nem akartam rendelni ezért Sophia nekem is rendelt valamit. Mikor kihozták örömmel konstatáltam, hogy egy sima salátát kaptam. Reményeim szerint ezt letudom szuszakolni a torkomon. Azonban nem jött be a dolog, amint a második falatot is lenyeltem, a gyomrom teljesen bemondta az unalmast és pillanatok alatt pattantam fel az asztaltól és rohantam el a mosdó irányába. Nem tudtam, hogy mi a fene bajom van, mivel megint ugyan az történt, mint reggel. Csak öklendeztem, de semmi több. Szitkozódva nyitottam ki a mosdó ajtaját és léptem ki azon. A következő pillanatban egy személy egyenesen belém rohant és sikeresen fel is lökött.

- Jaj, ne haragudj, de figyelmetlen vagyok. - nyújtotta felém a kezét a férfi, majd felsegített.

- Semmi baj, én sem figyeltem, hogy jössz. - néztem fel rá, mire a lélegzetem is elakadt zöld szemeitől. Teljesen megegyezett Harry smaragdjaival. Elképesztő látvány volt és le sem tudtam venni róla a tekintetem.

- Valami baj van? - kérdezett rá.

- Mi? Nem semmi, ne haragudj, csak nagyon hasonlítasz valakire. - ráztam meg a fejem és elsétáltam volna mellette, ha nem ragadja meg szorosan a kezemet.

- Nem hívhatlak meg egy italra, ha már így fellöktelek? - villantott felém egy mosolyt, mire majdnem elájultam, amikor megjelentek a gödröcskék az arcán. Szinte minden stimmelt rajta, kivéve, hogy szőke volt a haja.

- Ne haragudj, de várnak a barátaim. Örültem. - köszöntem el, de mozdulni továbbra sem tudtam, mivel még mindig a kezemet markolta.

- Legalább a neved áruld el.

- Lena. - próbáltam mosolyogni.

- Örülök, hogy megismertelek Lena, Seth vagyok. - csókolt nekem kezet.

- Bocsánat Seth, de mennem kell. - kértem elnézést, majd ott hagytam a valaha volt legjobb Harry hasonmást.

- Kivel beszélgettél? - suttogott a fülembe Sara, ahogy mellé ültem.

- Sethnek hívták. - néztem arra, ahol az előbb álltunk, de már nem volt ott senki.

- Jó pasi volt. - vetette közbe El.

- Biztos. Inkább kérjük a számlát. - forgattam meg a szemeimet.

A számla jött is pillanatok alatt, majd a kezembe vettem, hogy megnézzem a végösszeget. Kifizettük a pincérnek, majd mielőtt távoztunk volna, a táskámba tettem a blokkot, de amikor elakartam rakni feltűnt, hogy a hátulján van valami. 

- Persze. - nyögtem fel hangosan, majd elolvastam az újabb üzenetet.

Csak haladsz előre, 

csak elérsz valamit, 

a kérdés itt inkább az,

hogy mit vagy hajlandó feláldozni

 a te szív szerelmedért?

Ha a rémálmok nem kielégítőek, 

találj meg, hogy a terror kísérjen.

Gyere játszunk egy kicsit.