9. fejezet!

Harry

 

 

- Mi? - kérdeztem vissza, mert mindenre figyeltem, csak a kérdező félre nem, így egyenesen értetődik, hogy nem fogtam fel mit is mondott.

- Lena hol van? - tette fel ismételten az előbbi kérdését Liam, én nem is törődve a válasz adással a korláthoz álltam és a táncoló tömeget kezdtem vizsgálni. Sehol sem volt ő. Sarát kiszúrtam, de Lena nem volt mellette, még csak a közelében sem. Egy percre nem figyelek rá, ő meg felszívódik. Csodálatos. Nem is gondolkozva azon, hogy hova mehetett megindultam lefelé.

- Gyertek velem. - szóltam a többieknek, akik mindenféle kérdés nélkül követtek engem. Sosem kérdőjelezték meg a tetteimet, tudták, hogy mindent úgy teszek, ahogy én azt helyesnek vélem és ez elég nekik.

 

Az utam egyértelműen Sarához vezetett. Megálltam mellette, majd mikor nem figyelt rám, a vállát megkocogtatva hívtam fel magamra a figyelmét.

- Harry, baj van? - tette fel a kérdését, amit inkább nekem kellett volna.

- Nem tudom. Hol van Lena? - tettem fel az én kérdésemet és eléggé sietősre vettem a figurát.

- A mosdóba ment. - közölte velem. Ez rendben is van, de mennyi ideje van ott.

- Mióta van a mosdóban?

- 5-10 perce. - válaszolta nekem.

Nem is válaszolva neki indultam meg a mosdók felé. Sara rögtön követett minket és a mosdóba vetette magát. Nem sokkal később már ki is jött és az arc kifejezése egyáltalán nem volt ínyemre.

- Nincs bent.

 

A válasza mikor eljutott az agyamig, rögtön bekapcsolta a riasztót.

- Liam, ti mennyetek ki és nézzetek körbe.  - alig mondtam ki a szavakat, a mellettünk lévő mellék folyosóról egy alig hallható sikítás hallatszódott, majd meghallottam az ő hangját. Harry. Egyértelműen az én nevemet próbálta üvölteni, majd a hátsó ajtó csapódása hallgattatta el teljesen. Liam, csak bólintott, majd futásnak eredve kivágódtam a hátsó ajtón.

 

A fickó éppen egy furgonba próbálta betuszkolni Lenát, akinek az arcán egyértelműen látszódott a félelem és könnyek folytak le rajta. Mikor meglátott a szemében némi reményt láttam felcsillanni. Ekkor a fickó is felfigyelt rám és szólásra nyitotta a száját.

- Ni csak Styles. Elbuktál. - nevetett fel.

Válaszra se méltatva estem neki, majd amint elengedte Lenát és távolabb került tőlünk, behúztam neki egyet. Majd még egyet és csak ütöttem, mikor valaki a vállamra tette a kezét.

- Vidd el innen. - löktem Liamhez a férfit, mert ha tovább a kezeimben tartottam volna, biztosan a szart is kiverem belőle és nem kéne, hogy Lena az elborult pillanataimban lásson. Már az eddigi tetteim miatt is biztosan halálra van rémülve. Végül is most próbálták meg elrabolni, így ez teljesen érthető. Ezért is nem tehettem még én is rá egy lapáttal. Megígértem neki, hogy megvédem és elbuktam. Kis híján elrabolták, mert figyelmetlen voltam. Ez többet nem fordulhat elő.

- Én most haza viszem Lenát, ti pedig gondoskodjatok róla. - fordultam Liam felé.

- Megvárjunk vele? - tette fel a kérdést.

- Ahogy gondolod. - válaszoltam neki, majd Lenához léptem, aki még mindig reszketett az előbbi sokk hatás miatt. Láttam a szemében a félelmet mikor hozzá értem és egyértelműen össze rezzent.

 

 

Lena a haza felé vezető úton egy szót sem szólt, csak meredten bámult ki az ablakon és tisztán láttam, hogy a könnyei még mindig megállíthatatlanul folynak. nem akartam feleslegesen beszélni hozzá, mert tudtam, hogy úgy se fog most velem beszélni. Szörnyű volt őt, ilyen elveszettnek látni. Mikor leparkoltam a házuk előtt, ő nem szállt ki. Oda mentem az ő felére és segítettem neki kiszállni. Egyedül indult befele, de mikor a lábai meginogtak a karjaimba esett. Felkaptam őt és így mentem fel vele a lakáshoz. Elvettem tőle a kulcsokat és valahogy anélkül sikerült kinyitnom az ajtót, hogy letettem volna őt. Egyenesen a szobájába mentem és az ágyára fektettem. Csak magzat pózba húzta magát és úgy feküdt ott. A hátát kezdtem simogatni, mire talán kissé megnyugodott. Olyan törékenynek látszott ebben a pillanatban.

 

- Nem akarsz egy forró fürdőt? - kérdeztem tőle.

A válaszom csak egy bólintás volt tőle, de legalább kommunikált velem, ha nem is szavakkal, de megtette. Bementem a fürdőjébe és megengedtem a vizet. Vártam egy kicsit, míg elegendőnek nem találtam a víz mennyiségét, majd vissza mentem hozzá. Ő csak felállt, majd egy szó nélkül eltűnt a fürdőben. Nem akartam most zavarni. Nem vagyunk még abban a helyzetben, hogy bemenjek vele. Reméltem, hogy nem csinál bent semmi hülyeséget ebben az állapotában. Fél óra múlva lépett ki a fürdőből és sokkal jobban festett. A szemeiben valami megmagyarázhatatlan ült és tudtam, hogy elkerülhetetlen kérdéseket fog feltenni nekem hamarosan, ami lehet, hogy mindent megfog változtatni. Nem érdekelt, csak vele akartam lenni.

 

- Mi volt ez az egész? - fordult felém.

- Micsoda? - kérdeztem vissza, bár tisztában voltam vele mit is kérdez.

- Ne nézz hülyének Harry. - nézett rám szúrós szemekkel.

- Az a férfi elakart téged rabolni. - mondtam neki a nyilvánvalót.

- Olyat mondj, amit én nem tudok. Semmi nem stimmel körülötted és én tudni akarom, hogy miért nem. - kérlelő tekintete alatt nem tudtam meddig bírom még.

- Nem vagyok egy egyszerű eset, de nem kell félned, nem vagyok rád veszélyes. - nyögtem ki valami szerintem kielégítő választ. Szerintem.

- Megbízol bennem?  - a kérdése teljesen ledöbbentett.

- Persze.

- Én, hogy bízzak meg benned, ha semmit nem mondasz el. Még is mi kell neked ahhoz, hogy megnyílj előttem. Majdnem elraboltak. Ez nem elég neked? - fakadt ki, amit teljesen meg is tudtam érteni.

- Figyelj Lena, legyen annyi elég, hogy nem eshet mellettem bajod. Vigyázni fogok rád. Nem bánthat az apád és senki más sem. Kérlek csak bíz meg bennem. - kérleltem őt.

- Hogy bízzak meg benned, ha azt se tudom ki vagy? - tette fel a költői kérdését.

- Idővel mindent elmondok ígérem, csak egy kicsit tekints el a félelmeidtől. Igen tudom, hogy félsz tőlem.

- Nem félek tőled. - nézett rám értetlenül.

- Dehogy nem. Miért ülsz tőlem ennyire távol, ha nem félsz? - kérdeztem rá.

- Tudod nehezemre esik azután, hogy épp, hogy megmentettél. - közölte velem.

- De megmentettelek, nem?

- Meg, de mi lesz ha legközelebb nem lesz szerencsém és te nem leszel ott? - fakadt ki.

- Kicseszettül nem tudom, hogy mi lesz akkor. - csattantam fel.

- Ne üvöltözz velem. - esett nekem.

- Akkor ne legyél ennyire kibaszott makacs.

- Nem vagyok makacs. - láttam a szemében a megszülető könnyeket.

- Dehogy nem. - tértem vissza a normális hangszínemhez.

- Kérlek menny el. - állt fel és az ajtó felé lépkedett.

- Nem hagylak magadra.

- De, mert nem akarom, hogy itt legyél. - nézett rám könnyes szemeivel.

- Hát jó. - álltam fel, majd becsapva a bejárati ajtót magára hagytam.

 

 

Nem tudom mi volt ez az egész. Egyszerűen nem voltam önmagam. A haza vezető úton folyton csak az ő kétségbe esett arcát láttam, amint annak a fickónak a karjában van. Megmentettem, de ez őt hidegen hagyta. Eltaszított magától az első adandó alkalommal és én hagytam neki. Hogy védjem, így meg. A közelében sem akar tudni. Gyűlöl engem, amit meg is értek. Szörnyeteg vagyok. Még csak nem is tudja, hogy nem vagyok jobb, mint az apja. Világos, hogy addig nem áll velem szóba, míg nem tud rólam mindent, de az egyenesen arányos azzal, hogy soha többet nem akar majd látni.

 

 

A napok teltek, nem is, repültek. Én meg már az idejét sem tudom, mikor beszéltem vele utoljára. Liam néha mondott róla valamit, mikor náluk volt. Rossz volt hallani, hogy Lena mennyire magába fordult azóta az este óta. Nem tudom mit csináljak most. A munka sem megy ügy, ahogy akarom. Minden gondolatomat ő köti le és semmire sem tudok koncentrálni. A fickót kihallgattuk, de ő sem beszélt semmit. Egyértelműen Summers embere volt. Volt. Múlt időben, ugyan is elborult elmémnek köszönhetően holtra vertem, mikor nem közölt semmi hasznosat. A fiúk, csak döbbenten néztek rám. Próbáltak megállítani, de sem ők, sem a kezemben lévő iszonyatos fájdalom sem állíthatott meg abban, hogy az utolsó életet is kiverjem abból a féregből. Egy tiszta gondolatom sincs azóta. Mintha valaki megszállta volna a testemet és nem én irányítanám. Csak, hogy az ördög most én magam voltam. Lena hiánya napról napra jobban kínozott. Elborult agyam, folyton rémképeket és képzelgéseket vetített a szemeim elé. Folyton az ő gyönyörű arcát láttam, amint csalódottan tekint rám. Az őrület határán táncoltam és egy rossz lépés, egy kisebb botlás és elnyel a sötétség. Bánnám? Nem, mert sosem voltam normális.

 

 

- Harry. - fordult felém Liam.

- Hmm? - néztem fel rá.

- Beszélj vele. - csak ennyit mondott.

- Nem tehetem. - hajtottam le a fejem.

- Ha nem beszélsz vele, lassacskán elveszíted. - közölte velem.

- Baszd meg. Szerinted én nem tudom? - fakadtam ki.

- Fejezd ezt be. - csattant fel.

- Kicseszettül ne mond meg mit tegyek. - csattantam fel és elhagytam az épületünket.

 

 

Csak céltalanul autóztam a városban és próbáltam lenyugtatni magamat. Ami mondanom sem kell, nem sikerült. Az agyam egyre inkább kattogott. Lenán járt az eszem. Honnan fogom tudni, hogy mi van vele, ha nem vagyok mellette? Hogyan fogom őt megvédeni? Az apjától, tőlem és talán saját magától is. Biztosan többen vannak már a nyomában és csak idő kérdése mikor bukkant fel az apja. Ugyan is azóta nem vagyok hajlandó felemelni neki a telefont. Nem fog irányítani. Nem akarom elvégezni a feladatomat. Nem vagyok rá képes. Telefonom rezgése zavart meg. Nagy nehezen kihalásztam a zsebemből a készüléket és Lena neve jött velem szembe. Ezt csak képzelem, biztosan.

 

- Lena? - tettem fel a kérdésemet.

- Szia, Sara vagyok. - hallottam a vonal túlsó végéről.

- Minden rendben? - tettem fel reflexből a kérdést.

- Fogjuk rá. Figyelj, gyere ide.

- Miért? Ő akarja? - tettem fel a kérdéseimet.

- Nem, hanem én. Nem bírom nézni, ahogy szenved. Nem akarja beismerni magának, de nagy szüksége van rád. - hallom a válaszát, ami elgondolkoztat.

- Sara, ez szerintem nem jó ötlet.

- Harry, nem légy olyan hülye, mint ő. Éjjelente a te nevedet üvölti álmában. Ez elég indok neked? - ledöbbentettek a szavai.

- Mindjárt ott vagyok. - gondolkozás nélkül hagyják el a szavak a számat.

- Siess. - mondja, majd bontotta a vonalat.

 

 

Ilyen gyorsan sem vezettem még szerintem sosem. Néhány perc múlva az ismerős parkolóban találtam magamat, az ő háza előtt. Felvonszoltam magamat a lépcsőn, majd az ajtója előtt még kissé hezitáltam. Majd erőt véve magamon felemeltem a kezemet és kopogtam.

 

- Gyere be. - nyitott ajtót Sara.

- Ő hol van? - tettem fel a kérdésemet.

- Alszik. - mondta egyszerűen.

- Bemegyek hozzá. - közöltem vele, majd az ajtajához léptem és amilyen halkan csak tudtam bementem rajta.

Békésen aludt az ágyában. Lassan lépkedtem fel, majd leültem az ágya szélére és csak néztem őt. Nem tudom, hogy meddig nézhettem, 5 perc vagy 5 óra. Fogalmam sincs, de nem is érdekelt. Megsimogattam az arcát, majd a hajával tettem ugyan ezt. Nem ébredt fel az érintésemre, aminek örültem. Nem voltam képes szembe nézni vele, még nem. Néha motyogott valamit, de össze függéstelen dolgok hagyták csak el gyönyörű ajkait. Majd egy szót tisztán értettem, a nevemet. Harry. Többször is elhagyta a nevem a száját. Majd egy mondatot kezdett el hajtogatni. Harry, kérlek ne hagyj el. Majd egyszer csak sikítva ült fel az ágyban. Ébren volt. Felém fordulva zokogásban tört ki.

 

- Hagyj békén. - hajtogatta nekem.

- Lena nyugodj meg. - öleltem magamhoz.

- Nem vagy valóságos. Hagyj békén. Ne kínozz. - szavai megrémítettek, azt hitte csak képzelgés vagyok?

- Lena, itt vagyok. Nézz rám. Én vagyok az. - emeltem fel a fejét.

- Harry? - értetlenül tekintett fel rám.

- Itt vagyok. - öleltem még szorosabban magamhoz.

- Hogy kerülsz ide? - kérdezte két ásítás között.

- Itt vagyok, mert itt a helyem. - válaszoltam neki.

- Nem értem. 

- Melletted van a helyem, szükségem van rád. - vallottam be neki.

- Nekem is rád. Kérlek ne hagyj magamra. Ne illanj el, mint minden éjjel. Legyél valóságos. - kérlelt és könnyek áztatták gyönyörű arcát.

- Nem megyek el soha többet. - néztem rá.

- Jó. - hajolt a nyakamba.

- Szükségem van rád. Te vagy a fény a sötétségben, ami én magam vagyok.