38. fejezet!

Lena

Hallottam a hangokat ismételten, zűrzavar volt körülöttem és azon gondolkoztam, hogy megint álmodok-e vagy ez a valóság és tényleg ölik egymást odalent. Az ágyon ültem és a fülemre tapasztottam a kezemet, nem akartam hallani a kinti hangokat, amik bekúsztak az ajtóm alatt. Nem akartam itt lenni, csak egy helyre vágytam ebben a pillanatban Harry karjaiba. Harry. Mi van, ha Ők jöttek el értem és ezért van zűrzavar. A remény halványan felsejlett bennem és lemásztam az ágyról, hogy az ajtóhoz közelebb érjek, amikor egy hatalmas puffanást hallottam. Ijedtemben, majdnem átestem az ágy sarkán. Aztán az ajtóm egy csattanás kíséretében kivágódott és feltűnt az a személy, akire sosem számítottam volna.

- Sara. – borultam zokogva a nyakába és olyan szorosan öleltem magamhoz, hogy félő volt nem kap levegőt.

- Istenem, jól vagy? – lépett el tőlem és végig mért. – Fal fehér vagy, istenem milyen az arcod?

- Jól vagyok, fogjuk rá. Semmiség, a régi sebek. – legyintettem, most már nem érdekelt semmi, csak az, hogy itt vannak, eljöttek.

- Nem hiszem el, hogy ezt tették veled. – horkant fel és átölelt ismételten.

- Hol van Harry? – tört fel belőlem a kérdés.

- Fogalmam sincs, levált tőlünk. Liam az apádat keresi. – informált.

- Mi? Nem találhatja meg egyedül, a többiekre is szüksége lesz. – szörnyedtem el egy perc alatt.

- Mindent kézben tartanak. Gyere. – fogott kézen és a kezembe nyomta a pisztolyt, amit eddig tartott.

- Ez miért van nálad? – kérdeztem rá.

- Óvintézkedés, kérdezd Liamet. – vonta meg a vállát, míg kisétáltunk a folyosóra, le a lépcsőn.

A látvány, ami fogadott, lefordította a gyomromat és szabályosan éreztem a torkomba szökő savat. Undorító volt, mindenhol holttestek hevertek. De egy valami megnyugtatott, a rosszak elbuktak. Megérdemelték. Aztán megláttam a másik lépcsőn lesétálni Harryt, de valami nagyon furcsa volt rajta. Tiszta vér volt az arca és a ruhája is. Kést szorongatott a kezében, míg a tekintet, amivel rám nézett, teljesen ismeretlen volt. Ember feletti, rémisztő. A háta mögött feltűnő alak miatt teljesen ledermedtem. Észre sem vettem mit teszek. Tudtam, hogy nem fogja észrevenni, hogy a közvetlen közelében van egy ember, aki fegyvert fog rá. A holt térben tartózkodott, várta, hogy lecsaphasson. Én gyorsabb voltam, a kezem a magasba lendült és a pisztoly csövével farkasszemet néző alak örökre lyukat égetett az elmémbe, ahogy a két szeme közé golyót kap, tőlem.

Az volt az a pillanat, amikor azt kívántam, bár tényleg álmodnék és nem a halállal néznék farkasszemet. Megöltem egy embert és szörnyű érzés volt. El sem tudom képzelni, hogy Harryéknek ez miként megy, hogy tudják feldolgozni, hogy kioltottak egy életet és egy lelket, ami soha többé nem tér vissza a testbe. A szoba forogni kezdett velem és a jelen lévő hányingerem egyre durvább méreteket öltött, mindaddig, míg előre nem hajoltam és ténylegesen ki nem adtam a gyomrom tartalmát, ami napok óta üresen állt. Még sem tudtam abba hagyni az öklendezést, akkor sem, ha semmi sem távozott belőlem. Sara megnyugtatóan simogatta a hátamat, míg én azt kívántam bár Harry lépne ide mellém és zárna szorosabban a karjaiba, hogy végül megnyugvást találjak általa. De nem mozdult, csak állt a lépcsőn továbbra is és kifejezéstelen arcával lefelé bámult, de mintha nem látott volna minket, a semmibe meredt, nem törődve velem. Temérdek kérdés játszott az agyamban kegyetlen harcokat, míg ki nem robbantak belőlem. Kinyitottam a szám, hogy mondjak neki valamit, de a néma hangokon kívül semmi sem jött fel a torkomból. Néha maradtam, míg az öklendező reflex egy percre sem hagyott nyugodni. Harry elindult felénk, de elsétált mellettem. Azonnal felegyenesedtem a görnyedésből és utána siettem, míg Sara követett engem. Megfogtam a karját, hogy végre megálljon.

- Harry mi van veled? Miért vagy csurom vér? - tettem fel neki néhány kérdést az ezer közül, amik a fejemben tolonganak.

- Cole.- csak ennyit válaszolt, míg vállát vonogatta, majd tovább sétált, nem törődve döbbenetemmel.

- Ez mi volt? - fordultam Sara felé, aki sokatmondón tekintett rám, míg könnyek folytak végig arcomon.

- Figyelj ne vedd magadra. Liam azt mondta, Harry mindig ilyen állapotba kerül, ha embert öl, ők sem tudják, hogy pontosan mi lesz vele ilyenkor, de hagyni kell egy ideig, aztán újra a régi lesz. - Sara szavaitól egyáltalán nem lett jobb vagy könnyebb, csak még inkább elhagyatottnak éreztem magam.

- Felfogja, hogy leszar engem? Azok után, amiken keresztül mentem, egyszerűen elsétál mellettem, mintha egy idegen lennék és nem a barátnője? - fakadtam ki és a földre vetettem magam, térdre zuhanva.

- Lena kérlek, csak légy erős. Megoldódik minden, Harry szeret téged, ebben biztos vagyok. - hajolt le elém és a karjaiba zárt.

- Honnan vagy ebben annyira biztos?

- Ott voltam az elmúlt egy hétben mellette végig, míg őrjöngött miattad, hogy mi lehet vele. Majd nem megfojtotta Zaynt, mikor nélküled mentünk haza és két telefont ripityára tört. Sosem láttam még Őt ennyire kikészülve és a többiek sem, akkor sem, ha hosszú évek óta ismerik. - Sara szavai kicsit segítettek, de a kialakult helyzet révén nehezemre esett elhinni.

Nem sokáig tudtam Harryn és a viselkedésén agyalni, mert körülöttünk a hangok egyre erőteljesebbekké váltak és vészjóslóvá. Liam jelent meg az apám irodájánál található folyosón és egy papírlapot szorongatott, miközben káromkodások milliói szabadultak fel ajkai fogságából. Láthatóan az apámmal egyikük sem futott össze és innen már tudtam mi áll a levélben. Ismertem apámat és a lépéseit. Félt ez egyértelmű, ami a levélből is kiderül, ahogy kikaptam Liam kezéből és hangosan felolvastam.

Valahogy sosem hittem el, hogy meghaltál és be is bizonyítottad nekem Styles, hogy élsz. Beismerem bátor húzás, hogy a házamba merészkedtél és lenyűgöztél. Sosem láttam egy embert sem, aki ennyi embert ilyen rövid időn belül képes kiiktatni. Amit Cole-al tettél zseniális. Tudtam mindig, hogy értékes ember vagy, de azt nem, hogy ennyire. Remekül tudnánk együtt dolgozni, ha csatlakoznál hozzám. Ha nem akarod elveszíteni a bandát, a BAD-et, hozd őket is, mert remek csapat vagytok. Gondold, gondoljátok át az átállást. Gondolom már mindenkinek feltűnt, hogy nem vagyok a házban, remélem nem gondoltátok egy percig sem, hogy nekem nincs B, C vagy akár D tervem is az ilyen esetekre? Nem tudtok legyőzni, ez már tiszta. Megtalálni sem fogtok, maximum, ha én úgy döntök, hogy akarom. A lányom ragaszkodása hozzád egy hülyeség, Ő nem szeret téged, csak fél, ezért nem hagy el. Ismerem őt, hisz az én vérem. Benne is rejlik gyűlölet és halál osztó vágy, remélem feléleszted benne. És Lena remélem egyszer alkalmasnak tartasz, majd az apa szerepre és vissza engedsz az életedbe. Ne légy olyan, mint az anyád.

A bukás nem szégyen Styles, de nem is erény. Szokj hozzá. És még valami, menekülj, ha megtalállak végetek.

Ahogy apám sorait végig olvasom, nem hiszek a szememnek, hogy gondolhatja azt, hogy nem szeretem Harryt és miért állít neki ilyesmit? Mi van, ha Harry ebben az állapotában tényleg elhiszi? Mi lesz velem nélküle? Összegyűröm azt a rohadt papírt és kiszaladok a bejárati ajtón az udvarra, ahol még több ember teste hever a gyepen. Nem akarom ezt nézni, így oldalra sétálok, ahol azonban egy nem várt test fogad. Cole. Közelebb sétálok hozzá, ahogy felismerem, tekintete üveges, élettelen. Érdekes, de nem érzek semmit, ha ránézek. Nem érzem úgy, hogy nem érdemelt halált, bármiben is volt része, míg élt. Mindenféle szenvedést megérdemelt, azok után, amiket velem művelt. Mire feleszméltem már az oldalába rúgtam több alkalommal, míg zokogtam és fojtott hangon hozzá beszéltem, akkor is, ha tudtam, nem hallhat engem, soha többé. Átkoztam őt, szembesítettem vele, hogy a halála megváltás volt a földön élőknek, hogy megérdemelte, amit kapott Harrytől, hogy a világ egyik legrosszabb embere végre pokolra került. De egy kéz megállított a cselekedetemben, ahogy körém fonta karjait és felemelt, elvitt a testtől. El tőle messzire, hogy ne érhessek hozzá. Tudtam ki volt, rá sem kellett néznem, az illata elég volt, hogy gond nélkül felismerjem kilétét.

- Engedj el, Harry. - kiabáltam vele, de nem eresztett, csak tűrte, hogy rugdosódom karjai között.

- Nyugodj le. - suttogta a fülembe, hangja már nem volt annyira érzelem mentes, de nem is volt a régi, ismerős hangszín.

- Engedj oda, nem fejeztem be. - csattantam fel és a lábába rúgtam, mire engedett a szorításán.

- Lena. - kiabálta el magát, amikor kitörtem karjai közül és futni kezdtem, az isten tudja hova.

Nem sokáig futottam, mert Harry ismét lefogott és a karjaiba zárt. Simogatni kezdte a hátamat, ami azonnal nyugtatóként hatott rám és mellkasába fúrtam a fejemet, míg a hajamba nyomot egy csókot. A karjaiba kapott, de nem sokáig voltam tudatomnál, elájultam karjai védő ölelésében.

***

Otthon tértem magamhoz, pontosabban Harrynél, a vendég szobában. Azonnal felkeltem az ágyból és az ablakba ültem szokásomhoz híven. Annyira megnyugtató volt, csak ott ülni és kibámulni az ablakon. Hirtelen úrrá lett rajtam a szorongás, minden, amit átéltem az elmúlt napokban, felszínre küzdötte magát. A fejem zúgott és úgy éreztem bekattanok. A könnyeim némán folytak, amit addig észre sem vettem, míg az arcomhoz nem nyúltam. Kibámultam az ablakon, míg nem foglalkoztam az ajtó nyílásával. Hallottam a lépteket, majd azt is, ahogy az ágyamra ül.

- Minden rendben Len? - hangjára azonnal az irányába fordultam, meglepődtem, hogy Ő az. Az agyam kikapcsolt, nem ismertem fel a jelenlétét, mint általában.

- Igen. - válaszoltam, de a hangom nem tükrözte a kijelentésemet.

- Nem úgy festesz. - tudtam, hogy nem mer közelebb jönni hozzám.

- Mi volt veled eddig?

- Ezt, hogy érted? - kérdezett vissza döbbenten.

- Mikor eljöttetek és a lépcsőn álltál, lelőttem egy embert miattad és te a levegőnél is kevesebbnek néztél, egyáltalán észre vettél? - csattantam fel és felálltam.

- Persze, hogy láttalak, de a te érdekedben nem közeledtem feléd. - állt fel Ő is, de hátráltam, a hangja nem volt nyugtató.

- Mi az, hogy az én érdekemben? Felfogtad mi történt velem? - kiabáltam vele, de a távolságot tartottam.

- Fel, ezért is tartottam távol magam tőled, mostanáig, de ha így folytatod, ismét elmegyek.

- Menny, ahhoz úgy is értesz. - ültem le az ablakba.

- Lena. - mondta ki a nevemet, mire rá kaptam a tekintetem.

- Igen?

- Szörnyű volt. El sem tudod képzelni, mekkora kő esett le a szívemről, amikor megláttalak. Oda akartam menni hozzád és megcsókolni, ölelni, de ismerem magam és abban az állapotomban biztos fájdalmat okoztam volna neked. - huppant le az ágyra és a hajába szántott idegességében.

- Így is meg volt.

- Tudom és gyűlölöm magam érte, amiért ezt tettem veled, de még mindig jobb, mintha fizikai fájdalmat okoztam volna. Nem tudom miért, de ha megölök egy embert, a haragom nem tűnik el, akkor amikor végre meghal, tovább bennem van és bárkit bántok, ha ilyenkor útban van. Veled ezt nem tehettem meg, ahogy a többiekkel sem. Ilyenkor mindenki békén hagy. Tudod, szerintem a bűntudatom miatt van az egész, csak a harag elrejti, elrejtem én, hogy kevésbé fájjon, hogy kevésbé legyek szörnyeteg. - utolsó szavára felkapom a fejem és többször megrázom azt.

- Harry te minden vagy, de szörnyeteg biztosan nem. Az tény, hogy rossz útra tévedtél, de tudod, hogy kell kontrollálni, hogy kell együtt élni vele.

- Lena, egy valamit érts meg, én nem vagyok jó.

Kivételesen írok a rész alá egy kis semmiséget! 
Szeretnék ezúton is Nagyon Boldog Névnapot kívánni, az egyik nagyon nagyon jó barátnőmnek, az egyik legjobbnak, Kovács Klaudiának! ♥♥♥