31. fejezet!

Harry

A tegnapi akcióm, miszerint megjelentem Lena munkahelyén, így utólag bele gondolva tényleg hatalmas baromság volt, de élveztem, szó szerint. Amikor beléptem a lakásba, a többiek egyből üvölteni kezdtek velem, hogy miért vagyok ennyire felelőtlen és, hogy én fogom elbaszni az egész tervet, ami nem mellesleg az én ötletem volt kezdettől fogva. Akkor nagyon kiakadtam és nem kis hangerővel magyaráztam el nekik, hogy ki a főnök és hogy kinek hol a helye ebben a bandában, de csak az indulataim vezéreltek, mert tisztában voltam a tetteim súlyával. Egy kis figyelmetlenség és ballépés és máris mindennek vége, lebukunk. Ha ez miattam következne be, nem tudom mit csinálnék magammal. Az nem igazán érdekel, ha megtudják nem haltam meg, de Lena biztonsága nagyon is foglalkoztat és egyenesen arányos, ha én lebukok, Ő is bukik velem.
 

Hamar elteltek a napok, így szombat reggel Liammel álltunk a nappaliban és a temetésre készültünk, ami teljes egészében el volt rendezve és megszervezve. Semmi sem sülhet el balul, hiszen profik vagyunk. Baromi furcsa volt öltönyben flangálni, főleg, ha arra gondolok, hogy egy kicseszett koporsóban fogok feküdni és még el is temetnek. Én komolyan nem vagyok normális, de csak így érhetjük el, hogy valóságos megyen. Nagyon reménykedem, hogy egyik banda sem akar a temetésem alatt lecsapni ránk, mert akkor könnyen borulhat a terv és nem kockáztathatunk. De minden lehetőséget sorra vettünk és ez is nagyon is lehetséges opció, így erre is felkészültünk.
 

- Harry? - jött le a lépcsőn Louis egy koszorúval a kezében.

- Az minek? - mutattam a kezében lévő növényekre.

- Temetési koszorú. - válaszolta egyszerűen.

- Basszus a hátamon föláll a szőr, ettől a szarságtól. - csatlakozott be a beszélgetésbe Zayn.

- Akkor én mit mondjak? - kérdeztem rá.

- Szerintem jobb, ha meg sem szólalsz. A hullák nem beszélnek. - szólt közbe Niall.

- Neked mindenre van megjegyzésed? - kérdeztem meg rosszallóan.

- Nekem? Mindenre. - nevetett fel, de amikor tarkón vágtam, rögtön elhallgatott.

- Oké, ha befejeztétek a komolytatankodást, talán indulhatnánk is. - szólalt fel komolyan Liam, majd miután mindent még egyszer leellenőriztünk, el is indultunk a temetésemre, amire a morbid is enyhe kifejezés szerintem.
 

Mind egy kocsival megyünk és próbálok nem a legrosszabbra gondolni, de eléggé nagy vállalkozásnak látszik, mert folyton az jár a fejemben, hogy lebukunk és mindennek, amit elterveztünk vége szakad. Bámulok ki az ablakon, miközben Lena kezét szorongatom, aki nyugtatóan simogatja a kezem, de érzem, hogy Ő is ideges, mert remeg mellettem egész testében. Az biztos, hogy nekem nem lesz séta galopp ez az egész, de neki is nagyon nehéz lehet ez az egész. Eljátszani, hogy akit szeretsz meghalt, sosem lehet jó, főleg ha bele gondolok, hogy rólam van szó. Az út nem volt rövid, de a helyett, hogy kicsit lenyugodtam volna, csak egyre idegesebb lettem, ahogy telt az idő. Kezdtem azon gondolkozni, hogy nem is kéne megcsinálni ezt az egész marhaságot. De nem adhattam fel most, a cél vonalban.
 

Liam lassan hajt be a temető parkolójába és az egyik eldugott sarokba parkol le, ahol egy kis ház is található, így feltűnés mentesen tudok kiszállni és végezhetjük el a terv szerint a dolgokat. Láttam Lenán, ahogy közeledtünk a ház felé, hogy könnyektől csillognak a szemei. Együtt érzően szorítottam meg a kezét, de nem viszonozta a gesztusomat, tudtam, hogy valami baja volt és most az egyszer nem is volt nehéz kitalálni, hogy mi áll a zaklatott állapota mögött. Természetesen én, ismételten. Utáltam magam, amiért ezt teszem vele, de tisztában vagyok vele, hogy csak így biztosíthatom a biztonságát. Ez a lépés kell, ahhoz, hogy győzzünk, hogy ennek az egésznek az apjával vége szakadjon, egyszer és mindenkorra.
 

Ahogy beléptünk a kis házba, elém tárult a rémálmom. A koporsó. Liam biztatóan megfogta a vállam és megszorította azt. Hát nem kell mondanom, hogy ettől a gesztustól egyáltalán nem éreztem magam jobban. Csak Lenát figyeltem, hogy valamelyest eltereljem a figyelmemet, de Ő nem igen nézett rám. Távolságtartó lett a viselkedése és az ajtó mellett a falnak támaszkodott, míg Sara próbálta szóval tartani, de egy szavas válaszoknál többet nem kapott. A legutolsó pillanatban rá néztem és azt súgtam neki, nagyon szeretlek, majd bemásztam a koporsóba és figyeltem, ahogy a többiek elhúzzák előttem a fedelet, ezzel teljes sötétséget borítva rám és a gondolataimra.
 

Mivel többé nem láttam, ezért csak a kinti zajokra hagyatkozhattam, amik nem jöttek sűrűn a koporsó vastag fa anyagának köszönhetően, így alig tudtam kivenni mi történik körülöttem. Az első támponton az volt, amikor a koporsó megmozdult, majd felemeldekedett és éreztem, hogy elindultunk kifelé. Majd ismételten semmi, miután elértük a temetés helyszínét. Vagy másfél órán keresztül feküdtem ott, míg körülöttem minden mozdulatlan volt. Semmit sem hallottam, így azt sem tudtam hol tartunk. Kezdtem szitkozódni magamban, hogy egy átkozott temetés, miért tart ilyen kibaszott sokáig, mire ismételten mozogni kezdett a koporsó, majd éreztem, ahogy lefelé mozgok. Tudtam, hogy most engedik le a koporsót a sírhelyére. Aztán azon imádkoztam, hogy a rám dobált föld súlyától ne fulladjak meg vagy ne törje apró darabokra a koporsót, mert vicces lenne, ha tényleg feldobnám a talpamat, miközben semmi bajom. Aztán vártam, vártam és még többet vártam. Kezdtem kurva ideges lenni, mert alig kaptam levegőt, a tüdőm elnehezült és tudtam, ha hamarosan nem jönnek értem, megfogok fulladni. Majd egyszer, csak mozogni kezdett a koporsó és végszóra ki is nyílt, ezzel elűzve a sötétséget.
 

- Basszátok meg, ha tíz perccel később jöttök, tuti megfulladok. - akadtam ki, majd szinte kiugrottam a koporsóból, mert nem voltam hajlandó több időt tölteni benne.

- Nyugodj le, a lényeg, hogy sikerült. - szólt rám Louis, hogy ne csapjak most patáliát.

- Reméltem is, ha már majdnem kinyírtam magam.

 

***

 

A szobánkban készülődik Lena, már órák óta és egyre jobban zavaróvá kezd válni a zárkózottsága. A megjátszott temetésem óta egy szót sem szólt hozzám, amióta, csak megjöttem. Csendesen nyitok be a háló ajtaján és lépek be a helységbe.
- Mi van benne? - mutatok a ruhatartó zsákra.
- Semmi. - válaszolja közömbösen. 
- Mond már el. - csattanok rá, magam sem tudom, hogy miért.
- Miért kiabálsz?
- Fogalmam sincs.
- Ha annyira tudni akarod, az esti ruhám van benne. - mondja.
- Láthatom? - elöntött a kíváncsiság.
- Majd, ha itt az ideje, láthatod.
- Mi bajod?
- Még kérdezned kell? - csattan fel.
- Ne beszélj velem, ilyen hangon. - kiabálok rá.
- Miért mi lesz? Te halott vagy. - üvöltötte, majd elviharzott mellettem.

Több se kellett nekem, utána rohantam és meg sem álltam, amíg el kaptam. Kifutott a bejárati ajtón és megállt, míg én odabent maradtam.

- Miért csinálod ezt? - kiabálok ki neki.

- Túl messzire mentél, ezzel az egésszel. - sírja el magát.

- Tudom. - hajtom le a fejem.

- Felfogtad egyáltalán, hogy mit csináltál?

- Szerinted? Majdnem megfulladtam, cseszd meg. - üvöltöttem torkom szakadtából.

- Csak játék neked ez az egész, ugye? Én is az vagyok? - lendíti a magasba a kezét.

- Fogd be, amíg szépen mondom Lena. Nem ismerek rád, mi lett veled?

- Semmi, vagyis talán egy dolog van, ami hatással volt rám. - néz a szemembe, miközben két méterrel távolabb áll tőlem.

- Mégis mi?

- Nem mi, hanem ki.. - kezd bele. - Te.

- Elég volt belőled. - rohantam ki és megragadtam a csuklójánál fogva és az sem érdekelt, ha valaki meglátott. Annyira ideges voltam, hogy fel sem fogtam mit teszek. A vendég szoba előtt álltam és ismerős érzés kerített hatalmába. Mintha ez a dolog már egyszer megtörtént volna. Ott álltam a szoba előtt és hallgattam, ahogy zokogva szitkozódik. Bezártam Őt, ahogy nem olyan rég is tettem. Két dolog vezérelt, hogy megvédjem Őt saját magától és ami még rosszabb volt, tőlem is.
 

Épp, hogy leértem egy fickó állt előttem egy pisztollyal a kezében és egyenesen rám szegezte azt. Hirtelen azt sem tudtam mit tegyek. Egyáltalán mit keres ez itt? Aztán, ahogy elnéztem mellette, rájöttem, hogy a bejárati ajtó tárva nyitva van. Én hagytam, úgy.

- Nahát Styles, eléggé jól festesz, ahhoz képest, hogy a föld alatt kéne feküdnöd. - köpte nekem az idegen, akinek a percei igencsak megvoltak számolva.

- Honnan tudod, hogy nem fekszem ott? - kérdeztem rá, miközben láttam, hogy a többiek közelednek az ajtó felé.

- Eléggé húsvérnek nézel ki. - gúnyolódott a férfi.

- Te is, ahhoz képest, hogy fél pillanat múlva egy golyó fog átfúródni a koponyádon. - mosolyogtam rá és tudtam, ha magamra nézném, eszelősnek gondolnám magam.

A férfi rémülten fordult meg, de már késő volt, Liam a pisztolya markolatával tarkón vágta, mire a pasas össze esett, de az eszméletét nem vesztette el és ez így volt jó. Következett a kedvenc részem.

- Akkor kezdjük az elején. Kinek dolgozol? - tettem fel az első kérdést.

- Sosem szeditek ki belőlem. - csattant fel, mire ökölbe szorított kézzel behúztam neki egyet, mire felrepedt az alsó ajka és vér köpött a padlóra.

- Várj nem is kell. Egy béna vagy, kettő túl merész, ez csak egyet jelenthet. Summers embere vagy. - villantottam felé egy vészjósló mosolyt, mire a férfi arca megrándult.

- Öljetek meg. - csattant fel, kire Zayn egy kést nyújtott át nekem.

- Komolyan azt hiszed, hogy csak úgy megölnélek. És abban hol van a szórakozás? - kérdeztem meg miközben mögé sétáltam és a hűvös pengét a torkához helyeztem.

- Nem fogok semmit sem mondani. - nyelt egy nagyot a mondata végén.

- És ki mondta, hogy én várok tőled válaszokat. Nem is tettem fel kérdéseket, ha nem rémlene. - nyomtam neki a pengét a nyakának, mire kiserkent a vére. Hallottam, ahogy egyre jobban zihált.

- Nem érdekelsz.

- Te se minket. - suttogtam a fülébe, majd végig zúztam a nyakán a pengét, mire az élet elszállt a testéből és összecsuklott.
 

Néztem a szétterülő vért, ami egyre nagyobb tócsában vette körül a férfit, ahogy a vére elhagyta a testét. Csak vigyorogtam, míg az ingembe töröltem a kést, ezzel vérrel borítva a fehér anyagot, de nem foglalkozott. Valami újra a régi volt. Én és az érzelem mentesség. Újra diktáltam azt, amiben a legjobb vagyok. A halált.