Y. - 28. fejezet!

Sziasztok!

Meghoztam a következő fejezetet.
Remélem mindenkinek tetszeni fog.
Jó olvasást hozzá.
Várom a véleményeteket.

Esther xx
-----------------------------------------------------------------------------------------------------------

Lena

Tisztán éreztem a magamhoz térésem után a vér fémes ízét a számban. Hunyorogtam a hirtelen támadt fénytől, az eszméletlenségemnek köszönhető feketeség után. Nem hiszem el, hogy Harry apja él és ki tudja, hogy mit művelt a többiekkel és hova hozott engem. Ahogy körülnéztem a szoba teljesen ismerős volt számomra, ami letaglózott. Minden ugyan olyan volt, mint alig egy éve, csak poros és fakó, ahogy az idő múlása megtette hatását. Sosem hittem, hogy valaha visszatérhetek ide és egyszerre örültem és rettegtem a viszontlátástól. Harry londoni lakásának falai között voltam, a régi szobámban. Odakintről szirénák hangja csendült fel, de nem lettem megkönnyebbültebb, mivel el is tűntek, ahogy felsejlettek. További kutakodás, tüzetesebb tanulmányozás után rájöttem, hogy nem csak a számban érzem a vért, hanem a levegőben is. Mindent betöltött az áporodott bűze és a hányinger azonnal köszöntött. A szoba egészét beborította a vér és annak különböző időrendjei. Volt itt egészen friss, ami közvetlenül mögöttem terült el, ami a csuklómba vájó kötegelőnek volt köszönhető. Iszonyatos fájdalom volt, de meg sem közelítette azt, amit az arcom közvetített. Fogalmam sem volt, hogy mi történhetett velem, de bizonyára nem nyújthattam szép látványt. A maró fájdalom ezt tükrözte, kezdett az egész testemre átszökni. Éles hang hatolt a hallócsontomba, azonnal az ajtó felé kaptam a fejem, ahol megjelent ő. Harry idősebb kiadása, jóképű volt, haja is színben és szerkezetben stimmelt, csak sokkal rövidebb volt. A legrémisztőbb a zöld szempár volt, ami teljesen megegyezett.

- Ezért ne haragudj. - simította meg az ajkamat, mire felszisszentem. Auh.

- Mi a szart tett velem? 

- Elég legyen annyi, hogy kurvára nem vagy könnyű eset. - vonta meg a vállát, mintha az, hogy behúzott nekem egyet, semmiség lenne.

- Még semmit sem látott. - fakadtam ki.

- Azt meghiszem, kemény kis ribanc vagy, azt meg kell hagyni. Értem minek van veled a fiam, te is olyan elbaszott, sötét lélek vagy, mint ő. - ennél nagyobb sértést nem is intézhetett volna felém és ezt pontosan tudta.

- Semmit sem tud maga a lelkéről. - üvöltöttem az arcába.

- Többet tudok, mint te, higgy nekem.

- Mi a faszt akar? - ekkor már sírni tudtam volna a tehetetlenségtől.

- Szerinted cicám? - undorodtam attól, ahogy a "cicám" elhagyta dohányfüsttől bűzlő ajkait.

- Maga beteg. - fröcsögtem.

- Meglehet, de javíts ki, ha tévednék, de szerintem te épp annyira vagy beteg, amennyire én. Hisz egy gyilkosba vagy szerelmes.

- Engedjen el és meglátjuk, hogy én mennyire vagyok gyilkos hangulatban. - szabályosan az arcába köptem.

- Ti ribancok és a mocskos pofátok. - a fejem elfordult a pofontól, ami ököllel talált a bal oldalra. Sírhatnékom támadt és vért kellett köpnöm, mert gyűlni kezdett a számban. Akaratom ellenére is nyeltem a saját vérem.

- Engedjen el.

- Ha te sem fogod be, úgy jársz, mint a kis barátnőd. Teszem hozzá, így mozdulatlanul elég készséges volt, míg megbasztam. - abba az irányba mozdultam, amerre mutatott. Egy vérben fekvő testet láttam. Szőke haját pirosra színezte a testét elhagyó folyadék. Szemei üveggolyókra emlékeztettek. Tudtam, hogy rég halott.

- Perrie. - kiáltottam fel. - Maga beteg állat.

- Jegyezd meg, az vagyok. - felemelte az arcomat és arra kényszerített, hogy a szemébe nézzek. Undorodtam ettől az embertől és attól,amit képviselt. Nem értettem, hogy miként hasonlíthatták az emberek hozzá Harryt, semmi hasonlóság nem volt közöttük. Természetileg biztosan nem, Harrynek volt kedves és odaadó oldala, nem csak a brutalitás jellemezte, ahogy ezt a férfit előttem, aki meg sem érdemelte, hogy apának nevezze magát, mert egyértelműen nem volt az. Hirtelen tisztelni kezdtem Anne-t, hogy annyi évig együtt tudott lenni ezzel a féreggel és aztán volt bátorsága elhagyni őt. Nagy erő kellett egy ilyen lépéshez, mert nyilván önmagától nem hagyta volna, hogy lelépjen tőle. Kérdések sokasága fogalmazódott meg bennem egy szempillantás alatt. 

- Miért van itt?

- Azt reméltem, ennél azért okosabb vagy. - gúnyolódott velem, míg az arcomról nem volt hajlandó levenni a kezét.

- Nem tudok egy elmebeteg agyával gondolkozni. - nem érdekelt az sem, ha újra kezet emelt rám, nem féltem tőle, volt már sokkal rosszabban is részem és azt is átvészeltem. A legnagyobb reményt még is az okozta, hogy tudtam Harry megtalál, mert ebben volt a legjobb, védelmezett engem és a szeretteit.

- Ebben kétségeim vannak kedvesem, elég nagyok. Hallottam a híredet, sőt láttam miket műveltél, amikor az ostoba fiamat kerested. Lényegében lenyűgöztél.

- Nem kell adni a szépet, ennél okosabb vagyok.

- Bizonyára. - nevetett fel. - Hogy válaszoljak az előbb feltett kérdésedre, egy dolog miatt vagyok itt, ami nem más, mint a család.

- Milyen család? - horkantam fel, mert azt biztosra tudtam, hogy hazudik, semmiféle családja nem volt és nem is lesz többé.

- Ha hiszed, ha nem, de nekem fontos a családom, akkor is, ha mind egytől-egyig elárult engem. Azt akarom, hogy újra együtt legyünk. - megdöbbentett, hogy komolyan azt képzelte, hogy ez működhet. Reménytelen volt.

- Valóban úgy gondolod, hogy ez működőképes? 

- Miért ne lenne az? Szeretem a feleségemet, és a gyerekeimet és ők is előbb utóbb belátják, hogy nincs miért küzdeni. Főleg, hogy amint a melléket ábra mutatja, pont abban élnek, amiben én, így nincs miért gyűlölniük. - ebben vitába szálltam volna vele, de semmit nem értem volna el vele, nem gondolkodott tisztán és volt egy olyan érzésem, hogy egyáltalán nem képes rá.

- Szép álom.

- Nem csak álom, ez a valóság lesz, amint elérem, amit akarok.

- Mire céloz?

- Szerinted véletlen, hogy ide hoztalak, hogy mind itt vagytok? - kacagása az egész teret betöltötte és megfagyasztotta a vért az ereimben. - Mind ide fognak rohanni és a te szerepeddel, a fiam kénytelen lesz velem dolgozni, vagy az a csinos kis fejed nem lesz többé ilyen szép, egy lyukkal a homlokod közepén.

- Nem fog sikerülni.

- Dehogynem. Ismerem, a fiam gyenge pontját. - minden szó nélkül az ajtóhoz lépett és kisétált a szobából, majd kulcsra zárta azt, hogy ne menekülhessek.

Nem kellett kimondani azt a gyengeséget, amiről beszélt, szavak nélkül is tudtam, hogy mire gondolt. Rám.

* * * 

Nem akartam kinyitni a szemet, a legszívesebben levegőt sem vettem volt. A vér áporodott bűze beférkőzött az orromba és nem tudtam tőle szabadulni. Nem tudtam ránézni a szoba másik felében lévő testre, aki egykor az egyik legjobb barátnőm volt. Próbáltam álomba ringatni magam, hogy felébredve rádöbbenhessek, hogy az egész csak egy rossz álom, ami meg sem történt. Sajnos ez csak egy szép mese volt, aminek a végét nem akartam senkinek sem elmesélni. Imádkoztam, hogy Harryék minél előbb megtaláljanak minket. Zörgésekre lettem figyelmes oda kintről, majd az ajtónál puffanás hallatszott, mintha lelőttek volna valakit. Görcsbe rándult a gyomrom, annak gondolatától, hogy esetleg valaki közölünk lesz ismételten. Az ajtó kilincse lenyomódott, de mivel zárva volt az illető nem tudott bejönni. Mivel nem voltam teljesen hülye, így egyből rájöttem, hogy nem az itteniek egyik az, aki be akart jönni. Felcsillant a reménysugár, hogy talán máris ránk találtak. Megremegtem, amikor a zárat ellőtték, így az ajtó végre kitárult. Megkönnyebbült sóhaj szakadt fel belőlem, amikor megpillantottam az ismerős göndör fürtöket.

- Jól vagy? - nézett a szemembe, míg kioldotta a kötelet, amivel a fűtőtesthez voltam kötözve.

- Igen. - hazudtam, mert egyáltalán nem voltam rendben.

- Mi történt? - fordult a holttest felé és a szája elé kapta a kezét.

- Fogalmam sincs, mire magamhoz tértem, már így volt. Nem tudtam rajta segíteni. - hallottam, ahogy felzokogtam, de nem hatott a sajátomnak, megtört volt és elgyötört, ismeretlen.

- Nem a te hibád. Menjünk innen. - a karjaiba kapott és sietve szaladt le velem a lépcsőn, végig a hosszú folyosón.

- Kérek Harry Zaynnek még ne mond el. - alig hallhatóan ejtettem ki a szavakat, Harry arca kissé megrezzent, de csak mosolygott rám.

- Nem fogom.

- Liam. - kiáltotta el magát, mire Liam a szemközti szobából előtűnt, nem hittem a szememnek, Gemma és Anne sétáltak mellette csurom véresen.

- Hol vannak a többiek?

- Niall és Lou már kivitték őket. Viszont senkit nem találtunk ide bent. Vagy elmenekült, vagy nem tudom. - vont vállat.

- Lena tudod ki volt az? - tette fel Harry a kérdést.

- Igen. - nem akartam neki elmondani.

- Akkor mond. - szólt rám erélyesebben, amikor nem válaszoltam.

- Az apád.

- Mi van? - kiáltottak fel egyszerre Liammel. - Az nem lehet, hisz halott. Láttam meghalni.

- Valahogy kijátszhatott téged.

- Jellemző. Na menjünk kifelé innen. - kisiettünk a bejáraton és visszanéztünk a házra, ami egykor a biztonságot jelentette a BAD-nek, de most semmi mást nem láttam benne, csak a vért és a rettegést.

A következő pillanatban feltűnt egy alak a legfelső ablakban, nem tudtam kivenni a kilétét a sötétség miatt, de Harry arca megrándult, majd letett a földre.

- Liam helyezzétek őket biztonságba, nekem van egy elintézetlen ügyem az apámmal. - ezzel a ház felé szaladt, én meg nem győztem üvölteni a nevét. A vesztébe szakad.

- Harry.

Y. - 27. fejezet!

Sziasztok!

Meghoztam a következő fejezetet.
Remélem mindenkinek tetszeni fog.
Jó olvasást hozzá.
Várom a véleményeteket.

Esther xx
------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Lena

Nem hiszem el. Csak álltam Harry előtt és az elhangzott szavait ízlelgettem. Nem voltam képes felfogni, hogy ennyire alábecsül bennünket. Úgy csinál, mintha féltene, de jól tudom, hogy a mostani cselekedeteinek nem ez az egyetlen oka. Sokkal inkább a bizalmatlansága áll a dolgok mögött, nem bízik meg bennünk és ez rohadtul felidegesített. Értem én, hogy lányok vagyunk, de sok mindent véghez vittünk már és senki sem sérült meg.

- Keressük meg anyádat? - kérdeztem vissza szinte azonnal, ő meg úgy nézett rám, mint egy bolondra, aki nem képes értelmezni az elhangzott szavakat.

- Igen, ezzel mi a problémád? - húzta fel a szemöldökét, amitől legszívesebben arcon csaptam volna. Hülyének néz.

- Nem értem, hogy miért nem csinálhatunk mindent együtt. Nem kell félteni minket Harry. - csattantam fel.

- Nem kell félteni? - nevetett fel. - Jó vicc volt és te sem gondolhatod komolyan, hogy a múltban történtek után az apád közelébe foglak engedni.

- Nem árthat nekem. - szögeztem le.

- Dehogynem és ahogy a dolgok állnak már nincsen sok hátra, hogy akcióba lendüljön. Nem fogom kockáztatni egyikőtök életét sem.

- Tudunk magunkra vigyázni. - kezdtem úgy érezni, hogy nem fogunk előrébb jutni.

- Tudtok? Azt nem hiszem, apád nem egy piti kis bűnöző, akivel a szerencséteknek köszönhetően végezni tudtatok. Ő még a BAD-nek is igen nagy kihívást jelent. Nem fogtok jönni és kész. - csattant fel, majd Louis-sal nem törődve felállt a székből és elszakította a cérnát, ami kiállt a mellkasából.

- Tudod mi a probléma Harry? - kérdeztem rá, miközben a düh szétfeszített belülről.

- Mi?

- Nem bízol bennem. - fakadtam ki. Kurvára nem bízol.

- Tudod, hogy ez nincs így, bízom benned, de nem fogom hagyni, hogy hülyeséget csinálj. - lágyult el az arca.

- Semmit sem hagysz. - mielőtt bármit tudott volna mondani, kiviharoztam a szobából.

Nem jött utánam, így tudtam, hogy a saját igazában hisz és nem hajlandó tárgyalni velem semmiről. Nem érdekelt ez az egész, a nappaliba mentem és mindenkit ide hívtam, hogy tegyük azt, amit legalább engednek. Megkeressük az anyját és a húgát.

- Gyertek.

- Hova megyünk? Azt hittem, nem segíthetünk. - csodálkozott el Perrie.

- Egy valamit tehetünk, családtagokat kell felkutatnunk. - vontam vállat.

- Legalább valami. - érdeklődött El.

- Indulás. - nem foglalkoztam azzal, hogy szóljak Harrynek, vagy bárki másnak. Tettem, amit jónak láttam, a lányok meg nem kérdőjeleztek meg, ami felüdülés volt számomra.

Mivel azt sem tudtam miből indulhatnánk ki, így a helyi hoteleket, panziókat és szállásokat néztük át legelőször. Sehol semmi. Egyikben sem járt hasonló nevű személy évek óta. Ami viszont feltűnt, hogy évről évre visszatérő vendég egy Gemma Fox nevű nő a Royel-ban. Amikor kikértük a recepción a fényképét - amit persze nem önként nyújtottak át a kezünkbe - teljesen le voltam döbbenve. Anne volt a képen, ami minden bizonnyal egy hamis személyit ábrázolt. Szóval nem hazudott, valóban szemmel tartotta Harryt. Itt van a bizonyíték a kezemben. Világossá vált, hogy minden igaz lehet, amit mondott. Persze ettől még továbbra sem tudtuk, hogy hol lehet, így tovább kerestük. Az kiderül, hogy a városban már nincsenek. A következő gondolatom a jelenlegi lak helye volt, így oda tartottunk. Unalmas volt az út és rettentő hosszú. Félúton járhattunk, amikor csörögni kezdett a mobilom.

- Hol vagytok? - hallottam meg Harry dühös hangját a vonal túlsó felén.

- Úton az anyádhoz. - válaszoltam egyszerűen.

- Lena te normális vagy? Halálra aggódtam magam, hogy hol lehetsz. - sóhajtott fel megkönnyebbülésében.

- Nem raboltak el. - forgattam meg a szemeimet, mert biztos, hogy rögtön erre gondolt.

- Ez nem vicces Lena. - csattant fel.

- Nem is annak szántam. Leteszem, mert mindjárt megérkezünk. - hazudtam neki, mert jócskán volt még alattunk kilométer, de cseppnyi kedvem sem volt társalogni.

- Rendben, de ilyet többször, ne csinálj. Ha bármi fejlemény van, akkor hívj. - ezzel bontotta a vonalat.

Kísérteties hasonlóságot véltem felfedezni a beszélgetésünk és egy régen történt, már majdnem elfeledett keserű emlék között.

* * *

Halk léptekkel közlekedek a házban, hogy apám ne ébredjen fel és ne szembesüljön azzal, hogy több órát késtem a megbeszéltnél. A buli, amin részt vettem sokkal jobb volt, mint amire számítottam, így alig tudtam rávenni magam, hogy haza jöjjek. A lépcsőn sasszéztam fel, amikor apám megáll előttem.

- Hol voltál Lena? - csattan fel.

- A buliban. - válaszolok közömbösen, próbálok nyugodt maradni, de belül rettegek, hogy mit fog tenni.

- Tisztában vagy vele, hogy mennyi az idő? - amikor megragadja a kezemet, megdermedek. - Halálra aggódtam magam miattad.

- Ne haragudj. Többé nem fordul elő. - védekeztem.

- Nem is, mert soha többé nem mehetsz el. - rángat rajtam egyet, amitől a fejem azonnal zúgni kezd.

- Mi? Apa ne csináld. - azonnal bánom, hogy kimondtam a szavakat, mert a keze lendül a levegőben.

- Megtanulod mi a rend, vagy megtanítalak rá. - ezzel elsétál, én pedig a földön kötök ki, míg zokogok és könyörgök, hogy anya jöjjön vissza. Annyira hiányzol.

* * *

Megborzongtam az emléktől és a tudattól, hogy sosem fogok kijutni ebből a képtelen és eltorzult véres világból. Ebbe születik az ember és a legrosszabb, hogy sosem menekülhet meg, nem futhat el előle, mert ez az élete.

A régi fájdalom nem tud eluralkodni rajtam, mert megérkezünk és a lányok rögtön kiszállnak a kocsiból. Veszek egy nagy levegőt és visszatuszkolom a szörnyű képeket az agyam legeldugottabb felére, ahonnan nagy erőfeszítés előhozakodni velük. Mindenki külön utakon indul el. Én a bejáraton lépek be Perrievel, a többiek, pedig az udvart fésülik át. 

- Megyek a pincébe, tiéd az emelet. - fordulok a szőke lány felé, aki egyetértését, csak egy gyors bólintással jelzi számomra.

Lassan sétálok le a lépcsőfokokon, míg abban reménykedem, hogy itt megtalálhatjuk őket, mert egyébként semmi más hasznos nem jutott eszembe a megkeresésükkel kapcsolatban. Több ötletem nincsen, hogy merre lehetnek. Oda lent senki sem volt, csak poros bútorok, befőttes üvegek és mindenféle kacat, amit semmire sem használ már az ember, csak raktározza, míg rá nem jön, hogy soha többé nem fog kelleni. Felfelé jöttem, amikor az ajtóban egy férfi állt velem szemben. Ismerősek voltak a vonásai, de nem tudtam volna megmondani, hogy honnan. Pörgött az agyam, de nem jöttem rá, hogy honnan ismerhetem, de egy biztos volt, még sosem láttam ezelőtt. Akkor meg miért ismerős?

- Elnézést, keres valakit? - próbáltam úgy tenni, mintha a ház lakója lennék, mert nem tudtam, hogy a magas férfi mire képes.

- Igen, bár lehet eltévedtem. Ne haragudjon kisasszony, hogy bejöttem, de az ajtó nyitva volt és senki sem válaszolt. Attól féltem, hogy betörés történt. - kellemes hangja volt, de végigfutott a hátamon a szőr, amikor a hangszíne is ismerősen csengett.

- Semmi ilyesmi uram, én voltam a vétlen, elfelejtettem becsukni. - mosolyogtam rá és reméltem, hogy elhiszi minden szavam. - Kit keres?

- Annet keresem, itthon van? - amikor kimondta Harry anyjának nevét, nem tudtam mitévő legyen. Bizonyára az egyik szomszéd lehet és azért ismerős, mert mikor legutóbb itt voltunk, akkor láthattam.

- Sajnos elkerülték egymást.

- Mikor jön vissza? - kezdett feltűnni, hogy előrébb lépked minden mondatánál.

- Elutazott pár napra, pontosan nem tudom.

- Ne hazudj nekem. - annyira ledöbbentem, hogy védekezni is elfelejtettem és a falnak nyomva találtam magam, sajgó fejjel, ahogy bevertem azt.

- Ki a frász maga? - csattantam fel és imádkoztam, hogy valaki meghalljon oda kintről.

- Ostobább vagy, mint gondoltam. Nem látszik a hasonlóság? Des Sytles vagyok. - a világ forogni kezdett velem, ahogy felfogtam, hogy honnan volt ismerős a férfi. úgy nézett ki, mint Harry. Ő az apja, akinek halottnak kéne lenni-e.

- Hogy lehet életben?

- Harry mindig csak fél munkát végez. Egy jó tanács, mindig nézd meg, hogy akit lelőttél valóban meghalt-e. - keserű nevetése hányingerrel töltött el.

- Menjen a pokolba. - ezzel ellöktem magamtól és a nyitott bejárat felé futottam. Előkaptam a mobilomat és tárcsáztam Harryt.

- Lena, minden rendben, senkit sem érek el.

- Harry. - mielőtt folytathattam volna, megcsapta az orromat a klorofill ismerős bűze és tudtam, hogy elfogok ájulni.

Kérlek segíts.

Y. - 26. fejezet!

Sziasztok!

Meghoztam a következő fejezetet.
Remélem mindenkinek tetszeni fog.
Jó olvasást hozzá.
Várom a véleményeteket.

Esther xx
-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Harry

- Mindenki rendben van? - tettem fel az első kérdésemet, miután lesétáltam az alaksorba a többiek után. Odafent tiszta volt a terep, senki nem hatolt be a házba és nagyon úgy tűnt, hogy mostanra kint sem tartózkodik idegen ember. A támadást nem tudtam hova tenni, semmi értelme nem volt. Amikor a teraszon álltam simán lelőhettek volna, de nem tették. Pedig abszolult nem voltam felkészülve erre.

- Minden rendben van. - szólalt fel együttes erővel Louis, míg mindenkin végig nézett egyesével, hogy valóban épségben vannak-e. - De ahogy látom veled van egy kis gond.

- Semmiség. - legyintettem, annak ellenére is, hogy a mellkasom azon fele égett és pokolian lüktetett. A felsőtestem ázott a vérben, ami még mindig szivárgott a sebből, de már csak alig. Láttam Lena szemeiben a szörnyülködést, talán ő volt az egyetlen, aki tudta a valódi fájdalmam mértékét. Átlátott az álarcomon, simán alá látott és minden apró próbálkozásomat, hogy úgy tegyek semmi bajom, aláásta.

- Mi volt ez az egész? - kiáltott fel Liam magasba dobva a kezeit, míg egyik lábáról a másikra állt türelmetlenségében.

- Azt hiszem, valamiféle üzenet. - vontam meg a vállamat, ami nem volt túl ésszerű, tekintve, hogy a mellkasom még inkább fájni kezdett.

- De mégis kitől? - Niall volt a következő, aki kérdéseket kezdett feltenni.

- Summers. - amikor ez a név elhagyta az ajkaimat, mindenki néma csendben maradt és félelem költözött a tekintetükbe.

- Micsoda? - nézett rám döbbenten Lena, aki a fejét kezdte ingatni. - Miből gondold ezt?

- Ebből? - húztam elő a zsebemből a kis fecnit, amin a nyilvánvaló üzenet volt látható. Néztem, ahogy átfutja szemeivel a sorokat.

- Ez nem is az ő kézírása. - kételkedett benne, hogy valóban az apja áll-e az elmúlt hónapok eseményei mögött.

- Nem hiszem, hogy ő maga írta volna bármelyik beteg verset is.

- Igazad lehet. - örültem, hogy egyetért velem. - De akkor nem kéne komolyan vennünk, ami ebben áll?

- Fogalmam sincs róla. Az eddigi üzenetei sem voltak túl igazak, de ez a támadás már más kérdés. - gondolkoztam hangosan.

- De mielőtt bármit tennénk, téged varjunk össze. - kapja el a kezemet Lou és felfelé kezd húzni.

- Nem vagyok már gyerek, túlélek egy lövést. - tiltakoztam, de ő meg sem hallott engem.

- Attól még össze kell varrni.

Nem engedtem be senkit a lányok közül a szobában, ahol Louis épp a mellkasomat foltozta össze. Kezdtem úgy érezni magamat, mint egy használt játék, ami már annyira öreg, hogy tele van varrásnyomokkal, ahol az anyag elhasználódása miatt lyukak keletkeztek. Túl sok volt a heg és sebhely a testemen, ezzel is bizonyítva, hogy nem ez a világ legbiztonságosabb életstílusa. Mindenki különböző ötletekkel állt elő, annak kapcsán, hogyan tudnánk végre kiiktatni azt az átkozott Daniel Summerst. A megölése volt az egyetlen célunk, akkor is, ha belül félelem töltött el annak a gondolatától, hogy valamelyikünk kezén száradjon Lena apjának vére. Azt állította kezdettől fogva, hogy őt nem érdekli, megérdemli, hogy valaki elvegye az életét, de nem lehet tudni mi lesz a reakciója abban a pillanatban, ha bekövetkezik a dolog, amiről már annyit beszéltem vele. Tisztán emlékszem az első komoly beszélgetésünkre arról, mi lesz, ha tényleg megöljük.

***

- Figyelj tudom, hogy erről nem akarsz beszélni, hisz már számtalan alkalommal próbáltam felhozni a témát, de muszáj ezt végre tisztáznunk. Nincs sok időnk vacakolni ezzel. - szinte biztosra vettem, hogy leint és kiviharzik a szobából, de helyette mély levegőt vett és egy halk "beszéljünk" hagyta el mesterien ívelt ajkait.

- Tudom Lena, hogy az apáddal minden, csak nem tökéletes a viszonyotok, de a halála végleges lesz, nem fogod tudni vissza hozni. Nem lesz többé és nem akarom, hogy ha én vagy bárki a bandából megöli, akkor arra haragudj vagy okold őt, amiért az apád többé nincs az élők sorában. Most azt állítod, hogy semmi baj ezzel, hogy megérdemli, de mi lesz, akkor, ha ténylegesen vége lesz ennek az egész zűrzavarnak és minden, amit célnak kitűztünk megvalósul? Mit fogsz akkor tenni? - nem válaszolt azonnal, emésztette, amiket neki mondtam. Láttam rajta, hogy valóban átgondol minden egyes szót, ami elhangzott.

- Tudod én is sokat gondolkoztam ezen magamban, többször próbáltam lejátszani a fejemben a történéseket és meg kell mondjam, hogy nem sajnálom az apámat. Teljes mértékben megérdemli a halált, azokért a dolgokért, amit tett. Nála gonoszabb embert nem ismerek. - tudtam, hogy most így gondolja, de nem lehet tudni mi lesz akkor, amikor bekövetkezik.

- Tisztában vagy vele, hogy ezt nem lehet, majd vissza fordítani ugye?

- Persze, nem vagyok hülye Harry. Az apámat készüljük megölni és nem hátráltat semmi, nem akarom, hogy bántson téged, engem, vagy bárki mást. - hajtotta le a fejét kétségbeesésében.

- Tudom édes. - nyomtam egy gyengéd csókot a homlokára. - Csak tudni akartam, hogy mindent értesz.

***

Arra is emlékszem, hogy ez pontosan azelőtt volt, hogy az apja elrabolta őt tőlem. Aztán a fontossági sorrend teljesen megváltozott. Nem érdekelt semmi, csak hogy ő újra biztonságban legyen, mellettem. Cole megölése nem volt a tervben, de az agyam elborulása késztetett arra, hogy szabályosan kirúgjam őt a hatalmas ablakon, aminek következtében több emeletet zuhanva várt rá a megérdemelt halál. Ő sem volt jobb semminél, amiket Lennel művelt az botrányos volt.

- Baszd meg. - kiáltottam fel, amikor Louis először szúrta át a bőrömön a tűt. Nem volt kellemes érzés az egyszer biztos, inkább tetováltattam volna szét a testemet egyhuzamban.

- Ne siránkozz, össze kell varrnom, vagy elvérzel. Melyik a jobb?

- Ha jobban bele gondolok, talán az elvérzés egy kicsivel kecsegtetőbbnek hangzik. - Lou sajátosan vette a humoromat, így kaptam egy jókora öklöst a bal vállamba.

- Miért kell mindent elviccelned? - kérdezte meg szemrehányóan méregetve engem.

- Csak oldom a feszültséget. - vontam meg a vállamat.

- Ne mocorogj már, mert végül nem a sebedet varrom össze, hanem a karodat. - valóban máshol éreztem a szúrást.

- Jól van, de siethetnél kicsit.

- Sietnék, ha engednéd. - az agyamra ment komolyan.

- Harry, akkor most mi legyen? - hallottam meg Zayn hangját mögöttem.

- Meg kell találnunk ezt a szemetet és végre befejezni, amit elkezdtünk. Nem szórakozhat velünk többé. - szinte be sem fejeztem, amikor Lena rontott be a szobába.

- Miért nem jöhetek be? - kiáltott fel, én meg legszívesebben lekevertem volna Liamnek egy jókora pofont, amiért beengedte ide.

- Nem hiszem, hogy ezt látni akarod. - mutattam a sebre, ami már majdnem teljesen össze volt varrva.

- Ne nézz hülyének, én is varrtalak már össze, nem leszek ettől rosszul.

- Jól van. Csak a fiúkkal akartam beszélni arról, hogy mit tegyünk. - közöltem vele a távolmaradásának legfőbb okát.

- Mire jutottatok?

- Arra, hogy minél előbb megtaláljuk az apád, annál jobb.

- Mikor kezdjük? - úgy csinált, mint aki benne van ebben az egészben, pedig az hót ziher, hogy nem engedem egyik lányt sem a közelbe.

- Mi? Ti nem tesztek semmit, majd a BAD elintézi.

- Mi van? - olyan gyorsan közeledett felém, hogy azt hittem lekever nekem egyet, de néhány centire megállt tőlem. - Ugye nem gondolod, hogy tétlenül fogok ülni, míg ti kitudja mit csináltok?

- Nyilvánvalóan ismerlek és tudom, hogy nem teszed azt, amit mondok, akkor sem, ha a biztonságotok a tét. Ezért gondoltam, hogy az üzenet családi részét rátok bízom.

- Micsodát?

- Keressétek meg az anyámat és a húgomat.

Y. - 25. fejezet!

Sziasztok!

Meghoztam a következő fejezetet.
Remélem mindenkinek tetszeni fog.
Jó olvasást hozzá.
Várom a véleményeteket!

Esther xx
--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Harry

Hiába békültünk ki Lenával az éjszaka folyamán, még sem voltam felhőtlenül boldog. Félreértés ne essék, nagyon szerettem őt és örültem is annak, hogy végre minden rendbe jött közöttünk. Nem is ez aggasztott. Hanem az anyám és az, amiket mondott. Egyáltalán nem hittem neki. Mondhatott bármit, akkor sem hittem el egyetlen szavát sem. Elhagyott és ezen semmilyen magyarázat sem változtat és azon sem, hogy soha többé nem keresett. Nem a távolban kell figyelni a gyerekedet, ahogy ezt állította, hanem mellette kell lenni, amikor szüksége lenne rád. Nyilván ezt az anyám nem így gondolta. Nem voltam neki fontos, volt két másik gyereke, akiket szeretett és rám már nem volt szüksége. 

- Harry. Miért nem alszol? - lenéztem a gyönyörű kék szemekre, amik rám bámultak és kíváncsian fürkésztek engem.

- Nem tudom aludni, de te aludj csak, korán van még. - simítottam végig az alvástól kócos haján.

- Elmondhatod nekem, hogy mi bánt? - tornászta fel magát ülő helyzetbe, így tökéletesen szembe került velem.

- Pontosan tudod, hogy mi bánt, anélkül is, hogy elmondanám. - sóhajtottam fel.

- Kérlek ne agyalj ezen túlzottan. A múltat nem tudod megváltoztatni. Fogadd el azt, ami van és élj a jelenben. - érdekes volt, hogy pont ő mondja ezeket nekem.

- Rendben, rémálom kisasszony. - böktem oldalba abban reménykedve, hogy kicsit oldhatom a feszültséget.

- Haha, nagyon vicces. - nyújtotta a nyelvét.

- Esküszöm, hogy leharapom, ha még egyszer ezt teszed. - kaptam el a derekát és magam alá fordítottam.

- Szükségem lesz még rá. - nevetett fel, míg az oldalát csikiztem. - Hagyd abba.

- Akkor te is.

- Rendben, megadom magam, csak ne csikizz. - imádtam hallani ezt az önfeledt nevetést ajkai közül.

- Azért. - csókoltam meg gyorsan.

- Csinálok valami reggelit. - mászott ki alólam és magára kapta a selyem köntösét.

- Valahogy jobban tetszel, ha az nem fedi a testedet. - úgy tettem, mint aki hangosan gondolkozik.

- Sejtettem, de gondolom azt már nem néznéd jó szemmel, ha a többi fiú előtt mászkálnék fehérneműben.

- Oké, inkább öltözz fel. - valóban nem akartam, hogy más bámulja őt, az csak nekem volt fenntartva.

- Gondoltam.

***

Csak akkor voltam hajlandó kimászni az ágyból, amikor Lena kiabált lentről, hogy reggeli. Tisztán hallottam, ahogy a többiek is rohannak lefelé, nagy hangzavart csapva a házban. Még jó, hogy ekkora ez a ház, mert akkor nem tudom, hogy miként férnénk el ennyien. Magamra kaptam a melegítőmet és félmeztelenül sétáltam le a lépcsőn, egészen a konyhába. Érdekes látvány fogadott, amitől felment bennem a pumpa. Seth ott ült a többiek között és vígan lapátolta magába a tojást. Nem tudom, hogy ki gondolta úgy, hogy kiengedheti a cellájából, pláne úgy, hogy előtte engem nem kérdez meg róla.

- Ez mit keress itt? - kiáltottam fel, mire mindenki abba hagyta, amit eddig csinált.

- Harry. - elsőként Lena szólt rám szokás szerint.

- Nincsen Harry, ki engedte ki? - fakadtam ki.

- Én voltam. - szólalt meg a lány, akit egyáltalán nem kedveltem, annak fényében, hogy kezdettől fogva leszarta azt, amit én mondtam neki.

- Mégis, hogy képzelted ezt? - csattantam rá és megindultam felé. Lena pillanatok alatt előttem állt és megakadályozta, hogy elérjem ezt az idegesítő kis picsát.

- Nem gondolod, hogy hetekig tarthatod őt oda lent, csak eszik és ennyi.

- Nem az zavar, hogy eszik, hanem, hogy itt teszi közöttünk. Nem tartozik ide és soha nem is fog. 

- Ne veszekedjetek, hanem egyetek, kérlek. - próbált csitítani Lena.

- Elment az étvágyam. - ezzel kifordultam a konyhából és az udvar felé vettem az irányt.

Örültem, hogy ezúttal senki nem jön utánam, mert őszintén szólva, nem is volt rá szükségem. Csak magam akartam lenni egy kicsit a gondolataimmal. Természetesen nem maradt sokáig körülöttem csend, mert megszólalt a telefonom a kezemben. Egy SMS-em érkezett. A szám ismeretlen volt, így eléggé érdekesnek találtam a dolgot. Amint megnyitottam, nem tudtam, hova tenni az üzenetet.

"Jól áll a piros."

Csak ennyi állt benne, semmi több. Se egy aláírás, semmi. Egyedül, akkor értettem meg, hogy ez mire volt célzás, amikor a jobb mellembe éles fájdalom nyilat, majd szétáradt a melegség, ahogy a vér folyni kezdett lefelé, ezzel mindent beszennyezve körülöttem. A célzó fény piros színére gondolt az az elmebeteg, aki ezt küldte. Nem foglalkoztam azzal, hogy most lőttek meg. Tudtam, hogy minél hamarabb el kell tűnnöm, mert nyilván nem ez volt az első és az utolsó golyó a tárban, amit belém akart valaki ereszteni. Amint beértem Lena sétált velem szemben és amint végig nézett rajtam elsápadt az arca. Láttam a kérdő kifejezést az arcvonásain, de mielőtt bármit mondhatott volna észrevettem azt az átkozott piros fényt a karján.

- Feküdj. - kiáltottam el magam és olyan gyorsan ráugrottam, amilyen gyorsan, csak ment.

Az ablak berobbant mögöttem és mindent betöltött az üveg szétrobbanásának sikító hangja. Éreztem, ahogy a hátamba fúródik néhány darab, de nem érdekelt, csak az volt a fontos, hogy Lenának ne essen baja. Aztán az ablakok sorra törtek ki, ahogy belőtték őket. Addigra már többen a folyosón tartózkodtak és lapos kúszásban közeledtek felém. Leggyorsabban Louis ért mellénk.

- Mi ez az egész? - próbálta átkiabálni a nagy hangzavart kisebb sikerrel.

- Mester lövész. - tájékoztattam.

- Akkor eléggé szar. - mutatott a jobb mellkasomra. - A szíved a bal oldalon van.

- Ez direkt volt, csak figyelmeztetett, nem akart megölni. Vigyél le mindenkit a pincébe, én addig bezárom az összes bejáratot. - utasítottam őt, majd Lenához fordultam. - Menj Louissal, de legyetek óvatosak, lent találkozunk.

- Nem megyek nélküled sehová. - nem ez volt az a helyzet, amiben ellent kellett mondania.

- Lena, kérlek, ne most légy makacs, csak menj, én rendben leszek. - miután némán bólintott, megcsókolt, majd vonakodva ugyan, de elindultak Louval a pince felé.

Miután mindent bezártam, felmentem az emeletre, mert rémlett, hogy az ottani ablak nincsen bezárva és nem akartam megkockáztatni, hogy azon valaki bejöjjön. A szobámba mentem és valóban tárva nyitva fogadott az ablak. De nem is ez volt a megdöbbentő a szobában, hanem, hogy látszott rajta az idegenkezűség nyoma. Minden fel volt forgatva, egyértelművé téve, hogy az illető keresett valamit. Ami a leginkább felidegesített az a kicseszett fehér boríték volt az ágy közepén. Tudtam, hogy mi az és egyre jobban égetett a kíváncsiság, hogy ki szórakozik velünk.

Eltéved golyó, sosem vét vélt,

Csak máskor ér beléd.

Ne feledd, nem védhetsz meg mindenkit,

Már is több élet, vér szárad kezeidre.

Hogy kit mentesz meg rajtad áll, 

család vagy barát?

A döntés rajtad áll, 

de gyors legyél, mert késő így is.

A lelkét már így sem mentheted,

talán az életével még te rendelkezel.

D.S.

Nem a vers volt furcsa, az már megszokottnak számított, hanem az aláírás. Ami teljesen egyértelmű volt. Daniel Summers.

Y. - 24. fejezet!

Sziasztok!

Meghoztam a következő fejezetet.
Remélem tetszeni fog.
Várom a véleményeteket.
Jó olvasást hozzá.

Esther xx
--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Lena

Mivel többszöri csengetésre sem nyitotta ki senki az ajtót, így nekem kellett a főzést abba hagyva, ajtót nyitnom. Kezdett elegem lenni abból, hogy mindent én csináltam a házban, mivel valamiért senki más nem volt hajlandó a kisujját sem mozdítani. Az ajtóban állva, viszont két nem várt személy fogadott. Nem láttam sokszor és akkor is, csak képen, de egyből felismertem a nőt, aki mosolyogva állt velem szemben. Nem tűnt zavartnak, nem volt ideges, maga volt a megtestesült béke és nyugalom. Fogalmam sem volt, hogyan lehet erre képes, hogy gyakorlatilag az elhagyott gyereke ajtajában állt, aki minden, csak nem veszélytelen. Személy szerint én joggal lennék beszarva. Egyértelmű volt, hogy fogalma sincsen ki is Harry valójában. Honnan is tudná? Kicsi gyermekkora óta nem látta a fiát, így azt sem tudhatja, hogy milyen ember vállt belőle.

- Beszélhetnék a fiammal? - kedves hangon szólt hozzám, de bennem valamiért mégis a méreg kezdett dolgozni. Nem volt ínyemre ez a fajta közönyösség, mintha csak egy kiló kenyeret kért volna a helyi szupermarketben. Előre tudtam, hogy ebből nagy balhé lesz, pont a viselkedése miatt.

- Melyikkel? - nem bírtam ki, hogy ne tegyek valami epés megjegyzést, főleg, hogy ez a nő láthatólag valóban nem érzett semmit a gyereke iránt, továbbra sem.

- Tudod te, hogy Harryről beszélek, hol van? - ekkor hallottam meg a lépteit a folyosón és azt kívántam bár rácsaptam volna, erre a nőre az ajtót, de nem tehettem. Megérdemli, amit kapni fog Harrytől.

-Harry gyere, azt hiszem téged keresnek. - napok óta most mondtam ki a nevét először, furcsa volt, de mégis nyugalommal töltött el. Tudtam, hogy jelen pillanatban nagyobb szüksége lesz rám, mint valaha.

- Ki az? - hallom meg a hangját, de szinte elnyeli kérdő hangsúlyát a szavak végén, amikor rálát az ajtóban és felfogja a látványt, mi eléje tárul.

Szinte szabályosan látom arcán átvillanni a megannyi múlt fájdalmát, tudom, hogy belülről tombol benne a pokol, amit az anyja egykor az életébe, a kicsi szívébe kényszerített azzal, hogy semmibe vette a létezését és a tényt, hogy egy olyan ember nevelje fel, aki minden, csak nem apának való. Egy pillanatra megtorpant a lépésben és láttam rajta a hezitálást, a döntést, hogy kiként cselekedjen. Nyilván nem volt erre felkészülve, ahogy én magam sem. Nem gondoltam volna egy percre sem, hogy felbukkan, hogy alig pár nap leforgása alatt a semmiből, az álomból, valóssá válik. Az arca teljes megváltozása jelentette a döntéshozatalt. Örültem, hogy azok a fekete szemek nem nekem szólnak, mert azt igazat megvallva halál félelmet keltőek voltak minden alkalommal, amikor láttam őket. Valóban a halál hírnökei voltak.

- Mi a faszt kerestek itt? - szabályosan üvöltött, amivel engem nem lepett meg, de vélhetően Gemma eléggé megijedt, mert azonnal összerezzent, ahogy Harry megszólalt.
- Szia Harry. - lassan engem dühített fel a nyugodt hangszíne miatt.
- Szia Harry? Komolyan csak ennyit tudsz mondani, ennyi év után? - magából kikelve közeledett az ajtó felé. Jobbnak láttam, ha nem állítom meg, mindent megérdemel ez a nő vele szemben, amit kapni fog most.
- Tudom, hogy haragszol rám, de ezt ne a fiamon töltsd ki. Engedd el őt. - ekkor esett le, hogy miért is jöttek ide. Nem az sarkalta erre a tettre, mert Harry felbukkant a lakásán, hanem azért mert megtudta, hogy Seth nálunk van és féltette a gyerekét. Ez mind szép és jó, de mi van a másik fiával, aki eközben darabjaira hullik belülről?
- Komolyan? Ezért? Csak ezért jöttél ide? A kis seggnyaló fiacskád hiányzik? Tényleg? Sajnálom, hogy el kell, hogy keserítselek, de nem fogom elengedni, addig nem míg meg nem tudom, amit akarok. - érdekes volt hallani Harry észrevételeit és az érzéseit az anyja iránt. Semmi szeretet nem volt benne, csak neheztelés, csalódás és gyűlölet, ami feneketlen volt és végtelen.
- Ne csináld ezt, a te testvéred is. - tudtam, hogy ez volt az az elhangzott mondat, amit vétek volt kimondani.
- Egy valamit jegyezz meg, ezek itt ketten soha nem lesznek a testvéreim. - szűrte a szavait a fogai között, vontatottan, hogy biztosan célba érjen az üzenet.
- Beengednél, hogy nyugodtan megtudjuk ezt beszélni?
- Mit akarsz megbeszélni? Azt, hogy ne öljem meg Sethet, vagy inkább arról óhajtasz beszélni, hogy milyen halottnak tekinteni a fiadat? - nem tudtam volna megmondani, hogy mennyire volt ez övön aluli Harrytől, de amint Anne arca eltorzult, tudtam, hogy elérte, amit akart. Fájdalmat okozott a nőnek, aki ezt tette vele évekig.
- Sosem tekintettelek annak. Miattad tettem mindent.
- Miattam? Az én érdekemben hagytál ott kicsi gyerekként egy pszichopata zsarnokkal, akivel te nem bírtál? Elmondom neked, hogy miattad lettem az, aki. Mivel gyáva voltál és elmenekültél nélkülem, így olyanná váltam, mint akitől elvileg féltettél. De mondok neked valamit, én sokkal rosszabb vagyok, mint ő valaha is volt. - nem ismertem az apját, de az elbeszélések szerint Harry valóban nagyon hasonlított rá.
- Nála nem lehetsz rosszabb, ő egy szörnyeteg volt.
- Szerinted én mi vagyok? - ekkor elkapta a karomat és közelebb húzott az anyjához és a fejemet a fény felé fordította, hogy látszódjanak a még megmaradt véraláfutások és sebek. - Megütöttem őt, mert dühös voltam. Szerinted ez normális? Nem normális dolog bántani azt, akit szeretsz. Ő az életem és mégis kezet emeltem rá, nem először. Nem tudom magamon uralkodni, ha dühös vagyok, pedig elhiheted, hogy ő az utolsó ember a földön, akinek ártani akarnék. És nem vagyok rosszabb nála?
- Erről nem te tehetsz Harry. - azonnal hátrébb lépett velem együtt, amint az anyja közeledni próbált felém.
- Nem, mivel ez a te hibád. Most pedig takarodjatok innen. Nincs szükségem többé rád, ha akkor nem voltál velem, most sem legyél. Seth meg túléli, ha okosan válaszol. Mekkora irónia, hogy mind a két fiad maffiózó nem? Bár ő benne is Styles vér folyik, így érthető, nem? - tudtam, hogy mostanra már cukkolja az anyját, aki eléggé mérgesnek is látszott.
- Mindig is önző voltál, aki csak magával törődött. Tényleg azt hiszed, hogy soha többé nem voltam jelen az életedben? Mindig figyeltelek. Szerinted ki küldte utánatok Sethet, amikor elfogtak? Mindig a háttérben voltam és vigyáztam rád. - ekkor Harry arcán csattant a keze, akit ezek után nekem kellett vissza fognom, nehogy neki menjen az anyjának.
- Szerintem most tényleg okosabb dolog lenne, ha elmennétek. - néztem Gemmára, aki csak némán bólintott.

***

Komolyan nem hittem el, ami alig fél órája történt. Harryt azóta sem láttam. Amint az anyja és a húga távoztak az edző teremben volt és hangos zene kíséretében magát sanyargatta, vagyis a testét. Tudtam, hogy magányra vágyik ezért részben meg is adtam neki, de mivel már kezdtem aggódni érte, ezért bementem hozzá, hogy beszélhessek vele. Mivel a megjelenésem semmiben sem zavarta, ezért leállítottam a lejátszást, hogy rám figyeljen.
- Készen van az ebéd, gyere le enni. - próbáltam olyan kedves lenni, mint még soha.
- Nem vagyok éhes Lena.
- Egész nap nem ettél semmit. - tudtam, hogy nem evett, mivel egész délelőtt a konyhában voltam és ő volt az egyetlen, aki nem jött reggelizni.
- Nem baj.
- Kérlek Harry. - sétáltam felé.
- Most én kérlek meg valamire, a biztonságod érdekében. Addig kerülj el, míg én nem kereslek. - ezzel megfordult, de én nem foglalkoztam a kérésével. Mögé sétáltam és végig simítottam meztelen mellkasán.
- Harry. - suttogtam a fülébe.
- A tűzzel játszol, ugye tudod? - lassan fordult meg, amint ráláttam szemeire, láttam, hogy mennyire lángolnak.
- Nem félek a tűztől. - gyengéden megcsókoltam az ajka sarkában.
- Megégeted magadat. - megragadta a derekamat és az ölébe emelt.
- Nem érdekel. - ez volt a végszó, mohón téptük egymás ajkait és meglepődve tapasztaltam, hogy mennyire hiányzott már nekem az érintése, a csókja, a közelsége, a teste, ő maga. Vágytam rá és a szexre vele, a maradéktalan örömre, amit nyújtani fog nekem. Zihálva tűntünk el a hálószobája ajtaja mögött, hogy végre minden a helyére kerüljön.

Y. - 23. fejezet!

Sziasztok!

Meghoztam a következő fejezetet.
Jó olvasást hozzá.
Várom a véleményeteket.
Remélem tetszeni fog.

Esther xx
---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Harry

Lassan már a napokat sem számoltam, elvesztette számomra minden a jelentését. Gyötrődtem, amiért nem hajlandó velem akárcsak egy árva szót is váltani. Büntetett engem a tetteim miatt, ami kifizetődő is volt számomra. Gyötrelem. Nem tudtam volna rá jobb szót kitalálni, tökéletesen találó volt ez a szó ahhoz az érzéshez, amit a hiánya miatt éreztem. A mai napon még csak nem is láttam. Azt sem tudtam hol lehet, vagy mit csinál. Természetesen aggódtam érte, féltettem őt. De nem tehettem semmit, mivel nem engedte, hogy a közelében legyek. Tudtam, hogy megérdemlem, éreztem a tetteim súlyát, rám nehezedett, rá a szívemre, ólomsúlyt helyezve minden sejtjére.

- Harry. - felnéztem a személyre, aki engem szólított, vontatottan sikerült csak megtennem a leghétköznapibb mozdulatot, ami kín szenvedés volt mostanra.

- Tessék? - láttam rajta, hogy valami fontos dolog miatt zavar a szobámban, más különben nem jönne be és nem zavarna meg. Mindenkinek tabu volt a szobám, a magánszférámat sosem sértették meg, csak ha nyomós érdekük volt rá.

- Le kéne jönnöd. Veled akar beszélni. - nem kellett kimondania a nevét, tudtam, hogy Sethre gondol, aki azóta itt volt, hogy azon a napon elfogtuk. Valamiért a többiekkel egy szót sem volt hajlandó váltani, csak és kizárólag velem beszélt. Kissé hülye volt, hogy engem tartott a beszélőpartnerének, mert minden egyes rossz szavánál pofán vágtam, nem tehettem róla, ha felidegesített, akkor önkénytelenül is eljárt a kezem.

- Jó. Elegem van ebből a hozzáállásból. Nem fogok mindig ott ülni, ha esetleg mondandója támad. 

- Elhiszem Hazz, nekünk is elegünk van már belőle, elhiheted. - helyezte a kezét Louis és meg sem kellett szólalni ahhoz, hogy tudjam Lena miatt teszi ezt.

- Ne csináld ezt. - felcsattantam, míg lelöktem magamról a kezét.

- Jól van, bocsánat. - felháborodva ment, csak neki a bocsánatkérés.

- Nem kell engem sajnálni érted, magamnak köszönhetem, hogy most nem beszél velem.

- Nem vagy kicsit túl szigorú magaddal? - húzta a fel a szemöldökét.

- Te nem lennél az, ha fellökted volna a barátnődet?

- Szerencse, hogy nincs barátnőm. - nevetett fel, mire magasba szaladt a szemöldököm.

- Mi van azzal a szöszivel? - azt hitte nem tudok a kis viszonyukról, vagy minek nevezzem.

- Elel? Semmi.

- Mióta becézgeted? - kezdtem cukkolni, hogy végre bevallja, hogy kedveli azt a lányt.

- Mindenki így hívja.

- Én nem. - csíptem az oldalába.

- Hagyjál már, nem tudom, hogy mi van, oké? - sóhajtott fel megadásában.

- Ha rájöttél, tájékoztass. - nevettem fel és elindultam az alaksor lépcsőjén lefelé.

- Természetesen.

Rohadtul idegesített, hogy amikor Sethre néztem rá, olyan érzésem volt, mintha tükörbe néznék. Hogyan hasonlíthat rám ennyire? Az oké, hogy testvérek vagyunk, de nem ikrek, ennyire nem szabadna szembetűnőnek lennie a hasonlóságnak. Ha a haja nem lenne szőke, akkor a kiköpött másom lenne. Most azzal a különbséggel, hogy az ő arcát véraláfutások és felszakadt sebek díszítették, így némiképp csúfítva a megjelenését.

- Mit akarsz? - kérdeztem rá, amint leültem vele szemben.

- Beszélni veled. - ez idáig is egyértelmű volt.

- Most is azt teszed.

- Komolyan gondolom Harry, szeretném, ha végre végig hallgatnál, anélkül, hogy újabb ütéseket kapjak. - lehet elértem a célomat, mert alig mert hozzám beszélni.

- Essünk túl rajta. - dőltem hátra a székbe.

- Figyelj tudom, hogy soha nem fogsz elfogadni engem testvérnek, se a nővéremet, de nem akarok neked rosszat. Kezdettől azért bukkantam fel, mert segíteni akartam rajtatok, mégis csak a testvérem vagy Harry. Gemma régóta kutatott utánad és amikor megtudtunk, hogy hol élsz és többségével mivel foglalkozol, elküldött, hogy figyeljek oda rád. Ekkor kerültem én is bele ebbe az egész maffia sztoriba. Jókor voltam jó helyen, pont az elfogásotok napján érkeztem. Nincsenek hátsó szándékaim. - valamiért egyetlen szavát sem hittem el neki.

- Befejezted?

- Légy óvatos. - ennél a beszólásnál pöccentem be a legjobban.

- Nem tudom, hogy kinek képzeled magadat, de te ne félt engem. Nem hinném, hogy te lennél az az ember, akinek engem kéne megvédenie, ez inkább fordítva lenne igaz. Ha figyeltél, ahogy állítod, akkor tudnod kell, hogy miről beszélek. - csattantam fel.

- Nem kell kiabálnod és igen, tudom mire vagy képes.

- Remek, akkor ehhez tartsd magad. - már álltam volna fel, amikor ismét megszólalt.

- Tudod, anya soha nem beszélt rólad és mi pont ezért kerestünk téged annyira. Megakartuk ismerni a testvérünket, akitől anyánk annyira védeni akart, most már tudom miért.

- Fogalmad sincs, hogy ki vagyok és hogy valójában mire vagyok képes és ha rám hallgatsz, soha nem is akarod megtudni, meglátni azt az énemet. - ezzel felálltam, hogy kimenjek, de sajnos az elmém másként gondolta és egy régi emlékbe sétáltam bele.

***

Anya kiabál. Apa kiabál. Anya sír. Anya miért sír, ha apa felemeli a hangját? Veszekednek? Miért veszekednek? Mi ez a csattanó hang? Semmit sem értek? Miért vagyok ide bezárva? Hol vagyok egyáltalán? Léptek zaja, fel, majd le. Újra. Újra. Megszűnve. Kerekek guruló hangja. Ajtócsapódás. Pakoló neszek. Mi történik odakint, mitől féltenek? Ajtónyílás. Éles fény. Fel sem fogom mi történik.

- Kicsi Harry, kérlek ne sírj. - érzem ölelő karjait körülöttem.

- Anya, miért sírsz? - nézek fel könnyes tekintetébe.

- Anya nem sír. - törli le könnyeit, úgy téve, mintha valóban nem sírna, de engem nem ver át.

- Mi történik? Apa hol van? - reménykedem, hogy bejön és láthatom, de ez nem történik meg, most sem.

- Apa dolgozik Harry. 

- Jó. - erőltetek gyermeki arcomra mosolyt, mi sosem jön össze.

- Csak légy jó, rendben? - látom, hogy ismét sírni kezd.

- Hová mész? - kérdezem, amint feltűnik az ajtóban hagyott csomagrengeteg.

- Sehova. Mindig itt leszek veled Harry. Csak aludj szépen, csendesen. - mosolyog, de hamisan.

- Jó. Szeretlek anya.

- Szeretlek Harold.

***

Hazudott. Tudnom kellett volna abból, hogy a teljes nevemen szólított. Azt ígérte, hogy nem megy el és onnantól kezdve soha többé nem jelentkezett. Ott hagyott a pokol kellős közepén egy kisgyereket, aki minden karácsony éjjelen azt kívánta, hogy az anyukája reggel ott legyen, de sosem válhatott valóra. Hazudnám, ha azt mondanám, hogy nem miatta lettem az, aki ma vagyok. Egy elferdült, megkeseredett személyiség.

-Harry gyere, azt hiszem téged keresnek. - napok óta most először csendült hangja a fülemben.

- Ki az? - kérdeztem vissza meglepetten, hogy ő szólít engem, de amikor megpillantottam a két női alakot az ajtóban állni, megértettem, hogy Lena miért könyörült meg rajtam. Nem akart rátenni a szenvedésemre, amit rám hoz az itt léte. A kín felerősödik és égetőbbé válik a tűznél. A légzés fájdalmas, összeszorult és fullasztó. A haldoklásom érzem, amint a szívemen lévő seb újra kitágul.

- Mi a faszt kerestek itt? - ordítom el magam a maró fájdalomtól, amit a szívemre hoz.

- Szia Harry.

Y. - 22. fejezet!

Sziasztok!

Meghoztam az új részt, remélem tetszeni fog.
Jó olvasást hozzá.
Várom a véleményeteket.

Esther xx
-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Lena

- Harry, lassítanál kérlek? - percek óta beszéltem hozzá, de meg sem hallott, egy fallal elmélyültebb beszélgetést tudnék lebonyolítani, ebben biztos voltam. Nem figyelt rám, csak mereven bámulta az utat és tövig nyomta a gázpedált, nem foglalkozva abszolút a kresz szabályaival. Olyan benyomást keltett, mint egy robot. Azonban a legfurcsább mégis az volt a viselkedésében, hogy nem szólalt meg, percek hosszú sora óta nem hagyta el semmi a telt ajkai, néma volt, azóta, hogy beszálltunk a kocsiba és elhagytuk az anyja házát. Megértettem, hogy sokkolta a dolog, mivel engem sem hagyott hidegen a dolog és át is tudtam érezni az ő helyzetét, mivel az én anyám is hasonlóképpen tett és az sem volt kizárt, hogy nekem is vannak eltitkolt testvéreim valahol a világ másik felén. Mivel fogalmam sem volt arról, hogy hol lehet az anyám vagy, hogy él-e még egyáltalán, de nem is foglalkoztam vele, nem voltam hajlandó rá gondolni, mert annak sírás lett volna a vége. - Most komolyan Harry, kezdesz megijeszteni.

- Megijesztelek? - csattant fel és azonnal az ellentétes irányba rántotta a kormányt, amitől az autó hirtelen irányt váltott és alig fél perc alatt a leállósávban találtam magunkat, amint Harry vörös szemekkel nekem feszül és élesen beszívja, majd kifújja a levegőt, lassan, vontatottan.

- Te is tudod, hogy ez a viselkedés nem normális a részedről. - tisztában voltam vele, hogy ezzel a mondatommal csak még inkább dühössé teszem őt, de rá kellett ébresztenem arra, hogy nem jól kezeli a fennálló helyzetet.

- Miért mi lenne normális tőlem? Te mi a jó kurva eget csinálnál, ha kiderülne, hogy amiben eddig gyanakodtál, mostanra teljesen bizonyossá vált? Sőt, nem elég, hogy meg kell tudnod, hogy az a kibaszott seggfej az öcséd, még az is fennálló probléma, hogy ennek az egyénnek van egy húga is, aki így a tiéd is. Hogy emésszem meg szerinted, hogy az anyám elhagyott engem kisgyerekként és hígan élte mindennapjait két másikkal, akiket bizonyára szeretett, nem úgy mint engem. - ritka pillanatok egyike volt, ha Harry tekintetében megjelentek a könny apró jelei, de ezúttal nem csak megjelentek, de végig is folytak az arcán, ahogy egy fájdalmas kisgyermek nézett velem farkasszemet. Szinte láttam magam előtt az aprócska és ijedt gyereket, aki halálra van rémülve attól, hogy egyedül maradt és többé nincs mellette az édesanyja.

- Fogalmam sincs, hogy mit tennék, de ne tégy úgy, mintha nem tudnád, hogy a kettőnk helyzete szinte egy és ugyan az. Mind a ketten ugyan abban a pokolban éltünk. Nekem sincsen anyám Harry, engem is ugyan úgy magamra hagyott, mert gyáva volt. Kettőnk között az a különbség, hogy én nem akarom őt visszakapni az életembe, mert semmi szükségem rá vagy az apámra. De neked lehetőséged van arra, hogy mindent helyrehozz kettőtök között és elfutsz? De miért? - csak jöttek és jöttek a szavak, de fogalmam sem volt, hogy igaza-e egyáltalán.

- Miből gondolod, hogy érdekelném őt, akárcsak egy kicsit is? Nem keresett fel egyszer sem és még csak nem is hívott fel. Nem érdeklem őt Lena, van saját családja, mit számítok én neki? Semmit. - ezzel elfordult tőlem és visszatért az autópályára, de ezúttal lassabban ment, mint az imént. Hallgatott rám, ahogy mindig is.

- Nem tudhatod. - ismét nem figyelt rám, én meg jobbnak láttam, ha nem feszítem tovább a húrt, tudtam, hogy eléggé ideges azon kívül is, hogy én próbálnék hatni az eszére, amit most minden bizonnyal egyáltalán nem hajlandó használni. Viszont nagyon reméltem, hogy ez a találkozás nem hagy maradandó sebet benne. Féltem, hogy már késő.

***

A kétszárnyú kovácsolt vas kapu, lassan vállt szét egymástól, ahogy az automata motor próbált elbírni a több tonnás ránehezedő súllyal. Egy perc leforgása alatt sikerült megtennie az útját, így már behajthattunk a hatalmas udvarra, ami gyepszőnyeggel volt kirakva teljes hosszában, néhány gömb bokorral szegélyezve, amik tökéletesen egyformára voltak nyírva. Behajtott a garázsba és minden szó nélkül kiszállt az autóból és engem magamra hagyott a kínzó gondolataimmal. Kezdtem rájönni, hogy az elterelő viselkedés talán nem is annyira hülye viselkedés. Harry mindig ezt alkalmazta, ha nem akart valamire hangsúlyt fordítani, úgy tett, mintha az adott probléma sosem létezett volna. Elsiklott felette és nem volt többé hajlandó tudomást venni róla. Nem sokáig maradtam távol, de épp elég ideig ahhoz, hogy halálra rémítsen az a jelenet, ami akkor fogadott, amikor beléptem a lakásba. Azonnal hallottam az éles hangokat, a káromkodást és Harry méregtől csöpögő kérdéseit, amik, csak úgy folytak belőle. Meg sem kellett látnom a nappaliban zajló eseményeket, ahhoz, hogy tudjam kihez beszél. Nagyon rosszkor választotta azt, hogy ide jön, Harry ilyen állapotban mindenre képes, de tényleg bármire.

- Mi a szart keres ez itt? - hallottam a hangját, egyre hangosabban, ahogy befelé közeledtem.

- Veled akart beszélni Hazz, így beengedtük. - szinte biztosra vettem, hogy a fiúk most írták alá szerencsétlen halálos ítéletét.

- Világosan a szátokba rágtam ezerszer, hogy senkit nem engedhettek be a távollétem alatt, erre mit tesztek? Beengeditek ezt a senkit a lakásunkba, pont őt? - ekkor értem ténylegesen utol és pokolian nem tetszett, amit láttam. Harry közvetlenül előtte állt, alig két centire és rá nézve beszélt a fiúkkal, míg tekintete egyértelműen korom fekete volt. Ami sosem jelentett jót.

- Most miért vagy így kiakadva? - Louis kérdése után teljes testével megfeszült és Seth feje mellett a falnak támaszkodott az egyik kezével. Tudtam, hogy nyugtatni próbálja magát ezzel a testhelyzettel.

- Szerintem inkább beszéljen nekünk ez a jómadár, hogy mégis, miért vagyok olyan, amilyen. Nem Seth? - most először mondta ki a nevét a beszélgetés alatt, de a hangja földöntúli volt közben.

- Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz. Én csak azért jöttem, hogy megbeszéljük azt, amit megtudtam Lena apjáról. - valamiért kíváncsivá tett, hogy valóban megtudott valamit, vagy sejti, hogy Harry miért van olyan állapotban, amilyenben.

- Szerintem ennél egy sokkal izgalmasabb közérdekű információ birtokában állsz. - szabályosan ledermedtem, amikor a keze rázáródott a szőkeség ingének nyakára.

- Miről is beszélsz tulajdonképpen? - Seth teljesen nyugodtan beszélt, én meg azon kezdtem töprengeni, hogy tényleg ennyire hülye és nem jön rá, hogy lebukott Harry előtt a kis titkával, vagy annyira jó színész, hogy mindenkit beetethet.

- Ne játszd a hülyét. Van egy rossz hírem, kibaszottul szarul hazudsz. - ez volt a végszó. Ekkor lendült először a keze és telibe találta vele Seth arcát. Mindenki ugrásra kész állt, de mégse tettek semmit. Rajtam meg úrrá lett a pánik, féltem, hogy ennek rossz vége lesz. Láttam rajta, hogy ez alkalommal nem fog leállni. Talán háromszor találta el az arcát, mire abba hagyta és felemelte a fejét, hogy a szemébe tudjon nézni. Mostanra már vér folyt a szája felszakadt részéből, míg szeme alatt kezdett megjelenni a vörös folt, ahogy a szétpattant erek tették a dolgukat a bőre alatt.

- Mekkora poén volt mindig, hogy azzal ugrattak, hogy hasonlítasz rám, a bökkenő csak az, hogy ez nem vicc. - az arcába üvöltötte a szavakat.

- Miről beszélsz Harry? - Louis szólalt meg elsőnek.

- Arról, hogy ez a rohadék ténylegesen a testvérem, csak kurvára hallgatott róla. - mindenki azonnal elhallgatott, ahogy elhangzott ez a mondat.

- Sokáig tartott míg leesett. - Seth hisztérikusan felröhögött, amitől ez alkalommal én vertem volna pofán, hogy elhallgasson, jobban járt volna.

- Úgy kerek, ha mindent tisztázunk. Találkoztam a húgoddal is és nyilván szereted annyira, hogy érdekeljen a sorsa. - nem tudtam, hogy miről beszél, de nem tetszett az, amire célzott. Sajnos tudtam, ha kellene, akkor gond nélkül bántaná a lányt, aki semmiről sem tehet és aki ráadásul a testvére is.

- Mire célzol?

- Én ugyan semmire, de jobban tennéd, ha elkezdenél beszélni arról, hogy akkor ténylegesen miért is csöppentél bele az életünkbe, mert ha nem, akkor azt a kis Gemma fogja bánni. - legszívesebben lekiabáltam volna a fejét, hogy észhez térjen végre. Kezdett úgy viselkedni, mint régen.

- Ne fenyegess ilyenekkel.

- Miért ne? Félted a húgodat Seth? - csattant fel, érezhető volt a hangjában, hogy neheztel rá.

- Valamit elfelejtettél, a te húgod is. - ez volt az a mondta, aminek sosem lett volna szabad elhangoznia. Harry megragadta Seth nyakát és többször a falnak vágta a fejét, míg a srác feje oldalra nem csuklott az ütések erejétől.

- Ne mondj nekem ilyeneket, nem vagytok a testvéreim és sosem lesztek azok. - ekkor gondoltam, úgy, hogy ideje bele avatkoznom, így oda léptem hozzájuk és megfogtam Harry karját.

- Hagyd abba Harry. - halkan szólaltam meg, nem akartam követelőző lenni.

- Ne szólj bele. - minden annyira gyorsan történt, hogy fel sem fogtam mi történt. Hirtelen a padlón találtam magam és a vér fémes ízét éreztem a számban, ahogy a szám felrepedt, majd a levegőben is megéreztem a szagát, míg a fejem éktelenül fájni kezdett. Láttam a vért a kezemen, ahogy oda nyúltam a lüktető területhez. Sara azonnal mellettem termett és felsegített a földről, míg a düh egyre épült bennem aziránt az ember iránt, aki ezer alkalommal ígérte meg, hogy többé nem fog egy ujjal sem hozzám nyúlni. Hazudott.

Nem tudtam volna megmondani, hogy mennyi az idő, de jócskán éjfél után járhatott már. Nem aludtam, ébren voltam. Nem tudtam lehunyni a szemem, ideges voltam és az agyam megállás nélkül pörgette magát. Miért tűröm én ezt el? Miért vagyok ebben benne? Megéri egyáltalán? Mikor válik minden annyira rosszá, hogy a jó már nem lesz marasztaló tényező, nem lesz már értéke? Egyáltalán meglesz még a jelenléte? Vagy örökké elvész a pokol kellős közepén?

A gondolatmenetemet ő szakította félbe, ahogy megjelent az ajtóban. A sötétben is láttam, hogy semmit nem visel, csak a bokszerét. De ez alkalommal sehogy sem hatott rám a kinézete. Lehajtott fejjel közeledett felém. Azonnal elfordultam a másik oldalamra, amikor leült az ágyra és engem kezdett nézni. Megnyaltam az ajkamat, ami éles fájdalommal jelezte, hogy emlékezzek miért érzek úgy, ahogyan. Éreztem, ahogy felém mozdul, majd visszakozik és végül nem érintett meg.

- Lena, kérlek ne haragudj rám. Tudod, hogy nem akartalak bántani. - nem hatott meg a bocsánatkérése, annyiszor hallottam már, hogy mostanra semmissé vált számomra a jelentése. Üres volt és semmilyen.

- Ne fáradj, olyan vagy amilyen, ezen nem tudsz változtatni.

- Tessék? - megbántottam ez egyértelmű volt.

- Hányszor mondtad már, hogy többé nem emelsz rám kezdet? Erre a szám és a fejem is felrepedt, így ne csodálkozz, ha többé nem hiszek neked. - sóhajtása elismerés volt a szavaimra, egyet értett velem.

- Akkor is sajnálom és tudom, hogy ez nem mentség a tetteimre, elbasztam. - ekkor fogta meg először a kezem, de utoljára is.

- Ne érj hozzám. Jobban teszed, ha ezek után békén hagysz egy időre.