Y. - 25. fejezet!

Sziasztok!

Meghoztam a következő fejezetet.
Remélem mindenkinek tetszeni fog.
Jó olvasást hozzá.
Várom a véleményeteket!

Esther xx
--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Harry

Hiába békültünk ki Lenával az éjszaka folyamán, még sem voltam felhőtlenül boldog. Félreértés ne essék, nagyon szerettem őt és örültem is annak, hogy végre minden rendbe jött közöttünk. Nem is ez aggasztott. Hanem az anyám és az, amiket mondott. Egyáltalán nem hittem neki. Mondhatott bármit, akkor sem hittem el egyetlen szavát sem. Elhagyott és ezen semmilyen magyarázat sem változtat és azon sem, hogy soha többé nem keresett. Nem a távolban kell figyelni a gyerekedet, ahogy ezt állította, hanem mellette kell lenni, amikor szüksége lenne rád. Nyilván ezt az anyám nem így gondolta. Nem voltam neki fontos, volt két másik gyereke, akiket szeretett és rám már nem volt szüksége. 

- Harry. Miért nem alszol? - lenéztem a gyönyörű kék szemekre, amik rám bámultak és kíváncsian fürkésztek engem.

- Nem tudom aludni, de te aludj csak, korán van még. - simítottam végig az alvástól kócos haján.

- Elmondhatod nekem, hogy mi bánt? - tornászta fel magát ülő helyzetbe, így tökéletesen szembe került velem.

- Pontosan tudod, hogy mi bánt, anélkül is, hogy elmondanám. - sóhajtottam fel.

- Kérlek ne agyalj ezen túlzottan. A múltat nem tudod megváltoztatni. Fogadd el azt, ami van és élj a jelenben. - érdekes volt, hogy pont ő mondja ezeket nekem.

- Rendben, rémálom kisasszony. - böktem oldalba abban reménykedve, hogy kicsit oldhatom a feszültséget.

- Haha, nagyon vicces. - nyújtotta a nyelvét.

- Esküszöm, hogy leharapom, ha még egyszer ezt teszed. - kaptam el a derekát és magam alá fordítottam.

- Szükségem lesz még rá. - nevetett fel, míg az oldalát csikiztem. - Hagyd abba.

- Akkor te is.

- Rendben, megadom magam, csak ne csikizz. - imádtam hallani ezt az önfeledt nevetést ajkai közül.

- Azért. - csókoltam meg gyorsan.

- Csinálok valami reggelit. - mászott ki alólam és magára kapta a selyem köntösét.

- Valahogy jobban tetszel, ha az nem fedi a testedet. - úgy tettem, mint aki hangosan gondolkozik.

- Sejtettem, de gondolom azt már nem néznéd jó szemmel, ha a többi fiú előtt mászkálnék fehérneműben.

- Oké, inkább öltözz fel. - valóban nem akartam, hogy más bámulja őt, az csak nekem volt fenntartva.

- Gondoltam.

***

Csak akkor voltam hajlandó kimászni az ágyból, amikor Lena kiabált lentről, hogy reggeli. Tisztán hallottam, ahogy a többiek is rohannak lefelé, nagy hangzavart csapva a házban. Még jó, hogy ekkora ez a ház, mert akkor nem tudom, hogy miként férnénk el ennyien. Magamra kaptam a melegítőmet és félmeztelenül sétáltam le a lépcsőn, egészen a konyhába. Érdekes látvány fogadott, amitől felment bennem a pumpa. Seth ott ült a többiek között és vígan lapátolta magába a tojást. Nem tudom, hogy ki gondolta úgy, hogy kiengedheti a cellájából, pláne úgy, hogy előtte engem nem kérdez meg róla.

- Ez mit keress itt? - kiáltottam fel, mire mindenki abba hagyta, amit eddig csinált.

- Harry. - elsőként Lena szólt rám szokás szerint.

- Nincsen Harry, ki engedte ki? - fakadtam ki.

- Én voltam. - szólalt meg a lány, akit egyáltalán nem kedveltem, annak fényében, hogy kezdettől fogva leszarta azt, amit én mondtam neki.

- Mégis, hogy képzelted ezt? - csattantam rá és megindultam felé. Lena pillanatok alatt előttem állt és megakadályozta, hogy elérjem ezt az idegesítő kis picsát.

- Nem gondolod, hogy hetekig tarthatod őt oda lent, csak eszik és ennyi.

- Nem az zavar, hogy eszik, hanem, hogy itt teszi közöttünk. Nem tartozik ide és soha nem is fog. 

- Ne veszekedjetek, hanem egyetek, kérlek. - próbált csitítani Lena.

- Elment az étvágyam. - ezzel kifordultam a konyhából és az udvar felé vettem az irányt.

Örültem, hogy ezúttal senki nem jön utánam, mert őszintén szólva, nem is volt rá szükségem. Csak magam akartam lenni egy kicsit a gondolataimmal. Természetesen nem maradt sokáig körülöttem csend, mert megszólalt a telefonom a kezemben. Egy SMS-em érkezett. A szám ismeretlen volt, így eléggé érdekesnek találtam a dolgot. Amint megnyitottam, nem tudtam, hova tenni az üzenetet.

"Jól áll a piros."

Csak ennyi állt benne, semmi több. Se egy aláírás, semmi. Egyedül, akkor értettem meg, hogy ez mire volt célzás, amikor a jobb mellembe éles fájdalom nyilat, majd szétáradt a melegség, ahogy a vér folyni kezdett lefelé, ezzel mindent beszennyezve körülöttem. A célzó fény piros színére gondolt az az elmebeteg, aki ezt küldte. Nem foglalkoztam azzal, hogy most lőttek meg. Tudtam, hogy minél hamarabb el kell tűnnöm, mert nyilván nem ez volt az első és az utolsó golyó a tárban, amit belém akart valaki ereszteni. Amint beértem Lena sétált velem szemben és amint végig nézett rajtam elsápadt az arca. Láttam a kérdő kifejezést az arcvonásain, de mielőtt bármit mondhatott volna észrevettem azt az átkozott piros fényt a karján.

- Feküdj. - kiáltottam el magam és olyan gyorsan ráugrottam, amilyen gyorsan, csak ment.

Az ablak berobbant mögöttem és mindent betöltött az üveg szétrobbanásának sikító hangja. Éreztem, ahogy a hátamba fúródik néhány darab, de nem érdekelt, csak az volt a fontos, hogy Lenának ne essen baja. Aztán az ablakok sorra törtek ki, ahogy belőtték őket. Addigra már többen a folyosón tartózkodtak és lapos kúszásban közeledtek felém. Leggyorsabban Louis ért mellénk.

- Mi ez az egész? - próbálta átkiabálni a nagy hangzavart kisebb sikerrel.

- Mester lövész. - tájékoztattam.

- Akkor eléggé szar. - mutatott a jobb mellkasomra. - A szíved a bal oldalon van.

- Ez direkt volt, csak figyelmeztetett, nem akart megölni. Vigyél le mindenkit a pincébe, én addig bezárom az összes bejáratot. - utasítottam őt, majd Lenához fordultam. - Menj Louissal, de legyetek óvatosak, lent találkozunk.

- Nem megyek nélküled sehová. - nem ez volt az a helyzet, amiben ellent kellett mondania.

- Lena, kérlek, ne most légy makacs, csak menj, én rendben leszek. - miután némán bólintott, megcsókolt, majd vonakodva ugyan, de elindultak Louval a pince felé.

Miután mindent bezártam, felmentem az emeletre, mert rémlett, hogy az ottani ablak nincsen bezárva és nem akartam megkockáztatni, hogy azon valaki bejöjjön. A szobámba mentem és valóban tárva nyitva fogadott az ablak. De nem is ez volt a megdöbbentő a szobában, hanem, hogy látszott rajta az idegenkezűség nyoma. Minden fel volt forgatva, egyértelművé téve, hogy az illető keresett valamit. Ami a leginkább felidegesített az a kicseszett fehér boríték volt az ágy közepén. Tudtam, hogy mi az és egyre jobban égetett a kíváncsiság, hogy ki szórakozik velünk.

Eltéved golyó, sosem vét vélt,

Csak máskor ér beléd.

Ne feledd, nem védhetsz meg mindenkit,

Már is több élet, vér szárad kezeidre.

Hogy kit mentesz meg rajtad áll, 

család vagy barát?

A döntés rajtad áll, 

de gyors legyél, mert késő így is.

A lelkét már így sem mentheted,

talán az életével még te rendelkezel.

D.S.

Nem a vers volt furcsa, az már megszokottnak számított, hanem az aláírás. Ami teljesen egyértelmű volt. Daniel Summers.

Y. - 24. fejezet!

Sziasztok!

Meghoztam a következő fejezetet.
Remélem tetszeni fog.
Várom a véleményeteket.
Jó olvasást hozzá.

Esther xx
--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Lena

Mivel többszöri csengetésre sem nyitotta ki senki az ajtót, így nekem kellett a főzést abba hagyva, ajtót nyitnom. Kezdett elegem lenni abból, hogy mindent én csináltam a házban, mivel valamiért senki más nem volt hajlandó a kisujját sem mozdítani. Az ajtóban állva, viszont két nem várt személy fogadott. Nem láttam sokszor és akkor is, csak képen, de egyből felismertem a nőt, aki mosolyogva állt velem szemben. Nem tűnt zavartnak, nem volt ideges, maga volt a megtestesült béke és nyugalom. Fogalmam sem volt, hogyan lehet erre képes, hogy gyakorlatilag az elhagyott gyereke ajtajában állt, aki minden, csak nem veszélytelen. Személy szerint én joggal lennék beszarva. Egyértelmű volt, hogy fogalma sincsen ki is Harry valójában. Honnan is tudná? Kicsi gyermekkora óta nem látta a fiát, így azt sem tudhatja, hogy milyen ember vállt belőle.

- Beszélhetnék a fiammal? - kedves hangon szólt hozzám, de bennem valamiért mégis a méreg kezdett dolgozni. Nem volt ínyemre ez a fajta közönyösség, mintha csak egy kiló kenyeret kért volna a helyi szupermarketben. Előre tudtam, hogy ebből nagy balhé lesz, pont a viselkedése miatt.

- Melyikkel? - nem bírtam ki, hogy ne tegyek valami epés megjegyzést, főleg, hogy ez a nő láthatólag valóban nem érzett semmit a gyereke iránt, továbbra sem.

- Tudod te, hogy Harryről beszélek, hol van? - ekkor hallottam meg a lépteit a folyosón és azt kívántam bár rácsaptam volna, erre a nőre az ajtót, de nem tehettem. Megérdemli, amit kapni fog Harrytől.

-Harry gyere, azt hiszem téged keresnek. - napok óta most mondtam ki a nevét először, furcsa volt, de mégis nyugalommal töltött el. Tudtam, hogy jelen pillanatban nagyobb szüksége lesz rám, mint valaha.

- Ki az? - hallom meg a hangját, de szinte elnyeli kérdő hangsúlyát a szavak végén, amikor rálát az ajtóban és felfogja a látványt, mi eléje tárul.

Szinte szabályosan látom arcán átvillanni a megannyi múlt fájdalmát, tudom, hogy belülről tombol benne a pokol, amit az anyja egykor az életébe, a kicsi szívébe kényszerített azzal, hogy semmibe vette a létezését és a tényt, hogy egy olyan ember nevelje fel, aki minden, csak nem apának való. Egy pillanatra megtorpant a lépésben és láttam rajta a hezitálást, a döntést, hogy kiként cselekedjen. Nyilván nem volt erre felkészülve, ahogy én magam sem. Nem gondoltam volna egy percre sem, hogy felbukkan, hogy alig pár nap leforgása alatt a semmiből, az álomból, valóssá válik. Az arca teljes megváltozása jelentette a döntéshozatalt. Örültem, hogy azok a fekete szemek nem nekem szólnak, mert azt igazat megvallva halál félelmet keltőek voltak minden alkalommal, amikor láttam őket. Valóban a halál hírnökei voltak.

- Mi a faszt kerestek itt? - szabályosan üvöltött, amivel engem nem lepett meg, de vélhetően Gemma eléggé megijedt, mert azonnal összerezzent, ahogy Harry megszólalt.
- Szia Harry. - lassan engem dühített fel a nyugodt hangszíne miatt.
- Szia Harry? Komolyan csak ennyit tudsz mondani, ennyi év után? - magából kikelve közeledett az ajtó felé. Jobbnak láttam, ha nem állítom meg, mindent megérdemel ez a nő vele szemben, amit kapni fog most.
- Tudom, hogy haragszol rám, de ezt ne a fiamon töltsd ki. Engedd el őt. - ekkor esett le, hogy miért is jöttek ide. Nem az sarkalta erre a tettre, mert Harry felbukkant a lakásán, hanem azért mert megtudta, hogy Seth nálunk van és féltette a gyerekét. Ez mind szép és jó, de mi van a másik fiával, aki eközben darabjaira hullik belülről?
- Komolyan? Ezért? Csak ezért jöttél ide? A kis seggnyaló fiacskád hiányzik? Tényleg? Sajnálom, hogy el kell, hogy keserítselek, de nem fogom elengedni, addig nem míg meg nem tudom, amit akarok. - érdekes volt hallani Harry észrevételeit és az érzéseit az anyja iránt. Semmi szeretet nem volt benne, csak neheztelés, csalódás és gyűlölet, ami feneketlen volt és végtelen.
- Ne csináld ezt, a te testvéred is. - tudtam, hogy ez volt az az elhangzott mondat, amit vétek volt kimondani.
- Egy valamit jegyezz meg, ezek itt ketten soha nem lesznek a testvéreim. - szűrte a szavait a fogai között, vontatottan, hogy biztosan célba érjen az üzenet.
- Beengednél, hogy nyugodtan megtudjuk ezt beszélni?
- Mit akarsz megbeszélni? Azt, hogy ne öljem meg Sethet, vagy inkább arról óhajtasz beszélni, hogy milyen halottnak tekinteni a fiadat? - nem tudtam volna megmondani, hogy mennyire volt ez övön aluli Harrytől, de amint Anne arca eltorzult, tudtam, hogy elérte, amit akart. Fájdalmat okozott a nőnek, aki ezt tette vele évekig.
- Sosem tekintettelek annak. Miattad tettem mindent.
- Miattam? Az én érdekemben hagytál ott kicsi gyerekként egy pszichopata zsarnokkal, akivel te nem bírtál? Elmondom neked, hogy miattad lettem az, aki. Mivel gyáva voltál és elmenekültél nélkülem, így olyanná váltam, mint akitől elvileg féltettél. De mondok neked valamit, én sokkal rosszabb vagyok, mint ő valaha is volt. - nem ismertem az apját, de az elbeszélések szerint Harry valóban nagyon hasonlított rá.
- Nála nem lehetsz rosszabb, ő egy szörnyeteg volt.
- Szerinted én mi vagyok? - ekkor elkapta a karomat és közelebb húzott az anyjához és a fejemet a fény felé fordította, hogy látszódjanak a még megmaradt véraláfutások és sebek. - Megütöttem őt, mert dühös voltam. Szerinted ez normális? Nem normális dolog bántani azt, akit szeretsz. Ő az életem és mégis kezet emeltem rá, nem először. Nem tudom magamon uralkodni, ha dühös vagyok, pedig elhiheted, hogy ő az utolsó ember a földön, akinek ártani akarnék. És nem vagyok rosszabb nála?
- Erről nem te tehetsz Harry. - azonnal hátrébb lépett velem együtt, amint az anyja közeledni próbált felém.
- Nem, mivel ez a te hibád. Most pedig takarodjatok innen. Nincs szükségem többé rád, ha akkor nem voltál velem, most sem legyél. Seth meg túléli, ha okosan válaszol. Mekkora irónia, hogy mind a két fiad maffiózó nem? Bár ő benne is Styles vér folyik, így érthető, nem? - tudtam, hogy mostanra már cukkolja az anyját, aki eléggé mérgesnek is látszott.
- Mindig is önző voltál, aki csak magával törődött. Tényleg azt hiszed, hogy soha többé nem voltam jelen az életedben? Mindig figyeltelek. Szerinted ki küldte utánatok Sethet, amikor elfogtak? Mindig a háttérben voltam és vigyáztam rád. - ekkor Harry arcán csattant a keze, akit ezek után nekem kellett vissza fognom, nehogy neki menjen az anyjának.
- Szerintem most tényleg okosabb dolog lenne, ha elmennétek. - néztem Gemmára, aki csak némán bólintott.

***

Komolyan nem hittem el, ami alig fél órája történt. Harryt azóta sem láttam. Amint az anyja és a húga távoztak az edző teremben volt és hangos zene kíséretében magát sanyargatta, vagyis a testét. Tudtam, hogy magányra vágyik ezért részben meg is adtam neki, de mivel már kezdtem aggódni érte, ezért bementem hozzá, hogy beszélhessek vele. Mivel a megjelenésem semmiben sem zavarta, ezért leállítottam a lejátszást, hogy rám figyeljen.
- Készen van az ebéd, gyere le enni. - próbáltam olyan kedves lenni, mint még soha.
- Nem vagyok éhes Lena.
- Egész nap nem ettél semmit. - tudtam, hogy nem evett, mivel egész délelőtt a konyhában voltam és ő volt az egyetlen, aki nem jött reggelizni.
- Nem baj.
- Kérlek Harry. - sétáltam felé.
- Most én kérlek meg valamire, a biztonságod érdekében. Addig kerülj el, míg én nem kereslek. - ezzel megfordult, de én nem foglalkoztam a kérésével. Mögé sétáltam és végig simítottam meztelen mellkasán.
- Harry. - suttogtam a fülébe.
- A tűzzel játszol, ugye tudod? - lassan fordult meg, amint ráláttam szemeire, láttam, hogy mennyire lángolnak.
- Nem félek a tűztől. - gyengéden megcsókoltam az ajka sarkában.
- Megégeted magadat. - megragadta a derekamat és az ölébe emelt.
- Nem érdekel. - ez volt a végszó, mohón téptük egymás ajkait és meglepődve tapasztaltam, hogy mennyire hiányzott már nekem az érintése, a csókja, a közelsége, a teste, ő maga. Vágytam rá és a szexre vele, a maradéktalan örömre, amit nyújtani fog nekem. Zihálva tűntünk el a hálószobája ajtaja mögött, hogy végre minden a helyére kerüljön.

Y. - 23. fejezet!

Sziasztok!

Meghoztam a következő fejezetet.
Jó olvasást hozzá.
Várom a véleményeteket.
Remélem tetszeni fog.

Esther xx
---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Harry

Lassan már a napokat sem számoltam, elvesztette számomra minden a jelentését. Gyötrődtem, amiért nem hajlandó velem akárcsak egy árva szót is váltani. Büntetett engem a tetteim miatt, ami kifizetődő is volt számomra. Gyötrelem. Nem tudtam volna rá jobb szót kitalálni, tökéletesen találó volt ez a szó ahhoz az érzéshez, amit a hiánya miatt éreztem. A mai napon még csak nem is láttam. Azt sem tudtam hol lehet, vagy mit csinál. Természetesen aggódtam érte, féltettem őt. De nem tehettem semmit, mivel nem engedte, hogy a közelében legyek. Tudtam, hogy megérdemlem, éreztem a tetteim súlyát, rám nehezedett, rá a szívemre, ólomsúlyt helyezve minden sejtjére.

- Harry. - felnéztem a személyre, aki engem szólított, vontatottan sikerült csak megtennem a leghétköznapibb mozdulatot, ami kín szenvedés volt mostanra.

- Tessék? - láttam rajta, hogy valami fontos dolog miatt zavar a szobámban, más különben nem jönne be és nem zavarna meg. Mindenkinek tabu volt a szobám, a magánszférámat sosem sértették meg, csak ha nyomós érdekük volt rá.

- Le kéne jönnöd. Veled akar beszélni. - nem kellett kimondania a nevét, tudtam, hogy Sethre gondol, aki azóta itt volt, hogy azon a napon elfogtuk. Valamiért a többiekkel egy szót sem volt hajlandó váltani, csak és kizárólag velem beszélt. Kissé hülye volt, hogy engem tartott a beszélőpartnerének, mert minden egyes rossz szavánál pofán vágtam, nem tehettem róla, ha felidegesített, akkor önkénytelenül is eljárt a kezem.

- Jó. Elegem van ebből a hozzáállásból. Nem fogok mindig ott ülni, ha esetleg mondandója támad. 

- Elhiszem Hazz, nekünk is elegünk van már belőle, elhiheted. - helyezte a kezét Louis és meg sem kellett szólalni ahhoz, hogy tudjam Lena miatt teszi ezt.

- Ne csináld ezt. - felcsattantam, míg lelöktem magamról a kezét.

- Jól van, bocsánat. - felháborodva ment, csak neki a bocsánatkérés.

- Nem kell engem sajnálni érted, magamnak köszönhetem, hogy most nem beszél velem.

- Nem vagy kicsit túl szigorú magaddal? - húzta a fel a szemöldökét.

- Te nem lennél az, ha fellökted volna a barátnődet?

- Szerencse, hogy nincs barátnőm. - nevetett fel, mire magasba szaladt a szemöldököm.

- Mi van azzal a szöszivel? - azt hitte nem tudok a kis viszonyukról, vagy minek nevezzem.

- Elel? Semmi.

- Mióta becézgeted? - kezdtem cukkolni, hogy végre bevallja, hogy kedveli azt a lányt.

- Mindenki így hívja.

- Én nem. - csíptem az oldalába.

- Hagyjál már, nem tudom, hogy mi van, oké? - sóhajtott fel megadásában.

- Ha rájöttél, tájékoztass. - nevettem fel és elindultam az alaksor lépcsőjén lefelé.

- Természetesen.

Rohadtul idegesített, hogy amikor Sethre néztem rá, olyan érzésem volt, mintha tükörbe néznék. Hogyan hasonlíthat rám ennyire? Az oké, hogy testvérek vagyunk, de nem ikrek, ennyire nem szabadna szembetűnőnek lennie a hasonlóságnak. Ha a haja nem lenne szőke, akkor a kiköpött másom lenne. Most azzal a különbséggel, hogy az ő arcát véraláfutások és felszakadt sebek díszítették, így némiképp csúfítva a megjelenését.

- Mit akarsz? - kérdeztem rá, amint leültem vele szemben.

- Beszélni veled. - ez idáig is egyértelmű volt.

- Most is azt teszed.

- Komolyan gondolom Harry, szeretném, ha végre végig hallgatnál, anélkül, hogy újabb ütéseket kapjak. - lehet elértem a célomat, mert alig mert hozzám beszélni.

- Essünk túl rajta. - dőltem hátra a székbe.

- Figyelj tudom, hogy soha nem fogsz elfogadni engem testvérnek, se a nővéremet, de nem akarok neked rosszat. Kezdettől azért bukkantam fel, mert segíteni akartam rajtatok, mégis csak a testvérem vagy Harry. Gemma régóta kutatott utánad és amikor megtudtunk, hogy hol élsz és többségével mivel foglalkozol, elküldött, hogy figyeljek oda rád. Ekkor kerültem én is bele ebbe az egész maffia sztoriba. Jókor voltam jó helyen, pont az elfogásotok napján érkeztem. Nincsenek hátsó szándékaim. - valamiért egyetlen szavát sem hittem el neki.

- Befejezted?

- Légy óvatos. - ennél a beszólásnál pöccentem be a legjobban.

- Nem tudom, hogy kinek képzeled magadat, de te ne félt engem. Nem hinném, hogy te lennél az az ember, akinek engem kéne megvédenie, ez inkább fordítva lenne igaz. Ha figyeltél, ahogy állítod, akkor tudnod kell, hogy miről beszélek. - csattantam fel.

- Nem kell kiabálnod és igen, tudom mire vagy képes.

- Remek, akkor ehhez tartsd magad. - már álltam volna fel, amikor ismét megszólalt.

- Tudod, anya soha nem beszélt rólad és mi pont ezért kerestünk téged annyira. Megakartuk ismerni a testvérünket, akitől anyánk annyira védeni akart, most már tudom miért.

- Fogalmad sincs, hogy ki vagyok és hogy valójában mire vagyok képes és ha rám hallgatsz, soha nem is akarod megtudni, meglátni azt az énemet. - ezzel felálltam, hogy kimenjek, de sajnos az elmém másként gondolta és egy régi emlékbe sétáltam bele.

***

Anya kiabál. Apa kiabál. Anya sír. Anya miért sír, ha apa felemeli a hangját? Veszekednek? Miért veszekednek? Mi ez a csattanó hang? Semmit sem értek? Miért vagyok ide bezárva? Hol vagyok egyáltalán? Léptek zaja, fel, majd le. Újra. Újra. Megszűnve. Kerekek guruló hangja. Ajtócsapódás. Pakoló neszek. Mi történik odakint, mitől féltenek? Ajtónyílás. Éles fény. Fel sem fogom mi történik.

- Kicsi Harry, kérlek ne sírj. - érzem ölelő karjait körülöttem.

- Anya, miért sírsz? - nézek fel könnyes tekintetébe.

- Anya nem sír. - törli le könnyeit, úgy téve, mintha valóban nem sírna, de engem nem ver át.

- Mi történik? Apa hol van? - reménykedem, hogy bejön és láthatom, de ez nem történik meg, most sem.

- Apa dolgozik Harry. 

- Jó. - erőltetek gyermeki arcomra mosolyt, mi sosem jön össze.

- Csak légy jó, rendben? - látom, hogy ismét sírni kezd.

- Hová mész? - kérdezem, amint feltűnik az ajtóban hagyott csomagrengeteg.

- Sehova. Mindig itt leszek veled Harry. Csak aludj szépen, csendesen. - mosolyog, de hamisan.

- Jó. Szeretlek anya.

- Szeretlek Harold.

***

Hazudott. Tudnom kellett volna abból, hogy a teljes nevemen szólított. Azt ígérte, hogy nem megy el és onnantól kezdve soha többé nem jelentkezett. Ott hagyott a pokol kellős közepén egy kisgyereket, aki minden karácsony éjjelen azt kívánta, hogy az anyukája reggel ott legyen, de sosem válhatott valóra. Hazudnám, ha azt mondanám, hogy nem miatta lettem az, aki ma vagyok. Egy elferdült, megkeseredett személyiség.

-Harry gyere, azt hiszem téged keresnek. - napok óta most először csendült hangja a fülemben.

- Ki az? - kérdeztem vissza meglepetten, hogy ő szólít engem, de amikor megpillantottam a két női alakot az ajtóban állni, megértettem, hogy Lena miért könyörült meg rajtam. Nem akart rátenni a szenvedésemre, amit rám hoz az itt léte. A kín felerősödik és égetőbbé válik a tűznél. A légzés fájdalmas, összeszorult és fullasztó. A haldoklásom érzem, amint a szívemen lévő seb újra kitágul.

- Mi a faszt kerestek itt? - ordítom el magam a maró fájdalomtól, amit a szívemre hoz.

- Szia Harry.

Y. - 22. fejezet!

Sziasztok!

Meghoztam az új részt, remélem tetszeni fog.
Jó olvasást hozzá.
Várom a véleményeteket.

Esther xx
-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Lena

- Harry, lassítanál kérlek? - percek óta beszéltem hozzá, de meg sem hallott, egy fallal elmélyültebb beszélgetést tudnék lebonyolítani, ebben biztos voltam. Nem figyelt rám, csak mereven bámulta az utat és tövig nyomta a gázpedált, nem foglalkozva abszolút a kresz szabályaival. Olyan benyomást keltett, mint egy robot. Azonban a legfurcsább mégis az volt a viselkedésében, hogy nem szólalt meg, percek hosszú sora óta nem hagyta el semmi a telt ajkai, néma volt, azóta, hogy beszálltunk a kocsiba és elhagytuk az anyja házát. Megértettem, hogy sokkolta a dolog, mivel engem sem hagyott hidegen a dolog és át is tudtam érezni az ő helyzetét, mivel az én anyám is hasonlóképpen tett és az sem volt kizárt, hogy nekem is vannak eltitkolt testvéreim valahol a világ másik felén. Mivel fogalmam sem volt arról, hogy hol lehet az anyám vagy, hogy él-e még egyáltalán, de nem is foglalkoztam vele, nem voltam hajlandó rá gondolni, mert annak sírás lett volna a vége. - Most komolyan Harry, kezdesz megijeszteni.

- Megijesztelek? - csattant fel és azonnal az ellentétes irányba rántotta a kormányt, amitől az autó hirtelen irányt váltott és alig fél perc alatt a leállósávban találtam magunkat, amint Harry vörös szemekkel nekem feszül és élesen beszívja, majd kifújja a levegőt, lassan, vontatottan.

- Te is tudod, hogy ez a viselkedés nem normális a részedről. - tisztában voltam vele, hogy ezzel a mondatommal csak még inkább dühössé teszem őt, de rá kellett ébresztenem arra, hogy nem jól kezeli a fennálló helyzetet.

- Miért mi lenne normális tőlem? Te mi a jó kurva eget csinálnál, ha kiderülne, hogy amiben eddig gyanakodtál, mostanra teljesen bizonyossá vált? Sőt, nem elég, hogy meg kell tudnod, hogy az a kibaszott seggfej az öcséd, még az is fennálló probléma, hogy ennek az egyénnek van egy húga is, aki így a tiéd is. Hogy emésszem meg szerinted, hogy az anyám elhagyott engem kisgyerekként és hígan élte mindennapjait két másikkal, akiket bizonyára szeretett, nem úgy mint engem. - ritka pillanatok egyike volt, ha Harry tekintetében megjelentek a könny apró jelei, de ezúttal nem csak megjelentek, de végig is folytak az arcán, ahogy egy fájdalmas kisgyermek nézett velem farkasszemet. Szinte láttam magam előtt az aprócska és ijedt gyereket, aki halálra van rémülve attól, hogy egyedül maradt és többé nincs mellette az édesanyja.

- Fogalmam sincs, hogy mit tennék, de ne tégy úgy, mintha nem tudnád, hogy a kettőnk helyzete szinte egy és ugyan az. Mind a ketten ugyan abban a pokolban éltünk. Nekem sincsen anyám Harry, engem is ugyan úgy magamra hagyott, mert gyáva volt. Kettőnk között az a különbség, hogy én nem akarom őt visszakapni az életembe, mert semmi szükségem rá vagy az apámra. De neked lehetőséged van arra, hogy mindent helyrehozz kettőtök között és elfutsz? De miért? - csak jöttek és jöttek a szavak, de fogalmam sem volt, hogy igaza-e egyáltalán.

- Miből gondolod, hogy érdekelném őt, akárcsak egy kicsit is? Nem keresett fel egyszer sem és még csak nem is hívott fel. Nem érdeklem őt Lena, van saját családja, mit számítok én neki? Semmit. - ezzel elfordult tőlem és visszatért az autópályára, de ezúttal lassabban ment, mint az imént. Hallgatott rám, ahogy mindig is.

- Nem tudhatod. - ismét nem figyelt rám, én meg jobbnak láttam, ha nem feszítem tovább a húrt, tudtam, hogy eléggé ideges azon kívül is, hogy én próbálnék hatni az eszére, amit most minden bizonnyal egyáltalán nem hajlandó használni. Viszont nagyon reméltem, hogy ez a találkozás nem hagy maradandó sebet benne. Féltem, hogy már késő.

***

A kétszárnyú kovácsolt vas kapu, lassan vállt szét egymástól, ahogy az automata motor próbált elbírni a több tonnás ránehezedő súllyal. Egy perc leforgása alatt sikerült megtennie az útját, így már behajthattunk a hatalmas udvarra, ami gyepszőnyeggel volt kirakva teljes hosszában, néhány gömb bokorral szegélyezve, amik tökéletesen egyformára voltak nyírva. Behajtott a garázsba és minden szó nélkül kiszállt az autóból és engem magamra hagyott a kínzó gondolataimmal. Kezdtem rájönni, hogy az elterelő viselkedés talán nem is annyira hülye viselkedés. Harry mindig ezt alkalmazta, ha nem akart valamire hangsúlyt fordítani, úgy tett, mintha az adott probléma sosem létezett volna. Elsiklott felette és nem volt többé hajlandó tudomást venni róla. Nem sokáig maradtam távol, de épp elég ideig ahhoz, hogy halálra rémítsen az a jelenet, ami akkor fogadott, amikor beléptem a lakásba. Azonnal hallottam az éles hangokat, a káromkodást és Harry méregtől csöpögő kérdéseit, amik, csak úgy folytak belőle. Meg sem kellett látnom a nappaliban zajló eseményeket, ahhoz, hogy tudjam kihez beszél. Nagyon rosszkor választotta azt, hogy ide jön, Harry ilyen állapotban mindenre képes, de tényleg bármire.

- Mi a szart keres ez itt? - hallottam a hangját, egyre hangosabban, ahogy befelé közeledtem.

- Veled akart beszélni Hazz, így beengedtük. - szinte biztosra vettem, hogy a fiúk most írták alá szerencsétlen halálos ítéletét.

- Világosan a szátokba rágtam ezerszer, hogy senkit nem engedhettek be a távollétem alatt, erre mit tesztek? Beengeditek ezt a senkit a lakásunkba, pont őt? - ekkor értem ténylegesen utol és pokolian nem tetszett, amit láttam. Harry közvetlenül előtte állt, alig két centire és rá nézve beszélt a fiúkkal, míg tekintete egyértelműen korom fekete volt. Ami sosem jelentett jót.

- Most miért vagy így kiakadva? - Louis kérdése után teljes testével megfeszült és Seth feje mellett a falnak támaszkodott az egyik kezével. Tudtam, hogy nyugtatni próbálja magát ezzel a testhelyzettel.

- Szerintem inkább beszéljen nekünk ez a jómadár, hogy mégis, miért vagyok olyan, amilyen. Nem Seth? - most először mondta ki a nevét a beszélgetés alatt, de a hangja földöntúli volt közben.

- Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz. Én csak azért jöttem, hogy megbeszéljük azt, amit megtudtam Lena apjáról. - valamiért kíváncsivá tett, hogy valóban megtudott valamit, vagy sejti, hogy Harry miért van olyan állapotban, amilyenben.

- Szerintem ennél egy sokkal izgalmasabb közérdekű információ birtokában állsz. - szabályosan ledermedtem, amikor a keze rázáródott a szőkeség ingének nyakára.

- Miről is beszélsz tulajdonképpen? - Seth teljesen nyugodtan beszélt, én meg azon kezdtem töprengeni, hogy tényleg ennyire hülye és nem jön rá, hogy lebukott Harry előtt a kis titkával, vagy annyira jó színész, hogy mindenkit beetethet.

- Ne játszd a hülyét. Van egy rossz hírem, kibaszottul szarul hazudsz. - ez volt a végszó. Ekkor lendült először a keze és telibe találta vele Seth arcát. Mindenki ugrásra kész állt, de mégse tettek semmit. Rajtam meg úrrá lett a pánik, féltem, hogy ennek rossz vége lesz. Láttam rajta, hogy ez alkalommal nem fog leállni. Talán háromszor találta el az arcát, mire abba hagyta és felemelte a fejét, hogy a szemébe tudjon nézni. Mostanra már vér folyt a szája felszakadt részéből, míg szeme alatt kezdett megjelenni a vörös folt, ahogy a szétpattant erek tették a dolgukat a bőre alatt.

- Mekkora poén volt mindig, hogy azzal ugrattak, hogy hasonlítasz rám, a bökkenő csak az, hogy ez nem vicc. - az arcába üvöltötte a szavakat.

- Miről beszélsz Harry? - Louis szólalt meg elsőnek.

- Arról, hogy ez a rohadék ténylegesen a testvérem, csak kurvára hallgatott róla. - mindenki azonnal elhallgatott, ahogy elhangzott ez a mondat.

- Sokáig tartott míg leesett. - Seth hisztérikusan felröhögött, amitől ez alkalommal én vertem volna pofán, hogy elhallgasson, jobban járt volna.

- Úgy kerek, ha mindent tisztázunk. Találkoztam a húgoddal is és nyilván szereted annyira, hogy érdekeljen a sorsa. - nem tudtam, hogy miről beszél, de nem tetszett az, amire célzott. Sajnos tudtam, ha kellene, akkor gond nélkül bántaná a lányt, aki semmiről sem tehet és aki ráadásul a testvére is.

- Mire célzol?

- Én ugyan semmire, de jobban tennéd, ha elkezdenél beszélni arról, hogy akkor ténylegesen miért is csöppentél bele az életünkbe, mert ha nem, akkor azt a kis Gemma fogja bánni. - legszívesebben lekiabáltam volna a fejét, hogy észhez térjen végre. Kezdett úgy viselkedni, mint régen.

- Ne fenyegess ilyenekkel.

- Miért ne? Félted a húgodat Seth? - csattant fel, érezhető volt a hangjában, hogy neheztel rá.

- Valamit elfelejtettél, a te húgod is. - ez volt az a mondta, aminek sosem lett volna szabad elhangoznia. Harry megragadta Seth nyakát és többször a falnak vágta a fejét, míg a srác feje oldalra nem csuklott az ütések erejétől.

- Ne mondj nekem ilyeneket, nem vagytok a testvéreim és sosem lesztek azok. - ekkor gondoltam, úgy, hogy ideje bele avatkoznom, így oda léptem hozzájuk és megfogtam Harry karját.

- Hagyd abba Harry. - halkan szólaltam meg, nem akartam követelőző lenni.

- Ne szólj bele. - minden annyira gyorsan történt, hogy fel sem fogtam mi történt. Hirtelen a padlón találtam magam és a vér fémes ízét éreztem a számban, ahogy a szám felrepedt, majd a levegőben is megéreztem a szagát, míg a fejem éktelenül fájni kezdett. Láttam a vért a kezemen, ahogy oda nyúltam a lüktető területhez. Sara azonnal mellettem termett és felsegített a földről, míg a düh egyre épült bennem aziránt az ember iránt, aki ezer alkalommal ígérte meg, hogy többé nem fog egy ujjal sem hozzám nyúlni. Hazudott.

Nem tudtam volna megmondani, hogy mennyi az idő, de jócskán éjfél után járhatott már. Nem aludtam, ébren voltam. Nem tudtam lehunyni a szemem, ideges voltam és az agyam megállás nélkül pörgette magát. Miért tűröm én ezt el? Miért vagyok ebben benne? Megéri egyáltalán? Mikor válik minden annyira rosszá, hogy a jó már nem lesz marasztaló tényező, nem lesz már értéke? Egyáltalán meglesz még a jelenléte? Vagy örökké elvész a pokol kellős közepén?

A gondolatmenetemet ő szakította félbe, ahogy megjelent az ajtóban. A sötétben is láttam, hogy semmit nem visel, csak a bokszerét. De ez alkalommal sehogy sem hatott rám a kinézete. Lehajtott fejjel közeledett felém. Azonnal elfordultam a másik oldalamra, amikor leült az ágyra és engem kezdett nézni. Megnyaltam az ajkamat, ami éles fájdalommal jelezte, hogy emlékezzek miért érzek úgy, ahogyan. Éreztem, ahogy felém mozdul, majd visszakozik és végül nem érintett meg.

- Lena, kérlek ne haragudj rám. Tudod, hogy nem akartalak bántani. - nem hatott meg a bocsánatkérése, annyiszor hallottam már, hogy mostanra semmissé vált számomra a jelentése. Üres volt és semmilyen.

- Ne fáradj, olyan vagy amilyen, ezen nem tudsz változtatni.

- Tessék? - megbántottam ez egyértelmű volt.

- Hányszor mondtad már, hogy többé nem emelsz rám kezdet? Erre a szám és a fejem is felrepedt, így ne csodálkozz, ha többé nem hiszek neked. - sóhajtása elismerés volt a szavaimra, egyet értett velem.

- Akkor is sajnálom és tudom, hogy ez nem mentség a tetteimre, elbasztam. - ekkor fogta meg először a kezem, de utoljára is.

- Ne érj hozzám. Jobban teszed, ha ezek után békén hagysz egy időre.

Y. - 21. fejezet!

Sziasztok!

Meghoztam a következő fejezetet.
Remélem tetszeni fog.
Jó olvasást hozzá.
Várom a véleményeteket.

Esther xx
-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Harry

Kezdtem úgy érezni, hogy még sem volt jó ötlet magammal hozni Lenát. Láthatóan nagyon ideges volt, míg szótlanul vezettem és nem igazán foglalkoztam azzal a ténnyel, hogy gyakorlatilag mellettem ül, én meg levegőnek nézem őt. Még mindig rettentően haragudtam rá a történtek miatt és minél többet gondolkoztam rajta az érzés csak úgy erősödött bennem. Egyértelmű volt, hogy pokolian féltem a helyzettől. Féltettem őt magát, féltettem a testi épségét, de ha lehet a lelki állapota iránt sokkal nagyobb gonddal voltam. Mennyi életet képes kioltani az ember, mielőtt az megváltoztatná? A kérdés adott és a legrosszabb ebben mindaz, hogy tudtam rá a választ. Saját tapasztalat, hiszen velem is megtörtént. Bármily hihetetlen, de nem mindig voltam ennyire kegyetlen és érzéketlen mások iránt. Valaha én is normális voltam, teljesen átlagos értékrenddel. Aztán eljött a holtpont és kifordultam önmagamból, szó szerint. Ez tényleg az a dolog, amit a szó szoros értelmében vehet az ember, ha megtörténik vele. Sosem akartam ártani senkinek, amikor fiatal voltam. Egy bogár életét sem veszélyeztetem akkoriban és nézzenek rám mi lett velem mostanra. Senki élete nem foglalkoztatott, járulékos veszteségnek gondoltam csupán őket. Szörnyű, ezzel magam is tisztában vagyok, de egy eltorzult lelket már nem lehet megmenteni, örökre kisiklott lesz és ezt a furcsa, fordított világot fogja a valóságnak gondolni, akkor is, ha tudja, hogy nem ennek kéne a kézenfekvőnek lenni számára. Így éltem én nap nap után és semmiféle megbánás és lelkiismeret furdalás jelét sem mutattam, konkrétan nem éreztem semmit, csak a puszta ürességet. Ha meg kéne fogalmaznom ezt a lelkemet betöltő érzést, ami felemészt és bennem kering, talán a sötétség lenne rá a megfelelő szó. Egyetlen dolog tud beférkőzni ebbe az állapotba és némiképp megtörni ezt, a fény és számomra ezt csak egyetlen személy jelenti és az iránta érzett érzéseim. Tudom, hogy mindenre Lena a megoldás és nem veszíthetem el az éltető erőt, ami megakadályozza, hogy teljesen elveszítsem a fejem és egy olyan személlyé váljak, aki talán sosem akartam volna lenni. Mielőtt találkoztam vele már éreztem a szelét, a halál nagyon közel férkőzött hozzám és a csókját mérte rám. Ezért is féltem őt annyira mindentől, de legfőképp magamtól és most már önmagától is, mert egyértelmű, hogy megváltozott, nem az a nő, akibe egykor beleszerettem. A kérdés már csak az, hogy a változás milyen irányba indult el? A választ viszont nem akarom rá megkapni, mert nagy valószínűséggel óriásit csalódnék.

Láttam, ahogy az ujjaival dobol a kesztyűtartón és kifelé figyel, feltehetőleg a tájat figyelve. A fák foltokként suhantak el mellettünk a felvett sebesség hatására. Nem tűnt számomra valódinak, olyan hatást keltett, mintha egy festményt néztem volna, amit pacák és foltok sokasága alkotott meg. Az utóbbi időben sokszor gondoltam úgy, hogy ez nem a valóság, hogy csak álmodom és bármelyik pillanatban magamhoz térhetek az engem körülvevő szürreális világból, de ez sosem következett be. Minden alkalommal ugyan az történt, rá kellett jönnöm, hogy ez a kínzó valóság, bármennyire is fájt a felismerés. Talán most is ez elől menekülök, ezért nyomom tövig a gázpedált és kényszerítem a motort a letiltásra, hogy meneküljek valami elől, ami nem is létezik. De miért teszem ezt? Miért vagyok képtelen szembenézni a valósággal, bármennyire legyen az szívfacsaró vagy kegyetlen? Miért futok el? Miért térek le az első lehetőségnél, ahelyett, hogy megbirkóznék vele és elfogadnám? Ez mind olyan kérdés volt, amire magamtól sosem fogom megkapni a választ. Nem mondanám magam gyávának, de ebben határozottan a könnyebbik utat választottam folyamatosan. Lena sosem könnyítette meg a helyzetemet, ő beszélni akart ezekről, amikor az én megoldásom kézenfekvő volt, a félresöprés. Tudom, hogy miért hívtam magammal, már emlékszem rá. Tudat alatt is tudtam, hogy ha egyedül jövök, akkor nem érem el a célt soha. Az utolsó kihajtónál letértem volna és sosem értem volna el oda, ahova elindultam. Mindig ezt tettem, mert könnyebb volt és kevésbé fájó. Áltattam magam, hogy még mindig jobb, ha nem tudod mi lett volna, ha oda mész és szembenézel vele, mintha a megérkezéskor csalódnod kellene, mert nem azt kaptad, amire számítottál. Ez alkalommal képes leszek rá? Képes leszek végig menni az úton, anélkül, hogy egyszer is próbálkoznék a szökéssel? Nem.

- Harry, mit csinálsz? - sikításnak hallottam magam mellől a hangját, de tudtam, hogy nem emelte fel a hangszínét, csak a vér zúg a fülembe és süvít, annyira, hogy alig hallom a körülöttem feltűnő zajokat.

- Nem megyek oda. - szögeztem le, míg tovább hajtottam a kijáraton, ami az anyámhoz vezetett volna.

- Mi van? Itt kellett volna letérned. Miért teszed ezt? Miért indultunk el egyáltalán, ha nem is akarod megtenni? Nem akarsz választ kapni a kérdéseidre?

- Nem. - egyszerű válasz volt és én lezárásnak tekintettem mindezt, de ő nem.

- Miért? - kiáltott fel és elrántotta a kormányt, aminek következtében a leállósávban találtam magunkat és a féktávolság egyértelmű hiánya miatt, alig tudtam megállni a szalagkorláttól pár centire.

- Megőrültél? - megfájdult a torkom, ahogy üvöltöttem vele.

- Nem annyira, mint te.

- Mikor lettél ennyire kibaszottul felelőtlen? - legszívesebben megfojtottam volna a puszta kezemmel.

- Talán akkor, amikor te kibaszottul hülye lettél. - még sosem hallottam ezelőtt így beszélni és komolyan megijesztett a csillogás a szemében, amit a sajátomban kéne látnom, nem az övében.

- Fejezd be ezt a viselkedést, mert esküszöm, hogy.. - nem engedte, hogy befejezzem a mondatot, mert azonnal befejezte helyettem.

- Mit teszel Harry? Megütsz? - teljesen lefagytam, amikor ez a kérdés megszületett a levegőben ajkai által.

- Ezt ugye rosszul hallottam és nem tetted fel komolyan?

- Sosem lehet tudni Harry. - láttam rajta, hogy tényleg ezzel számolt. Azt hitte erőszakkal fogom elhallgattatni.

- Nem foglak többé bántani, reméltem, hogy ez már világos számodra.

- Vannak kivételek. - vont vállat, majd ismét kinézett az ablakon és tudtam, hogy befejezte velem a beszélgetést.

Piszkodul haragudtam rá, de tudtam,m hogy igaza van és nem menekülhetek folyton el, ezt meg kell tennem annak érdekében, hogy végre megtudjunk valamit Sethék hirtelen felbukkanásáról és arról, hogy ki játszik velünk ennyire piszkos játékot. Mert egy dolog biztos volt, véletlenek márpedig nincsenek.

***

A kiirt házszámmal álltam szemben és a házat figyeltem. Teljesen átlagos volt, nagy kerttel, ahogy annak egy átlagos családban lennie kellett. Megjegyzendő, hogy ebben nekem sosem volt részem. Lena pár lépéssel előttem volt és épp az egyik kerti szobrot emelte fel, nekem meg fogalmam sem volt, hogy mire készül azzal.

- Mit csinálsz? Ugye nem akarod betörni az ablakot? - kiáltottam rá.

- Miért akarnám betörni? - fordult hátra. - Mindig ezeknek az aljában tartják a pótkulcsot.

- Komolyan? - ezzel nem voltam különösebben tisztában.

- Komolyan. - ezzel felemelte a kulcsot és párszor megforgatta az ujjai között.

- Beszarás. - mosolyodtam el, míg beértem őt és közelebbről is szemügyre vettem a kis, cicát ábrázoló kerámiát, aminek az alja üreges volt és egy kis rejtekhelyet biztosított.

- Menjünk. - ezzel elindult a ház irányába.

- Várj. - azonnal megragadtam a kezét.

- Mire?

- Mi van, ha itthon van és meglát engem? - kissé hülye kérdés volt.

- Mi lenne? Beszélgetsz vele és felteszed neki a kérdéseidet, amik foglalkoztatnak téged.

- Azért ez annyira nem egyszerű. - kopogtam az ajtón, de semmi válasz nem érkezett.

- Szerintem nincsen itthon. - épp az ablakon nézett be, miközben magában motyogott még pár dolgot. - Hé mit csinálsz?

- Szerinted?

- Harry ez betörés. - rosszalló pillantásokat küldött felém.

- Nem, ha van kulcsod. - mutattam fel a kis tárgyat, majd a zárba raktam.

- Áltasd csak magadat.

Belépve a lakásba alig hittem a szememnek, minden annyira átlagos volt és ismerős. Úgy éreztem, mintha jártam volna már itt korábban. A helységet belengő illat is annyira ismerős volt és melegséggel töltötte el a szívemet. A parfümje illata volt. Semmit sem változott, mintha tegnap lett volna, hogy utoljára láttam őt. Végig jártam minden helységet, de a nappali kötötte le a figyelmemet leginkább. Minden tele volt családi képekkel. Ott volt ő, az anyám. Egy számomra teljesen ismeretlen férfi, egy szőke kislány és egy kisfiú. Őket nem tudtam hova tenni. Aztán még több kép következett, ahol már nagyobbak a gyerekek. Végül saját magam kis kori képével néztem farkasszemet.

- Ez te vagy? - hallottam meg a hátam mögül a hangját.

- Igen. - nem tudtam elhinni, hogy megtartotta.

- Látod, szeretett téged, hisz még most is gondol rád. - megszorította a vállamat és valóban szükségem volt erre az apró gesztusra.

- Aha. - ekkor azonban már egy másik fénykép kötötte le a figyelmemet, ahol egy 20-as éveiben járó lány és egy körülbelül egykorú fiú volt látható. Gondolkodnom sem kellett hozzá, hogy tudjam ki a férfi a képen. Legszívesebben darabjaira törtem volna a képet itt helyben, de nem akartam nyomot hagyni magam után. - A kibaszott életbe.

- Mi a baj? - nem válaszoltam, csak a kezébe nyomtam azt az átkozott fotót, ami mindenre bizonyíték volt. - Ez Seth?

- Nagyon úgy tűnik. - levetettem magam a mögöttem található kanapéra és a kezembe temettem a fejemet.

- Mindvégig hazudott nekünk. Tudtam, hogy nem lehet véletlen a hasonlóságotok, ennyire nem. Ő a testvéred. - számomra is hihetetlen volt ez a kijelentés.

- Lena nézd meg a lányt. 

- Ikrek? - kapta a fejét rám és többször megrázta azt.

- Talált. - komolyan nem hiszem el, hogy van két testvérem és az anyám ennyire semmibe veszi, hogy a világon vagyok. Egyértelmű volt, hogy elhagyott engem és egy kicsit sem kért belőlem többé. El volt az új családjával, élt boldogan nélkülem.

- Kik vagytok? - ekkor egy hang szakított félbe minket, ami egyszerre csengett ismerősen és idegenen is. Olyan volt a hangja, mintha anyámat hallottam volna és amint rá néztem az arca is megszólalásig hasonlított rá.

- Seth? - kicseszettül fájt a kérdés, mikor azt hitte a testvére voltam. Bár nem sokat tévedett.

- Attól tartok nem. - ekkor álltam fel, percek óta először.

- Harry? - irreális volt a nevemet hallani egy idegen szájából, akinek én vélhetően nem voltam az.

- Milyen jól informált vagy. - közelebb akartam hozzá férkőzni, de Lena nem hagyta, amint megpróbáltam megragadta a kezemet.

- Halottnak kéne lenned. - valóban a rémületet láttam rajta.

- Ha tudnád hányszor hallottam ezt. Valahogy nem lepődöm meg, hogy az anyád, bocsánat, az anyánk ezt mondta rólam. - hisztérikus röhögés lett rajtam úrrá és tudtam, hogy nem kell sok és valóban megbolondulok.

- Hogy lehet életben?

- Kérdezd meg az anyádat, aki képes volt magára hagyni egy kis gyereket. - vontam vállat.

- Mi?

- Hát nem mondta el? Persze, könnyű volt azt mondani, hogy halott vagyok, hát mennyire.

- Te ki vagy? - ekkor már Lenához beszélt.

- Lena vagyok, Harry barátnője. - nyújtotta felé a kezét, de a lány nem viszonozta.

- Tudod? - alig hallottam ki a kérdését.

- Tudom. - én is tudtam, hogy a maffia világát ecsetelik burkoltan és valóban meg voltam lepve, hogy egyáltalán tud róla bármit is.

- Álljunk meg egy percre. Téged, hogy hívnak?

- Gemma, Gemma Styles. - a világ megfordult körülöttem, amikor kimondta a teljes nevét.

- Az, hogy lehet? - ekkor tudatosult bennem, hogy, ha ő Styles, akkor Seth is az. Egyáltalán nem a féltestvéreim, hanem a vér szerintiek teljes egészében. - Hány éves vagy?

- 23. - a felismerés villámként csapott belém. Ha ő 23, akkor anyámnak már terhesnek kellett lennie, amikor elment, így valóban az apám az ő apjuk is, nem az a férfi, aki a képeken szerepel.

-Menjünk.

Nem foglalkoztam a lány szólongatásával, hogy a nevemet hajtogatja egyfolytában és azzal sem, hogy most tudtam meg kik is ők valójában. A testvéreim.

Y. - 20. fejezet!

Sziasztok!

Meghoztam a következő részt, remélem mindenkinek tetszeni fog.
Jó olvasást hozzá.
Várom a véleményeket róla!

Esther xx
-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Lena

Megértettem őt teljes mértékben. Megérdemeltem a teljes szótlanságot, amiben az este folyamán részesített. Mellettem feküdt, de némán, egy szót sem intézett felém, de mégsem tett idegessé, valamiért nem éreztem úgy, hogy levegőnek vagyok nézve. Talán az a tény változtatta meg a helyzet, hogy igaza volt. Valóban felelőtlenség volt a részemről, mind az ötünk részéről, hogy bele kezdtünk ebbe az egész zűrzavarba. De mégis mit tettem volna? Ültem volna zsebre tett kézzel, mint aki jól végezte dolgát és vártam volna a nagy semmit? Aki ismer az jól tudja, hogy az nem én lettem volna. Nem ismertem félelmet és ellentmondást, ha a szeretteimről volt szó, így egy percig sem volt kérdés Harryék eltűnése után, hogy nem fogom csak úgy feladni az első akadálynál és beletörődni abba, hogy nincsen velem. Szerettem őt, így egyértelmű volt, hogy harcolni fogok a végsőkig, míg vissza nem kapom őt. Persze nem úgy sültek el a dolgok, mint azt szerettük volna, de semmi sem az volt, aminek látszott. De akkor is a legjobbat hoztuk ki ebből a képtelen helyzetből. Ha ezért most haragszik rám, akkor csak tegye, de semmit sem bántam meg, a legapróbb kis részletet sem. Mert a lényeg nem változott, itt van velem és szeretem.

Tudtam azonban, hogy valamit tennem kell, hogy előre kell lépnünk ebben az ügyben. Nem fogok megint egy helyben ülni, mint régen, az már nem én lennék, megváltoztam és ezt vállalom is. Ki kell derítenünk az üzeneteket küldő személy kilétét és Sethről és bandájáról is mindent meg kell tudnunk, mert ha akarjuk, ha nem, túl sok a hasonlóság, a véletlen egybeesés, hogy csak úgy elmenjünk mellette szó nélkül és elfelejtsük. Erre se én, sem Harry nem lenne képes, ahogy a többiek sem, akik ennek a háznak a falai között élnek. Első lépésként meg kell találnunk Harry anyját, aki talán tud segíteni valamiben, a legkisebb információ is nagy segítség lehet az előrelépésben. Ezért is ültem le a laptop elé, hogy azonnal hozzá lássak, így az éjszaka közepén az alvás képtelenségem miatt a monitort bámultam a nappali közepén.

- Te meg mit csinálsz? - hallom meg Sara hangját közvetlenül mögöttem.

- Jézus Sara, te egyszer meg fogsz ölni a lopakodásoddal, komolyan mondom. - rendszeresen előforduló tényező, hogy a szívbajt hozza rám az e-fajta felbukkanásaival.

- Ne haragudj nem akartalak megijeszteni, habár ha jobban bele gondolok, eléggé szórakoztató az arckifejezésed. - ekkor hangosa nevetésben tört ki, ami nem volt a legjobb ötlet hajnali kettőkor, amikor rajtunk kívül mindenki aludni akart volna.

- Hallgass már, attól, hogy mi épp nem alszunk mások még szeretnének. - tapasztottam be a száját, hogy végre befogja.

- Bocsi. - süti le a szemeit.

- Engem nem érdekel, én már ébren vagyok, de lehet, hogy a többiek mérgesek lennének, ha ilyenkor felkeltenéd őket a visításoddal.

- Mondasz valamit. Egyébként miért vagy fent? - leült mellém és a képernyőt kezdte vizsgálni.

- Nem tudtam elaludni, így gondoltam valami hasznosat is csinálok. - vontam vállat.

- És mi lenne az, amiből hasznunk származik?

- Meg keresem Harry anyjának lakhelyét.

- Komolyan megakarjátok őt találni? Nekem miért rémlik úgy, hogy halottnak kéne lenni-e? - jogos kérdés volt, hisz egyikünk sem tudott semmit róla, mind abban a hitben éltünk mostanáig, hogy már nem él, akkor is, ha ezt Harry sosem mondta ki kerek-perec.

- Talán azért, mert sosem beszélt róla.

- És ilyen hirtelen miért lett fontos? - olyan kérdéseket tett fel, amikre magam is tudni szerettem volna a választ.

- Nem vagyok benne teljesen biztos, de talán ő választ tud adni nekünk a Seth kérdésre. - legalábbis nagyon reménykedtem benne.

- Szerinted tényleg testvérek? - nézett rám nagy kerek szemeivel.

- Nem tudom mit gondoljak Sara. Kizárt, hogy a véletlen műve legyen a hasonlóság, ahhoz túlságosan egymás kiköpött másai.

- Viszont egy valamitől félek. - nézett rám, majd elhallgatott.

- Mi lenne az?

- Harry reakciójára. Gondolj, csak bele, ha kiderül, hogy Seth a testvére és az anyja szó nélkül új életet kezdett nélküle és soha többé nem kereste, az mekkora sokk lesz neki. Szerintem ő abban reménykedik, hogy téved, hogy Seth nem az öccse. - sajnos nem csak az ő félelme volt ez, hanem az enyém is.

- Egyetértek veled. Mind ismerjük Harryt, így ha beigazolódik, amitől félünk, akkor a dühkitörése lesz a legkisebb gondunk.

- Pontosan, úgy, hogy az anyja érdekében, remélem, hogy mind tévúton járunk.

- A számból vetted ki a szót.

- Várj. Görgess vissza. - ekkor hirtelen témát váltottunk és Sara kikapta a kezemből a kicsi gépet. - Nézd.

- Nem hiszem el, ez tényleg ő. - néztem farkasszemet Harry anyjával, akinek egy Liverpooli újság címlapján virított a mosolygós arca. - Mennyire hasonlítanak Harryvel, elképesztő.

- Nézd ott a címe. - bök a képernyőre, ezzel beszennyezve annak felületét.

- Megtaláltunk Anne Cox.

***

Nem aludtam valami sokat az éjszaka folyamán, de nem érdekelt. Végre megtaláltam Harry anyját, aki a kulcs lehet, ebben az egész katyvaszban. Tudtam, hogy ő is minél hamarabb meg akarná találni, így azonnal kiírtam a címét és a párnámra fektettem azt, hogy amint felkel megtalálja és elmehessen oda a többiekkel. Mindennél jobban szerettem volna vele tartani, de a legkisebb jelét sem látom arra, hogy magával vigyen, az esti események fényében, így remélem, hogy ez egy jó kezdet lesz a megpuhítására. Már csak abban reménykedtem, hogy a címe valós és nem valami régi, már rég elhagyatott helyre küldöm, ahol már az emléke is már csak egy fakó fényképhez hasonló. Minden erőmmel azt kívántam, hogy végre találja meg, végre láthassa ismét és bepótolhassák azt a sok kimaradt évet és minden pillanatot, amiről csak álmodott ezidáig.

Mivel a lányok szerint jobb, ha ma nem vagyunk itthon, így egy csajos napot terveztünk, amit egy kiadós reggelivel indítottunk. Az egyik helyi kávézóba mentünk, ahol isteniek voltak a reggel folyamán fogyasztható ételek. Minden alkalommal, ha ide jöttünk a bőség zavarában választani sem lehetett és ez ez alkalommal sem volt másként. Nem csak az volt a probléma, hogy rántottát vagy péksüteményt szeretnénk-e, hanem az, hogy mindegyikből volt csak húsz féle. Rántottából is különböző variánsokat készítettek, akár saját magad is összeállíthattad a neked megfelelő alapanyagokat hozzá.

- Oké, komolyan mondom, hogy ide többet nem fogunk jönni. Értem én, hogy első a vendég és a válaszék, de ez már túlzás, képtelen vagyok a választásra. - szólalt meg elsőnek Perrie.

- Ezzel nem vagy egyedül. - szólok hozzá. Érdekes, hogy nem haragszom rá, amiért tegnap miatta kellett mindent bevallanunk az Y.-ról és az eddigi munkásságunkról.

- Maradjunk az egyszerű sajtos-sonkás omlettnél, ha engem kérdeztek. - dobta fel az ötletet El.

- Hol lennénk nélküled.

- Sehol.

- Figyelj Len, beszélhetnék veled egy kicsit? - állt fel Perrie, így tudtam, hogy követnem kell őt.

- Persze.

- Csak beszélni akartam veled a tegnap estéről. Nem akartam ezt tenni, csak ki nem állhatom Harry stílusát és nagyon felidegesített, azt sem tudtam mit csinálok. Ne haragudj, kérlek. - komolyan látszott rajta, hogy rosszul érzi magát a történtekért.

- Semmi baj, valóban hülyeséget csináltál, de előbb-utóbb el kellett volna neki mondanunk. Így is, úgy is ez lett volna.

- Jaj, de örülök, hogy ezt mondod.

- Várj egy kicsit. - ekkor csörögni kezdett a telefonom. Ahogy lepillantottam a telefonomra, láttam, hogy Harry keres. - Szia. Igen, persze. A Rosesban. Hogyne. Akkor kint találkozunk.

- Ki volt az? - kérdezte meg Perrie.

- Harry, azt akarja, hogy menjek el vele az anyjához.

- Ez remek, akkor mire vársz?

- Kimentenél a csajoknál? - kérdezek rá.

- Persze, na tűnés.

- Köszönöm.

Negyed óra múlva fel is tűnik a fekete Range Rover és közvetlenül megáll mellettem a járdaszegélynél. Az ablak lehúzódik és megpillantom a legcsodásabb zöld szemeket a világon.

- Szállj be.

Y. - 19. fejezet!

Sziasztok!

Meghoztam a következő fejezetet.
Remélem tetszeni fog.
Jó olvasást hozzá.
Várom a véleményeteket.

Esther xx
----------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Harry

- Most már komolyan elegem van ebből az egészből. Nem tudom, hogy ki szórakozik velünk, de sürgősen abba lehet hagyni, mert a végén ismét arra kényszerülök, hogy én állítsam le és mindenki tudja, hogy abban nem lesz köszönet. - torkom szakadtából üvöltöttem és szinte biztos volt, hogy a fejem is teljesen vörös a megemelkedett dühszintemtől. Alig kaptam levegőt, míg a szavak elhagyták a számat, a fülemben zúgott a vér, míg a pulzusom az egekben volt.

- Senki nem tud semmit? 

- Pont annyit tudunk, mint te. - válaszolt a feltett kérdésemre Louis és már a hangszínéből megmondtam, hogy sejti miért kérdeztem ezt.

- Akkor is eléggé furcsa, hogy olyan dolgokat ír le, amiket senki más nem tudhat, csak azok, akik ebben a házban tartózkodnak. - egyre inkább azt gondoltam, hogy a házon belül kell keresnem azt a személyt, aki ezeket a rohadt verseket írja.

- Most komolyan minket gyanúsítasz? - Lena mellől felpattant az az idegesítő szőke csaj.

- Vissza, leül. - utasítottam, de nem tette meg, amit mondtam neki. Láttam Lenát, ahogy a lány kezéért nyúl, de nem tudta visszatartani, előre lépett felém.

- Nem vagyok a kutyád, hogy így beszélj velem és senki más sem ebben a háznak a falai között. Beteges dolog, hogy minket gyanúsítasz meg ilyenekkel. Jó, hogy nem azt mondod, hogy Lena tette, mert nem lepődnék meg a múltkori húzásod miatt. - esküszöm, ha nem lennének itt a többiek már rég lebasztam volna neki egy akkora pofont, hogy most a fogait köpködné a padlóra. 

- Az egy félreértés volt és soha többé nem tennék ilyet. De, ha képes lennél a logikus gondolkodásra, akkor neked is eszedbe jutna a házon belüli besúgó lehetősége. - nagy igyekezetembe került, hogy ne lépjek előre és ne rángassam meg a hajánál fogva, míg a kezemben nem marad belőle jó pár tincs.

- Te papolsz itt logikus gondolkodásról? Neked az sem tűnik fel, hogy kikkel élsz együtt. - Lena azonnal felpattant, ahogy Perrie száját elhagyták ezek a különös szavak és kiabálni kezdett vele.

- Te normális vagy? Megbolondultál? - rázta meg, de olyan erővel, hogy engem is meglepett.

- Leszarom már ezt az egészet. Ugat itt nekem folyton miközben, ha akarnám a kisujjammal letéphetném a fejét. Nem fogok tovább bujkálni, nem vagyok gyenge nő, mint ahogy ezt ők képzelik. - ezzel sarkon fordult, míg a többi lány arcán egyértelmű volt a kétségbeesés és amint láttam Lenától várták a feloldozást.

- Oké, valaki megmagyarázná ezt az egészet? - néztem a többi lányra.

- Elég hosszú történet. - Lena szólalt meg elsőnek, de fogalmam sem volt, hogy miről akarhat beszélni.

- Képes vagyok huzamosabb ideig figyelni. - tudtam, hogy talán bunkón válaszoltam, de kezdtem egyre idegesebb lenni.

- Elmondjuk, de egy dolgot kérek. Ne akadjatok ki. - valami azt súgta, hogy nem fog tetszeni.

- Oké. - ezzel valóban vártam, hogy elkezdje, bár abban nem voltam teljesen biztos, hogy a beszélgetés kiakadás mentes lesz.

- Minden akkor kezdődött, amikor eltűntetek. Fogalmunk sem volt róla, hogy hol lehettek. Aztán feltűnt Perrie, aki Zaynt kereste. Így jött sorban Sophia és El. Így lettünk öten, de a várakozást nem bírtuk, így a kezünkbe vettük az irányítást, főleg, hogy senkitől nem várhattunk segítséget az ügyetekben. - nem bírtam ki, így közbe kellett szólnom.

- Mit tettetek? - komolyan féltem a válaszától.

- Végig mondhatom, anélkül, hogy beleszólnál? - érezhető volt rajta az idegesség.

- Persze, bocs, fojtasd.

- Köszönöm. - sóhajtott egyet. - Szóval, egyre többet nyomoztunk utánatok, de semmi nyomot nem találtunk. Valóban mindent eltüntettek rólatok. Aztán arra kezdtünk gyanakodni, hogy elkaptak titeket és valamelyik börtönben vagytok. Így találtuk ki, hogy betörünk a rendőrség épületébe és megnézzük a nyilvántartásukat, de nem voltatok benne. Semmi sem volt rólatok, azok által nem is léteztetek. Mindenkihez elmentünk, akik talán tudtak rólatok valamit, de mindig a nagy semmibe ütköztünk bele. Aztán jöttek a gondok, amikor már a sajtó is felfigyelt ránk és elkezdték nyomni a hírekben a tetteinket. A gyilkosságokat, a betöréseket, a rablásokat. Pedig csak azért tettük, hogy megtaláljunk titeket, hogy előrébb jussunk. De semmit sem találtunk. Aztán felbukkantak Sethék, akik mindent tudtak rólunk. Aztán egyszer csak előkerültetek és onnantól kezdve nem volt már szükség arra, hogy ilyeneket tegyünk. 

- Várj egy kicsit, akkor ha jól értem, ti alapítottatok egy bandát? - Zayn szinte röhögve tette fel a kérdést.

- Nagyjából. - válaszolt Lena, aki úgy látszik a lányok szóvivője lett.

- Mi a fasz van? - csattantam fel, na ennyit a kiakadásról. - Ti meg vagytok húzatva? Még is, hogy képzeltétek ezt? És ha feltüntetek volna annak az Y. bandának és kicsinálnak titeket? Arról nem is beszélve, mi lett volna, ha a rendőrök kapnak el titeket. Azt mondtad öltetek? - csak lassan bólintott. - Ezt nem hiszem el. Komolyan nem tudom felfogni, hogy lehetettek ekkora idióták. Felfogjátok egyáltalán, hogy ennek mekkora súlya van?

- Fel Harry, mind tudtuk, hogy mit csinálunk. - Lena nyugodtsága még inkább felbaszott.

- Tudtátok? Szerintem kibaszottul nem. Csak a szerencsén múlott, hogy az a másik banda nem kapott el titeket. - le kellett ülnöm a kanapéra, mert nem bírtam tovább. Épp, hogy a fenekem elérte a matracot, El éktelen nevetésben tört ki velem szemben.

- Mi olyan kibaszott vicces? - fakadtam ki.

- Harry nincsen semmilyen másik banda, mi voltuk azok. - válaszolt azonnal, még mindig nevetve. Komolyan meghibbant ez a nő. 

- Mi van? Kik voltatok ti?

- Komolyan nem raktad össze a képet? - beszélt hozzám és rohadtul kezdett zavarni az átkozott vihogása.

- Oké, inkább mondjátok el, míg jókedvemben vagyok.

- Harry, mi vagyunk az Y. - Lena lesütött szemekkel válaszolt.

- Mi? - mindenki velem együtt tette fel ugyan azt az egyszavas kérdést.

- Ne haragudj, hogy csak most mondtam el, de nem akartam, hogy kiakadj ezen.

- Nem akartad? Hát ahhoz képest szépen összehoztad. - most viszont ülni nem tudtam többé.

- Sajnálom.

- Sajnálhatod is. Mi lett volna, ha bajod esik, ha bármelyikőtöknek baja lett volna? - kiabáltam vele.

- De nem lett. - meg kell hagyni sokkal magabiztosabb volt, mint korábban az eltűnésünk előtt.

- de lehetett volna és azt sosem bocsájtottam volna meg magamnak, hisz miattam tettétek mindezt. Idióták vagytok mind. - ekkor akartam elsétálni mellette, de olyan erővel rántotta vissza a karomat, hogy magam is meglepődtem rajta. Valóban megváltozott.

- Tudom, hogy hülyeség volt, de miattad tettem, mert szerettelek.

- Ez mind szép és jó, de eressz el most, mert istenemre esküszöm, hogy még egy szó és nem állok jót magamért, még feléd sem. - ezzel elengedett és hagyta, hogy elmenjek, hogy magamban dühöngjek tovább.

***

Másnap reggel, még egy kiadós alvás után sem láttam a tegnap megtudott információkat más megvilágításban. Pokolian haragudtam most rájuk, de legfőképpen Lenára. Viszont az okát nem tudtam. Azért haragudtam, mert ezt tették? Vagy azért, mert eddig hallgattak róla és hülyének néztek közben? Vagy együtt a kettőért? Fogalmam sem volt, csak azt tudtam, hogy jobb, ha most nem kerül egyikük sem a szemem elé. Abba pedig bele se akartam gondolni, hogy a fiúk miként érezhetnek most. Mert biztos voltam, hogy hasonlóan hevesen, mint én.

Lassan nyitottam fel a szemeimet, amiket fájdalmasan égetett a nap beszűrődő sugara a spaletta alatt. Meg kellett erőltetnem, hogy lássak is valamit vele. Lena nem volt a szobában. Ami azt illeti szerintem nem is aludt mellettem az éjjel, mert az ágy másik fele bevetettem állt. A jellegzetes illata sem töltötte be a szobát, mint ahogy azt máskor szokta. Tudta mit kell velem ilyenkor tenni. Távol kell maradnia, míg én nem keresem fel őt. Viszont mindentől függetlenül hiányzott. Hiányzott a régi életünk, az eltűnés előtti. De legfőképpen ő, a régi szerelmem, aki törékenyebb volt és tisztább. Mert tisztában voltam vele, hogy a kioltott életek mennyit ferdítenek az emberen, mert velem is ez történt. Megváltoztam, szívtelen és kegyetlen lettem. Nem akartam, hogy ő is azzá váljon, hogy valaki olyan legyen, mint én. Mert ő minden volt, de egy dolog határozottan nem. Gyilkos.

Ahogy átfordultam a másik oldalamra és többé nem a plafont bámultam, megpillantottam egy fehér cetlit a mellettem pihenő párnán. Felismertem a kézírását. Lena hagyta az üzenetet.

Kérlek, ne haragudj rám. Egyszerűen csak őrülten szerettelek és ismered a mondást, a szerelem őrültségekre készteti az embert. Velem meg is tette. Csak, hogy kiengeszteljelek.

Amberroad 1364, Liverpool.

Az anyád jelenlegi címe.

Len.

Y. - 18. fejezet!

Sziasztok!

Meghoztam az új részt.
Remélem tetszeni fog.
Jó olvasást, várom a véleményeteket!

Esther xx
---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Lena

Egy darabig teljesen abban a hitben éltem, hogy Sethnek most jött el az utolsó mondata. Harry hörögve tornyosult felé és jobb karját folyamatosan ökölbe kényszerítette. A levegő egy pillanat leforgása alatt vált feszülté, míg mindenki néma csendben, - levegőt is alig merve venni, - figyelte az eseményeket, amik a két férfi között zajlottak. Nem volt fair játék, ha arról volt szó, hogy Harry szabadon volt, míg Seth egy székhez volt szegezve. De nem tett semmit annak érdekében, hogy szabaddá váljon. Csak tűrte, hogy a szinte megszólalásig rá hasonlító férfi az arcába kiabáljon és többszöri alkalommal megüsse. Harry hevessége megijesztett. Rég nem láttam ilyennek őt, szinte forrt a dühtől, ami szemmel látható volt. Utáltam ilyennek látni, de mégis a legrémisztőbb az volt, az a tudat, hogy a valódi természetét láttam, ő ilyenkor volt önmaga. Ennek ellenére is mindent megtettem volna érte, mert szerettem és be kell vallanom, én sem voltam nála jobb, semmivel. Amióta rákényszerültem az Y megalkotására, teljesen más lettem, megváltoztam. Nem éreztem már akkora mértékű empátiát senki iránt, egyetlen egy ember élete sem érdekelt már jobban a sajátomnál. Bárkit a halálba küldtem volna, hogy a szeretteim élhessenek, ők voltak számomra fontosak. Előre valóbbak voltak az idegeneknél, de ez miért is lenne rossz? Egy normális ember nem érez sajnálatot egy vad idegennel szemben, nem képzeli bele magát a helyzetébe, nem törődik vele, hisz nem is ismeri, azt sem tudja kicsoda és milyen gondokkal küzd. Nem tudhatjuk a társadalomban elfoglalt helyét, hogy szegény, vagy épp a bőre alatt is pénz lakozik. Számunkra nem mások, mint senkik, csupán idegenek. De egy biztos, ez rossz irányú változás és nem tetszik akivé lettem, de nem bántam meg, hisz csakis érte tettem, mert annyira szerettem, hogy feladtam saját magam, a lényemet.

- Utoljára kérdezem meg tőled. Ki vagy te? - lehajolt elé és torka szakadtából üvöltötte a szavakat. Láttam Sethen, ahogy megrándul az arca. Félt Harrytől, sőt egyenesen rettegett, de ki ne félt volna tőle? 

- Már elmondtam mindent, amit hallani akartál. Nem tudok többet mondani neked. Nem tudom, hogy miért hasonlítunk, elégedj meg ennyivel. Csak fogadd el a segítségem. - élettelen hangon válaszolt, míg könyörögve próbálta meggyőzni Harryt arról, hogy valóban igazat mond.

- Miért nehezíted meg? - a hajánál fogva emelte szemmagasságba, amitől a szék is elemelkedett a padlótól a férfi pedig üvöltve próbált menekülni, de semmi esélye nem volt.

- Nem nehezítek semmit, ez az igazság, többet nem mondhatok, mert nem tudom.

- Hát jó. Ha szükségem lesz rád kereslek, most pedig takarodj, míg elengedlek. - ekkor a szék nagy hanggal esett vissza a padlóra. - Liam oldozd el.

Mindenki arcán láttam az értetlenséget, amikor Harry egyszerűen, minden szó nélkül elengedte Sethet, annak ellenére is, hogy láttam rajta, nem hisz neki. Fel sem tudtam fogni a tetteit. Meg kell hagyni, hogy megváltozott, régen ezt nem hagyta volna. Addig ment volna, míg ki nem deríti, hogy mi folyik itt. De most? Nem tesz semmit, csak mindenkit itt hagy, hogy maga találja ki, hogy akkor most mi is legyen a következő és ésszerű lépés a részünkről. Tudtam, hogy itt valami nem stimmel. Tudtam, hogy készül valamire.

Mikor utol értem a szobámban állt és a hajába szántva mászkált fel, s alá. A telefonja a kezében volt és a képernyőt bámulta szüntelen. A hezitálás egyértelmű volt a részéről. Őrlődött.

- Minden rendben? – simítottam végig a karját, míg az aggodalommal átitatott szavak remegve hagyták el az ajkaimat, arra az esetre számítva, hogy lekiabál.

- Nem, semmi sincs rendben Len. – teljes mértékű nyugodtsága engem tett idegessé.

- Mire készülsz? - nem volt véletlen a folyamatos telefonvizslatás.

- Ki kell derítenem. Nem hagy nyugodni. Tudom, hogy Ő nem mondja el nekem, így csak a másik utat tudom járni. – ekkor ült le az ágyamra, szabályosan lezuhant a puha matracra, ami kétségbeesetten követte a teste formáját, nem volt más választása, az erő kényszerítette, ami rá volt kibocsájtva.

- Miről beszélsz? Kitől kérdeznéd meg? – komolyan fogalmam sem volt jelen pillanatban, hogy mire készül. Ki tudna ebben segíteni. Mivel nem voltam hülye, még a válasza előtt megvilágosodtam. – Komolyan?

- Teljesen komolyan. Tudnom kell. Lehet, hogy megijesztem ezzel, de akkor is fel kell őt keresnem, hogy tudjam. – súlyosan fújta ki a tüdejéből feltörekvő oxigént.

- Azóta nem is tud rólad semmit, jól sejtem?

- Jól. Nem kerestem, jobbnak láttam, ha békében élhet nélkülem. Ő döntött így mikor elment, de én sosem kényszerítettem arra, hogy megbánja ezt. Akkor is, ha én mélységesen bántam azt, hogy gyáva voltam. Mostanáig. – nagyon kevés kellett neki ahhoz, hogy a könnyek szabad utat találjanak maguknak, amik összegyűltek a szemében.

- Támogatlak.

- Köszönöm. – ekkor emelte a készüléket a füléhez. Következőnek elhajította azt, ami a fallal való találkozás okán darabjaira hullott. Nem volt megmenthető állapotban. Nem csak egyszerűen szétesett, hanem összetört.

- Nem veszi fel nekem. – kiáltotta el magát.

- Felkeressük valahogy.

- Hogy szándékozol megkeresni valakit, akiről nem tudsz semmit? – megragadta mindkét kezemet, de nem féltem tőle.

- Ezt most komolyan kérdezed? Ki vagy te?

- Harry Styles vagyok. – válaszolta élesen beszívva a levegőt.

- Pontosan. Nem lesz itt gond. Megtaláljuk.

- Nem hiszem el, hogy újra láthatom, hogy hallhatom a hangját. – hitetlenkedett továbbra is.

- Pedig fogod Harry, mert addig nem nyugszom, míg újra nem találkozol az anyáddal.

- Köszönöm, de nem akarom, hogy ebbe te is bele keveredj. - nem értettem, hogy most miért kezdett hirtelen ellenkezni velem.

- Ebbe? Szerinted nem vagyok benne eléggé, hisz miattam van ez az egész. Az apám velem szórakozik és ezért van itt Seth. Akkor mibe ne folyjak bele? - magam is meglepődtem a kifakadásomon.

- Jó, igazad van. De hol kezdjük?

- Talán azzal kéne, hogy még egy telefont nem vágsz tönkre. - nevettem el magam, ahogy a megmenthetetlen fekete darabokat néztem a szobám padlóján mindenfelé.

- Lehet az nem lenne hátrány, már meg sem tudom számolni, hogy ez hányadik készülékem volt, ami így végezte. - jóízűt nevetett, míg kinyújtotta felém a kezét és az ölébe húzott.

- Megfogjuk találni. - simítottam végig borostás arcát.

- Tudom.

- És mi legyen Sethel? - kérdeztem rá.

- Fogalmam sincsen Len. Azt hittem, hogy letépem a kibaszott fejét oda lent. - a keze megfeszült, ahogy a combomon pihent, megint idegessé tették a lent lezajlott események.

- Én is.

- Csak miattad nem bántottam, mert ott voltál. Nem tudom, hogy mi lett volna, ha csak a fiúkkal vagyok. Bizonyára mostanra halott lenne. - sütötte le szemeit.

- Azzal sokra nem mentünk volna, ugye tudod? - kényszerítettem, hogy rám nézzem.

- Tudom. Jobbá teszel, tisztában vagy vele? Régen nem engedtem volna el senkit.

- Ismerlek Harry, ez is te vagy, csak egy kis ösztönzés kell hozzá. - hitetlenkedve rázta a fejét.

- Miért vagy ennyire jó? És miért látod belém ugyan ezt? Én nem vagyok olyan, mint te Lena. Nem látom meg az emberekben a jóságot, sőt semmit sem látok bennük, nem érdekelnek. Vagy élnek, vagy halnak, nekem édes mindegy. - őszinte volt, de nem vetettem meg érte. Az élt élete tette ilyenné, érzéketlenné, ahogy engem is kezdett, míg azt éltem, amit ő korábban.

- Nem te vagy ilyen Harry, hanem az élet, amibe kényszerültél.

- Kényszerültem? Elfelejtetted azt a részt, hogy ezt én választottam magamnak? - majdnem a képembe röhögött, amitől mérhetetlenül dühös lettem. Utáltam, ha arról akart meggyőzni, hogy ő rossz ember.

- Miért csinálod ezt?

- Mit csinálok?

- Próbálod nekem bebeszélni, hogy te vagy a világ legrosszabb embere, de tudod mit? Nem te vagy rossz, hanem a világ, amiben élsz. A kényszerítő helyzet, ami körülvesz. Nem a tetteink határoznak meg Harry, nem azért ölsz, mert gyilkos vagy, azért gyilkolsz, mert ezt láttad. Ez vesz körül és nincs választásod. Válaszolj őszintén. Élnél még, ha nem a saját javadra döntesz? Ha nem magadat helyezted volna előtérbe az idegennel szemben, aki a belépőd volt ebbe a világba? Ha nem rettegtél volna annyira attól az embertől megtetted volna?

- Nem, valószínűleg nem öltem volna meg azt az embert.

- Látod, nem te vagy a rossz, hanem ami körülvesz.

- De, akkor miért élvezem? - meglepett a kérdése és erre sokáig a választ sem tudtam, de jött a megoldás, mintha meglett volna írva.

- Mert ezt nevelték beléd, egy hamis képzetet, miszerint ez élvezet és kellő tetszést nyújt. A hatalmat mi ezzel jár, de nem ez határoz meg minket Harry. Nem ez határozza meg, hogy ki vagy. Félhetik a nevedet, de senki sem tudja, hogy ki vagy valójában. Elítélhetnek, de miért? Hisz azt sem tudják, hogy ki vagy. Csak a felszínt látják, ami viszont nem te vagy. Csak egy maszk, egy fal, ami mögé csak levesen kaphatnak belátást, de akit egyszer átengedsz, az örökre ott marad.

- És mindennél fontosabb. - ekkor helyettem fejezte be az elkezdett szónoklatomat.

- Csak erre koncentrálj, aki jelen esetben az anyád.

- Igen.

***

- Ki rendelt pizzát? - kiáltotta el magát Louis.

- Niall? - Harry a mellettem helyet foglaló szőkeségre nézett és neki szegezte a pizzát.

- Miért hiszed azt, hogy rám kell nézni? - fintorgott.

- Miért nem rád kell? - kérdezett vissza.

- De. Attól még nem kéne minden alkalommal rögtön rám gondolni. - sietve felpattant és az ajtó felé vezette lépteit.

- Ha nem lennél ekkora zabagép, senki nem gondolna rád. - kiabálta utána, mire Niall egyszerűen csak felemelte a magasba a kezét és a középső ujjá mutatta felénk.

- Ha nem ereszted le, eltöröm. 

- Lehet próbálkozni.

Következőnek egy nagy dobozzal a kezében tért vissza és a kanapé előtt található dohányzó asztalra tette azt. Viszont amikor kinyitotta már senki nem lelkesedett annyira az evés gondolatától.

- Nem hiszem el. - fakadt ki mellettem Harry, majd a kezébe vette a fehér, már annyira ismerős borítékot. Magában olvasta el a benne található üzenetet.

- Mi a faszomat akar ez jelenteni? - pattant fel és a földre dobta a papírlapot és egyenesen nekem szegezte a kérdést. Megremegtem, amikor elolvastam ugyan azt.

Keressétek bátran, ahogy gondoljátok.

De a reményt ne nagyon várjátok.

Tehettek bármit, én mindig egy lépéssel előttetek járok.

Tudok mindent, amit ti nem is.

Sok megválaszolatlan kérdés, semmi válasz.

Előbb nézz körül, nyisd fel szemed,

és könnyen leleplezed, mit régóta keresel.

Házad táján több a szemét,

Válaszokat barátnődtől remélj.

Y. - 17. fejezet!

Sziasztok!

Meghoztam a következő részt.
Remélem tetszeni fog!
Jó olvasást hozzá.
Várom a véleményeteket!

Esther xx
---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Harry

Újra és újra megtörtént. Azóta folyamatosan, hogy megismertem őt. Amióta feltűnt az életemben. Az első pillanattól kezdve nem volt szimpatikus számomra, irritált a jelenléte, már csak az is, ha egyszerűen levegőt vett. A halálba tudott kergetni egyetlen apró gesztusával. De egyben a hideg rázott tőle, hogy mennyire hasonítottunk mi ketten. Nem csak külsőleg, de belsőleg is. Olykor teljességgel megijesztett, hogy a hasonlóság kettőnk között milyen mértékű. A mimikája, a hanghordozása, a kicseszett arca. Néha olyan érzésem volt, mintha saját magammal beszéltem volna, mintha valaki egy kibaszott torzított tükröt tartott volna elém, hogy az énem kicsavart és gnóm verzióját vonja elém.

Egy percig valóban azt hittem, hogy megfogom fojtani. A kezem automatikusan záródott egyre szorosabbra és fogalmam sem volt róla, a testem magától működött és cselekedett. Hallottam, ahogy a levegővétel egyre inkább nehézkes feladatnak bizonyul számára. Hallható volt, ahogy légszomja lesz és ezáltal még jobban próbálta kapkodni a levegőt. Eléggé hülye taktika volt, mivel így csak annyit ért el, hogy jobban fulladozott, mint korábban. Látszott, hogy eddig senki sem próbálta őt megfojtani, nem volt még része benne, így azt sem tudta, hogy mi a teendő ilyenkor. Ne küzdj, annál rosszabb lesz minden számodra. El kell engedned magad, meglazítani a torkodat, hogy a szorítás ne hasson rá olyan erővel. Gyakorlott voltam ebben, két kezemen nem tudnám mára megszámolni, hogy hányszor kellett átélnem azt a kínt, amit most én osztottam másra. Mert valóban az egyik legrosszabb halálnem volt a fulladás. Így vagy úgy. De a legfájdalmasabb a víz általi megfulladás lehetett. Egyszer még régen a kezdetekkor volt részem megtapasztalni, hogy milyen érzés, mikor a tüdőd megtelik vízzel és semmit sem tehetsz az égő érzés ellen, ahogy lefolyik a torkodon és megtölti azt a tartalmával, ahol rendeltetésszerűen levegőnek, dús oxigénnek kéne lennie. Nem felemelő az biztos.

Nem tudtam, hogy megakarom-e ölni vagy sem. De a folyamatosan erősödő nyomás a kezemben azt igazolta, hogy arra készülök. Már nem vett levegőt, nem kapálózott és a szemei is elfeketedtek, ahogy kidülledtek a fájdalomtól.

- Harry, kérlek. - egy női éles és sikító hang vont körbe, ami végtelenítve ontotta könyörgő szavait.

- Csak állj le, jó, megölöd. - akkor fordultam csak felé, amikor a bicepszemre fonta kicsiny, törékeny ujjait. Sikerült magára vonnia a figyelmemet. 

- Nem tehetem. Megcsókolt téged, tisztán láttam. Valami nem stimmel vele, ellenünk dolgozik, érzem. Nem engedhetem meg magamnak, hogy újra hagyjam, hogy bántsanak. Sosem bocsájtanám meg. - neki intéztem a szavaimat, rá is néztem, de a kezemet akkor sem vettem le a férfi nyakáról.

- Nem fog bántani, csak ereszd el. Te jobb vagy ennél, jobb vagy annál, hogy ok nélkül megölj valamit. Ne tedd ezt. Nem tudsz még semmit biztosan, így élve több hasznát veszed. - az utolsó szavaira felkaptam a fejem, mert igaza volt. Ismert engem, tudta, hogy a logikus gondolkodás fontos nekem, főleg azért, mert az elkattant állapotomban - mint amilyen a mostani is - képtelen voltam kivitelezni.

- Igazad van. - rögtön elengedtem Seth nyakát, aki azonnal a földre rogyott és ahogy a kiszorított levegő visszaszökött a mellkasába hangos köhögésbe kezdett, miközben folyamatosan próbált zihálva levegőt venni. Viszont nem hagytam neki sok nyugtot, mert megragadtam a pólójánál fogva és felrántottam. Egyenesen az ajtóhoz húztam és magam után vonszoltam őt, míg továbbra is a normál légzését szerette volna visszaszerezni. 

- Mit csinálsz? - kiáltott fel Lena, ahogy végig nézte az ominózus jelenetet.

- Elbeszélgetek vele. - vontam meg a vállamat.

- Harry, kérlek ne bántsd. - sietett mellettem. Kissé idegesített, hogy miért védi őt, de ezen most nem voltam hajlandó idegeskedni.

- Oké, nem fogom.

- Gyertek ide. - kiáltottam el magam, hogy mindenki a nappaliba jöjjön, ahova Sethet egy székre ültettem és hozzá is kötöztem, hogy ne tudjon még véletlenül sem elmenekülni előlem.

- Mi a fasz? Ez, hogy került ide? - Liam tátott szájjal nézte a széken ülő szőkeséget.

- Az jobb kérdés, hogy miért van a székhez kötözve Seth? - Louis persze ismét hülyeségeket kérdezett.

- Talán mert szeretnék vele beszélni és az sem utolsó szempont, hogy előbb kaptam rajta, ahogy Lenára erőlteti magát és megcsókolja. - teljes közömbösséggel ejtettem ki a szavakat.

- Hogy mi van? - kelt ki magából Sara, akinek a jelenlétét eddig tudomásul sem vettem.

- Oké, ha mindenki befejezte az ámuldozást, akkor kezdhetnénk is. Akkor Seth, kérlek mond el nekünk, hogy miért is vagy itt. - hajoltam le hozzá, hogy a szemébe nézhessek.

- Titeket kerestelek, hogy informálhassalak titeket, de csak Lena volt itthon egyedül. Érdekeltek az üzenetei, hogy talán abból is kideríthetünk valamit. - eléggé lassan és szaggatottan beszélt, nyilván rettenetesen fájt a torka a fojtogatás utóhatásaként.

- Persze, de ebbe, hogy tartozik az bele, hogy megcsókolod a barátnőmet? - dőltem előrébb és közvetlenül az arcába köptem a szavaimat.

- Tudom, hogy hülye voltam, nem is értem, hogy mi ütött belém. Nem akarok semmit Lenától. - esküdözéssel nem megy semmire sem.

- Persze, én meg hülye vagyok.

- Harry komolyan, nem akarok ártani nektek. Segíteni akarok. - valahogy egy kibaszott szavát sem hittel el, amik elhagyták a száját.

- Meglep, ha azt mondom, hogy nem hiszek neked? - tettem fel neki a kérdést.

- Nem, túl bizonytalan vagy mindennel és mindenkivel szemben. - ahogy megrázta a fejét bennem, úgy ment fel a pumpa ezerrel.

- De jó, hogy ennyire ismersz engem. - nem számítottam rá, de a kezem lendült és egy hatalmas pofon formájában egyesült az arcával.

- Harry. - tudtam, hogy meg fog szólalni. - Azt mondtad, hogy nem bántod.

- Pontosítanék, nem ölöm meg. - felé sem fordulva ejtettem ki a szavakat, az ő érdekében jobbnak láttam. - Akkor most szépen kezdj beszélni magadtól, mert biztos vagyok benne, hogy nem akarod, hogy én szedjem ki belőled.

- Summers a nyomotokban van, minden lépéseteket tudja. Addig nem fog leállni, míg véghez nem viszi az eredeti terveit. - össze vissza beszélt, konkrétan semmit nem értettem belőle.

- Milyen tervről beszélsz? - kérdeztem rá.

- A te megölésedről. Nem akarja, hogy a lánya közelében legyél. Tisztában van vele, hogy komoly fenyegetést jelentesz a hatalmára, így el akar téged és a BAD-et törölni a föld színéről. Lena. - ekkor felé fordult. - Neked is vigyáznod kell, nem vagy biztonságban itt, az apád tudja, hogy itt vagytok, mindvégig tudta. Kezd minden összeállni a fejemben most.

- Mi van? - csattantam fel és a kezemmel kényszerítette, hogy rám nézzen.

- Szerinted ki tud Lena minden lépéséről? Én? Az még viccnek is rossz. az apja az, mindvégig ő volt. Ő a levelek küldője, mert az elméddel akart szórakozni, hogy megutáltassa veled Harryt és önként lemondj róla. Ezért is csukatott le titeket, hogy ne tudja, hogy hol vagytok. Azt akarta elhitetni mindenkivel, hogy egy félre sikerült bandaügylet áldozatai letettek és mind meghaltatok. - egy baj volt csak, hogy egyáltalán nem volt hülyeség az, amit mondott, de nagyon szerettem volna, ha az lenne.

- És ezt te honnan tudod? - meglepődtem, amikor Louis kemény hangon közbeszólt, mielőtt én tehettem volna meg.

- Nem vagyok annyira hülye, mint azt gondoljátok. Vannak beépített embereim, akik leadják a drótot, amire szükségem van. Így tudtam azt is, hogy ti melyik börtönben vagytok és, hogy mikor akarnak átszállítani titeket.

- Akkor már, csak egy kérdésem van. Ki vagy te? - komolyan érdekelt, hogy miért hasonlít rám és, hogy ez csak egy véletlen egybeesés-e.

- Az, aki segíteni akar nektek. - nem éppen erre voltam kíváncsi.

- És még is miért vagy ennyire segítőkész velünk?

- Mert egy oldalon állunk.

Én tudtam, hogy melyik oldalon állok. Azt is tudtam, hogy a BAD minden kérdés nélkül mellettem áll. De, hogy Seth és a bandája hol, az már más kérdés volt. Szavak ide és oda. Semmit sem érnek. Mondhat nekem bármit, akkor sem fogom elhinni, hogy mindenféle hátsószándék nélkül teszi mindezt. De, ha rájövök, hogy miről van szó, annak nem lesz jó vége. De mégis az égetett a legjobban, hogy megtudjam ki is ő valójában és miért néz ki úgy, mint én. De féltem a válasz nem fog tetszeni.