Y. - 23. fejezet!

Sziasztok!

Meghoztam a következő fejezetet.
Jó olvasást hozzá.
Várom a véleményeteket.
Remélem tetszeni fog.

Esther xx
---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Harry

Lassan már a napokat sem számoltam, elvesztette számomra minden a jelentését. Gyötrődtem, amiért nem hajlandó velem akárcsak egy árva szót is váltani. Büntetett engem a tetteim miatt, ami kifizetődő is volt számomra. Gyötrelem. Nem tudtam volna rá jobb szót kitalálni, tökéletesen találó volt ez a szó ahhoz az érzéshez, amit a hiánya miatt éreztem. A mai napon még csak nem is láttam. Azt sem tudtam hol lehet, vagy mit csinál. Természetesen aggódtam érte, féltettem őt. De nem tehettem semmit, mivel nem engedte, hogy a közelében legyek. Tudtam, hogy megérdemlem, éreztem a tetteim súlyát, rám nehezedett, rá a szívemre, ólomsúlyt helyezve minden sejtjére.

- Harry. - felnéztem a személyre, aki engem szólított, vontatottan sikerült csak megtennem a leghétköznapibb mozdulatot, ami kín szenvedés volt mostanra.

- Tessék? - láttam rajta, hogy valami fontos dolog miatt zavar a szobámban, más különben nem jönne be és nem zavarna meg. Mindenkinek tabu volt a szobám, a magánszférámat sosem sértették meg, csak ha nyomós érdekük volt rá.

- Le kéne jönnöd. Veled akar beszélni. - nem kellett kimondania a nevét, tudtam, hogy Sethre gondol, aki azóta itt volt, hogy azon a napon elfogtuk. Valamiért a többiekkel egy szót sem volt hajlandó váltani, csak és kizárólag velem beszélt. Kissé hülye volt, hogy engem tartott a beszélőpartnerének, mert minden egyes rossz szavánál pofán vágtam, nem tehettem róla, ha felidegesített, akkor önkénytelenül is eljárt a kezem.

- Jó. Elegem van ebből a hozzáállásból. Nem fogok mindig ott ülni, ha esetleg mondandója támad. 

- Elhiszem Hazz, nekünk is elegünk van már belőle, elhiheted. - helyezte a kezét Louis és meg sem kellett szólalni ahhoz, hogy tudjam Lena miatt teszi ezt.

- Ne csináld ezt. - felcsattantam, míg lelöktem magamról a kezét.

- Jól van, bocsánat. - felháborodva ment, csak neki a bocsánatkérés.

- Nem kell engem sajnálni érted, magamnak köszönhetem, hogy most nem beszél velem.

- Nem vagy kicsit túl szigorú magaddal? - húzta a fel a szemöldökét.

- Te nem lennél az, ha fellökted volna a barátnődet?

- Szerencse, hogy nincs barátnőm. - nevetett fel, mire magasba szaladt a szemöldököm.

- Mi van azzal a szöszivel? - azt hitte nem tudok a kis viszonyukról, vagy minek nevezzem.

- Elel? Semmi.

- Mióta becézgeted? - kezdtem cukkolni, hogy végre bevallja, hogy kedveli azt a lányt.

- Mindenki így hívja.

- Én nem. - csíptem az oldalába.

- Hagyjál már, nem tudom, hogy mi van, oké? - sóhajtott fel megadásában.

- Ha rájöttél, tájékoztass. - nevettem fel és elindultam az alaksor lépcsőjén lefelé.

- Természetesen.

Rohadtul idegesített, hogy amikor Sethre néztem rá, olyan érzésem volt, mintha tükörbe néznék. Hogyan hasonlíthat rám ennyire? Az oké, hogy testvérek vagyunk, de nem ikrek, ennyire nem szabadna szembetűnőnek lennie a hasonlóságnak. Ha a haja nem lenne szőke, akkor a kiköpött másom lenne. Most azzal a különbséggel, hogy az ő arcát véraláfutások és felszakadt sebek díszítették, így némiképp csúfítva a megjelenését.

- Mit akarsz? - kérdeztem rá, amint leültem vele szemben.

- Beszélni veled. - ez idáig is egyértelmű volt.

- Most is azt teszed.

- Komolyan gondolom Harry, szeretném, ha végre végig hallgatnál, anélkül, hogy újabb ütéseket kapjak. - lehet elértem a célomat, mert alig mert hozzám beszélni.

- Essünk túl rajta. - dőltem hátra a székbe.

- Figyelj tudom, hogy soha nem fogsz elfogadni engem testvérnek, se a nővéremet, de nem akarok neked rosszat. Kezdettől azért bukkantam fel, mert segíteni akartam rajtatok, mégis csak a testvérem vagy Harry. Gemma régóta kutatott utánad és amikor megtudtunk, hogy hol élsz és többségével mivel foglalkozol, elküldött, hogy figyeljek oda rád. Ekkor kerültem én is bele ebbe az egész maffia sztoriba. Jókor voltam jó helyen, pont az elfogásotok napján érkeztem. Nincsenek hátsó szándékaim. - valamiért egyetlen szavát sem hittem el neki.

- Befejezted?

- Légy óvatos. - ennél a beszólásnál pöccentem be a legjobban.

- Nem tudom, hogy kinek képzeled magadat, de te ne félt engem. Nem hinném, hogy te lennél az az ember, akinek engem kéne megvédenie, ez inkább fordítva lenne igaz. Ha figyeltél, ahogy állítod, akkor tudnod kell, hogy miről beszélek. - csattantam fel.

- Nem kell kiabálnod és igen, tudom mire vagy képes.

- Remek, akkor ehhez tartsd magad. - már álltam volna fel, amikor ismét megszólalt.

- Tudod, anya soha nem beszélt rólad és mi pont ezért kerestünk téged annyira. Megakartuk ismerni a testvérünket, akitől anyánk annyira védeni akart, most már tudom miért.

- Fogalmad sincs, hogy ki vagyok és hogy valójában mire vagyok képes és ha rám hallgatsz, soha nem is akarod megtudni, meglátni azt az énemet. - ezzel felálltam, hogy kimenjek, de sajnos az elmém másként gondolta és egy régi emlékbe sétáltam bele.

***

Anya kiabál. Apa kiabál. Anya sír. Anya miért sír, ha apa felemeli a hangját? Veszekednek? Miért veszekednek? Mi ez a csattanó hang? Semmit sem értek? Miért vagyok ide bezárva? Hol vagyok egyáltalán? Léptek zaja, fel, majd le. Újra. Újra. Megszűnve. Kerekek guruló hangja. Ajtócsapódás. Pakoló neszek. Mi történik odakint, mitől féltenek? Ajtónyílás. Éles fény. Fel sem fogom mi történik.

- Kicsi Harry, kérlek ne sírj. - érzem ölelő karjait körülöttem.

- Anya, miért sírsz? - nézek fel könnyes tekintetébe.

- Anya nem sír. - törli le könnyeit, úgy téve, mintha valóban nem sírna, de engem nem ver át.

- Mi történik? Apa hol van? - reménykedem, hogy bejön és láthatom, de ez nem történik meg, most sem.

- Apa dolgozik Harry. 

- Jó. - erőltetek gyermeki arcomra mosolyt, mi sosem jön össze.

- Csak légy jó, rendben? - látom, hogy ismét sírni kezd.

- Hová mész? - kérdezem, amint feltűnik az ajtóban hagyott csomagrengeteg.

- Sehova. Mindig itt leszek veled Harry. Csak aludj szépen, csendesen. - mosolyog, de hamisan.

- Jó. Szeretlek anya.

- Szeretlek Harold.

***

Hazudott. Tudnom kellett volna abból, hogy a teljes nevemen szólított. Azt ígérte, hogy nem megy el és onnantól kezdve soha többé nem jelentkezett. Ott hagyott a pokol kellős közepén egy kisgyereket, aki minden karácsony éjjelen azt kívánta, hogy az anyukája reggel ott legyen, de sosem válhatott valóra. Hazudnám, ha azt mondanám, hogy nem miatta lettem az, aki ma vagyok. Egy elferdült, megkeseredett személyiség.

-Harry gyere, azt hiszem téged keresnek. - napok óta most először csendült hangja a fülemben.

- Ki az? - kérdeztem vissza meglepetten, hogy ő szólít engem, de amikor megpillantottam a két női alakot az ajtóban állni, megértettem, hogy Lena miért könyörült meg rajtam. Nem akart rátenni a szenvedésemre, amit rám hoz az itt léte. A kín felerősödik és égetőbbé válik a tűznél. A légzés fájdalmas, összeszorult és fullasztó. A haldoklásom érzem, amint a szívemen lévő seb újra kitágul.

- Mi a faszt kerestek itt? - ordítom el magam a maró fájdalomtól, amit a szívemre hoz.

- Szia Harry.